Istenem, hogy én hogy utálom azokat a filmeket, amiben gyerekek a főszereplők. Nem bírom, hogy velük mondatnak ki nagy igazságokat, mert hát a gyerek ugyebár mindig megmondja a tutit. Na persze sosem úgy, ahogy egy igazi gyerek beszél, hanem úgy, ahogy azt megírja nekik valaki egy felnőtt szavaival és mondatszerkesztésével. Nem beszélve a túlzott cukisági faktorról, meg a borzalínó szinkronról és arról, hogy egy gyerek azért soha nem fog úgy játszani, mint egy felnőtt színész. A maximum ami elvárható, hogy totál saját magát alakítja, és képes elengedni magát a megfelelő módon. Jó, fel lehet hozni például az Oscar-díjas Mindenkit tavalyról, amiben jók voltak a gyerekek, meg a film is, ott csak a mondanivalóval volt problémám, hogy most akkor miért is kell betenni valakit egy kórusba és elküldeni versenyezni, ha nincs hangja? Ja persze, mert hát minden gyerek egyenlően jó mindenben. Szerintem meg marhára nem, és lehet, hogy ha a kiscsaj átment volna mondjuk a matekszakkörbe, akkor tényleg mindenki jól járt volna. Ő meg például tanult volna egy kis önzetlenséget, hogy nem rontom le a többiek teljesítményét az én tehetségtelenségemmel. Na, mindegy.

Szóval Sean Baker filmjéről, a Floridai álomról én abszolút nem tudtam, hogy gyerekek lesznek benne a főszereplők, ha tudom, meg se nézem. Amikor a film első jelenetében rögtön három neveletlen gyerek köpköd az emeleti gangról egy kocsit, egy hangyalábnyit szkeptikus voltam, hogy ezt most én hogy fogom kibírni. De aztán meg az történt, hogy annyira, de annyira fantasztikusak voltak ezek a gyerekek, főleg a Moonee-t alakító hétéves főszereplő, hogy nemcsak két órán keresztül hüledeztem és gyönyörködtem abban, hogy lehet egy kislány ilyen természetes, hanem a film végére legszívesebben még örökbe is fogadtam volna. 

A film a Disneyland árnyékában meghúzódó, egykor virágzó, színes-szagos üdülőparadicsomban játszódik, amely mára már erősen lerohadt. Az egykori moteleket szükséglakásokká alakították át, a régi dicsőségre a lehetetlenül élénk színek és a szánalmas, bejárat előtti koszos medencék emlékeztetnek. A sztori az egyik rikító lila színű épület lakóit, két csonka családot követ nyomon, egy-egy anyát egy-egy gyerekkel. Tulajdonképpen nem igazán van sztori a filmben, inkább csak a mindennapok telnek egymás után. Az anyák legjobb barátnők, a fiú és a kislány pedig a legjobb barátok. A motel lelke és apja, gyakorlatilag a férfi a háznál (sőt, férfi a filmben) Bobby, akit a tényleg imádnivaló Willem Dafoe játszik. A munkanélküliekből álló vagy segélyeken tengődő, legfeljebb McDonalds-os pincérnőségig eljutó motellakó mini társadalomban igazi menőnek számít a fix fizetésével és tuti irodai munkahelyével. Ő a szálló gondnoka, mindenese, aki folyamatosan két tűz közé rekedve fedezi egyrészt a fizetési nehézségekkel küzdő bérlőket a tulaj felé, másrészt a tulaj érdekeit a bérlők felé, és igyekszik kordában tartani gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Mindezt a lehető legnagyobb jóindulattal és szeretettel, miközben persze az ő élete is romokban hever, kábé ez az állás tartja össze az egészet.

Én szokás szerint épp albérletkeresésben voltam, amikor ezt a filmet néztem, és rendkívüli módon elgondolkodtatott, hogy hogy tudnak egész családok (bár férfit szinte nem is lehetett látni a filmben, csak nőket egy-két-három gyerekkel), hónapról hónapra, de valójában egész életre beragadva megélni ezekben a mini-életterekben. Ágyak mindenütt, konyha a szobában, plusz egy bazi nagy tv, ami egész nap és egész este megy és kihallatszik minden lakásból, mint egyetlen szórakozási lehetőség, természetesen a gangról egymás életébe történő bámészkodás mellett. Legalábbis a felnőtteknek, mert a film a gyerekek szemszögéből mutatja be az eseményeket: csavargás a környéken, kisebb-nagyobb csíntevések, kaja kunyizás a McDonaldsból, lejmolás fagyira a járókelőktől.  Ja, és a luxus-faktor, levándorlás bikiniben a motel kis medencéjéhez „strandolni”. Mindez persze állati aranyosan tálalva, mert hat-hét évesekről van szó, akik az nyári szünidejüket igyekeznek feldobni a végtelen unalomban, mivel nyaralásra semmi lehetőség, programok kizárva. Ami ha lehet, még nagyobb kontrasztot mutat az ideálissal, pár méterre a világ legnagyobb gyerekparadicsomától. A probléma az, hogy a felnőttek is kábé ugyanezt a semmit csinálják a motelszobákban, méghozzá egész évben, mivel meló nemigen akad a környéken. A film felnőtt főszereplője Halley, az állati szexi leányanya, akit Vinaite Bria alakit. Egy amatőr csaj, akit a rendező az Instagramon fedezett fel, és gondolom ráindult a tetkóira, de jól tette, mert teljesen profi ő is a filmben. Engem a fiatal Coartney Love-ra emlékeztet, csak klasszisokkal jobb nála. Halley mindenáron a McDonaldsba akar bejutni barátnője révén, ám hiába felvételizik többször is, nem kapja meg az állást, így ő vigyáz a gyerekekre, amíg barátnője dolgozik és hordja haza nekik a mekis kaját. A látszólagos idillt is ez robbantja majd fel, mivel nemigen megy a gyerekfelügyelet, a nő inkább a tv előtt heverészik és a körmét festegeti, amikor a kicsik egyik kalandja a jópofánál kissé durvábbra sikeredik. Ezzel pedig Hallyék utolsó biztos pontja, a barátság is odavész.

