Zubreczki Judit

Zubreczki Judit

A komédia királya - Király egy estére vagy senki egy egész életre?

2018. március 21. - Zubreczki Judit

26292_800x600.jpg

Nem tudom, hogy lehet, de nekem ez a Komédia királya című film totál kimaradt valami miatt. Annyira, hogy nem is hallottam róla. Pedig Robert De Niro nagy szerelmem és kedvenc színészem, sőt régebben még a férfi ideálom is volt. De aztán most már felkúszott mellé az első színész helyére Leonardo di Caprio is, amióta megláttam anno a Téglában, ahogy a maffiafőnök Jack Nicholson belebámul az arcába tíz centiről, neki meg anélkül, hogy bármilyen mimikát mutatna, ki lehet olvasni a szeméből a kétségbeesést, a találgatást, hogy most akkor lebukott-e vagy nem, aztán a felbátorodást egy óriás-blöffre, majd ismét az aggodalmat, hogy vajon bejön-e ez neki. Akkor azt éreztem, hogy igen, lesz még egy kedvenc színészem.

De tegnap a Komédia királyában megint teljesen beleszerettem Robert De Niroba. Annyira hiperszexi, amikor kegyetlen, hataloméhes figurát alakít, de annál már csak akkor imádni valóbb, amikor egy ilyen kisembert játszik, mint amilyen Ruppert Pupkin, akinek minden vágya, hogy bekerüljön a show biznisz világába. Pupkin egy harmincnégy éves pasi, akinek nem igazán jött be eddig az élet. Az anyjával él, barátnője nincs, és a valóság elől esténként a házuk pincéjébe menekül, ahol a saját elképzelt show-ja díszletei között tölti az idejét a sikerről fantáziálva. Napközben pedig főállásban Jerry Langford showmant üldözi (kezdetben képletesen, később egyre inkább szó szerint is), hogy lehetőséget kapjon az ország legmenőbb műsorában a saját számával fellépni.

a_komedia_kiralya_kritika_1.jpg

Pupkin, akinek sokatmondó neve csak egy betűvel különbözik a tökfej Pumpkintól, töretlen lelkesedéssel bízik abban, hogy ha az ország meghallja a produkcióját, akkor megnyílik számára a siker felé vezető út. Rajongótársával, a szintén fanatikus Mashával együtt így Langford nyomába erednek, és egyre brutálisabb eszközökkel igyekeznek felhívni magukra a figyelmet. Nekem döbbenetes volt azt látni, hogy mivé fajulhat a sztárimádat, és a tévében szereplő figurák idealizálása, ahogy azt is, hogy hogyan éli meg ezt a sikert a másik oldal, a figyelem középpontjában álló híresség.

Mindenki csak egy kis szívességet, csak két perc figyelmet akar Jarrytől, akit a stúdiója előtt szinte meglincsel a sajt rajongótábora, akibe minden nő szerelmes, mindenki csak egyetlen lehetőséget akar tőle, csak egyetlen aláírást, csak egyetlen fotót, csak egyetlen darabot belőle. Sokatmondó jelenet, amikor az utcán megállítja egy rajongója, aki épp telefonál, és előbb elmondja neki, hogy mennyire szereti, majd amikor arra kéri, hogy Jarry beszéljen a telefonban a rákos testvérével és erre nem hajlandó, átkokat szórva üvölti utána, hogy legyen ő is beteg, amiért ilyen szívtelen. Az is a showman életének visszásságát mutatja, hogy szinte soha nem érzi magát biztonságban. Futva közlekedik, folyamatos menekülésben van a rajongók elől. Különös kettősség, hogy amíg a senki Pupkin mindig csupa mosoly, kedvesség és lelkesedés, addig Jarry komor és megfáradt. Érdekes két végpontja egy híresség karrierjének.

7a1dk4gjd4.jpg

A másik oldalon pedig ott van Ruppert Pupkin, aki közeli ismerősének, sőt barátjának hiszi a showmant, mivel egyszer már találkozott vele, sőt pár szót sikerült is váltaniuk. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen gyakran történik meg egy tv-sztárral, hogy az emberek valóban a barátjuknak hiszik. Mivel ők az otthonukban minden héten találkozhatnak vele, így életük részének képzelik az illetőt, akinek úgy vélik, emiatt szintén barátian kéne fogadnia a közeledésüket.