A Floridai álom egy nagyon vidám, pörgős, cuki, és egyben nagyon gyomorszorító film is a peremre szorult emberek életéről. A mindennapi vergődésről, ami persze nyomasztó, de valahogy mégsem drámai. Nem is tudna az lenni, mert az itt élők naponta ismétlődő, banális minimál rutinját egy olyan kilátástalanság járja át, amibe még egy jó kis tragikus fordulat sem nagyon fél bele, és amit közben szépen kiszínez a gyerekek alapvető életkedve, meg a szexi főszereplőcsajok flangálása mini sortban és flipp-flopp papucsban. Na meg a tudatos rájátszás Baker részéről a nagyon-nagyon színes házakkal, ruhákkal, díszletekkel. Bárcsak minden szociológiai film ilyen szórakoztató lenne, ugyanakkor ilyen tisztán megértetné a társadalmi jelenségeket, ezúttal például azt, hogy is zajlik a főhősök marginalizálódása lépésről lépésre. Tetszik, hogy Baker nem igyekszik hőst faragni a szereplőiből. Különösen nem Halleyéből. Az egyedülálló anya élete nem hiábavaló és heroikus küzdelmek sorozata, amiben újra és újra visszapattanna a társadalmi ranglétra következő fokáról. Nagyon is felelőtlennek, lustának, motiválatlannak, butának, igénytelennek és nemtörődömnek mutatja be, akit a tévén, a gyorskaján és a medencében punnyadáson kívül nem sok minden érdekel, a gyerekét pedig, bár nagyon szereti, inkább az utca neveli, mint ő saját maga. Nem szakad meg, hogy kikerüljön a helyzetéből, de valahogy nem is elvárható tőle. Mégis rendkívül szerethető és megható, ahogy saját lelki éretlenségének szintjén próbálja megvívni mini háborúit, de legfeljebb csak csatákat nyerhet aznapra, vagy az adott havi számla kifizetésére: egy kis seftelés a luxushotel parkolójában a nagykerben beszerzett parfümökkel, egy kis ügyeskedés a Disneyland jegyekkel, egy kis trükközés a szobabérléssel. Semminek nincs igazán súlya, hiszen ott van neki a motel, Bobby, egy legjobb barátnő és Moonee, a vagány kislánya, aki önjáró módon intézi ügyeit a környék utcáin kóborolva. De a filmben folyamatosan háttérként szolgáló giccses Disneyland díszletek között Halley egyre veszélyesebb vizekre evez. Egyik lépésével igyekszik menteni  a másikat, de végül elsodorják az események és a felelősség felismerése túl későn érkezik.  A barátság, mint utolsó szociális háló elszakad, és hiába Bobby igyekezete, hogy megtartsa a mindinkább lefelé tartó Halleyt, a nő végül mégis kicsúszik a kezéből.

A motel lakói olyan zónában élnek ugyanis, ahol mindenkit egyetlen lépés választ el a szakadéktól. Ha kiszolgáltatott vagy, márpedig az itt élők a társadalom peremén egyensúlyoznak bármiféle biztonsági kötél nélkül, akkor egy magadra haragított rosszindulatú szomszéddal, vagy egyetlen hibás döntéseddel kint találhatod magad még ebből az utolsó legális létezési formából is, és olyan helyre zuhansz , ahonnan a külvárosi társadalom legalja is csak vágyálom lesz számodra.

Szóval, aki szexi csajokat és cuki gyerekeket akar látni egy szórakoztató, de elég mellbevágó szocio-filmben, az nézze meg a Floridai álmot. Meg az is, aki Amerikában szeretne élni, mert ott biztosan nagyon jó lehet, valamint aki Disneylandbe szeretne nyaralni menni. A film utolsó egy perce pedig valami egészen zseniális, nem hiszem, hogy láttam már valaha ennél katartikusabb filmes zárójelenetet. A Floridai álom hatása még másfél hónappal a megnézése után sem múlik el.