Nagyon szeretem azokat a sztorikat, amik az „amerikai álmok” megvalósulásáról szólnak, olyan self made manekről, akik soha nem adták fel: ha kidobták őket az ajtón, bemásztak az ablakon. Hát Pupkin szó szerint valami ilyesmiben utazik. Tényleg jó párszor kidobják Jarry irodájából, bár az ő olvasatában ezek csak szimplán udvarias kikísérések, ahol az őrök nem mögötte, hanem mellette sétáltak, igazából vele együtt kifelé az ajtón. Tulajdonképpen az egész film humora szinte erre az egy poénra épül, hogy Pupkin úgymond „nem veszi magát észre”. Kicsit olyan, mintha Columbot ötvözték volna Sheldon Cooperrel az Agymenőkből. Az egyik levakarhatatlanul és erőszakosan cuki, a másik pedig alkatilag képtelen értelmezni az iróniát, és a standard kérdésre, hogy vajon normális-e, automatikusan adja a standard választ: „Igen, édesanyám kivizsgáltatott.” Emiatt az „antiság” miatt aztán Pupkinra igazán nem is lehet neheztelni, főleg, hogy kinézetre meg teljesen olyan, mint Terry Jones a Monty Pythonból.

akomediakiralya_3.jpg

Amúgy meg néha el is gondolkodunk rajta, vajon nem elmebeteg-e főhősünk egy kicsit, de valószínűleg csak teljesen rögeszmés, így bár nem megy el a nyúlbefőzésig, mint Glenn Close a Végzetes vonzerőben, de képes arra, hogy vendégségbe invitálja saját magát a celeb villájába, ahonnan nagyon nehezen lehet kidobni. A barátnője és tettestársa, Masha (Sandra Bernhard) már más tészta, ő szerelmes Jarrybe, ezért megvan köztük az érdekszövetség, hogy megkaparintsák a sztár figyelmét, de a nő már tényleg a közveszélyesség határát súrolja.

Mindenesetre egy nagyon vicces, nagyon szórakoztató filmről van szó, amiben szinte végig Pupkin monológját halljuk és látjuk, (és közelről nézegethetjük Robert de Niro fantasztikus arcjátékát), amiben hol képzeletben, hol a valóságban beszél főleg Jarryhez, időnként pedig a képzeletbeli barátnőjéhez, egy presszó csaposához, akit gondolatban már feleségül is vesz.

A film zsenialitása egyrészt, ahogy ezeket a síkokat ügyesen keveri egymással, így a képzelet és a valóság folyamatosan átszövi egymást, másrészt egészen a film végéig nem hallgathatunk bele Pupkin képzeletbeli műsorába, így valójában szinte végig bennünk marad a kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme ennek a sok vesződségnek. Tehetséges-e Pupkin annyira, hogy megérje neki meghozni a sok erőfeszítést és áldozatot, és elszenvednie a sok kilincselést és visszautasítást élete nagy lehetőségéért. És bár a választ megkapjuk a film végére, valójában nem is ez a lényeg, hanem sokkal inkább annak a jelenségnek a körbejárása, mely Pupkin életének egyetlen mozgatórugója: „Inkább legyek király egyetlen estére, mint senki az egész életemre!” Scorsese 1982-ben készült filmje óta ráadásul ez a jelenség nemcsak, hogy nem szűnt meg, de egyre erősebb. Így a film kérdése, feláldozható-e egy egész élet a tizenöt perc hírnév oltárán, aktuálisabb, mint valaha.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://zubreczkijudit.blog.hu/api/trackback/id/tr8313765368

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Lobo Marunga 2018.03.23. 07:23:08

Elég fiatalon láttam ezt a filmet tévében, és bár láttam már előtte más filmben, igazából nem nagyon érdekelt, ki is az a Robert de Niro. Aztán rövid időn belül láttam moziban a Szemtől szembent, és akkor esett le, hogy mitől színész egy színész.

szociál · szociesatjukol.blog.hu 2018.03.23. 13:49:57

Imádtam ezt a filmet.
Sosem értettem mitől olyan nagy szám ez a Jerry Lewis, csak pofákat vágott mint egy retardált, színésznek nulla.
süti beállítások módosítása