Zubreczki Judit

Szólíts a neveden - na, tényleg lehet jó filmet csinálni a férfiszerelemről

2018. február 22. - Zubreczki Judit

 920x920.jpg

Eredetileg nem igazán terveztem, hogy megnézem a Szólíts a neveden című filmet; vagyis gondoltam, hogy oké, ha nincs jobb, ezt is meg lehet éppen nézni. De tuti biztosra vettem, hogy valami mediterrán nyárban történő nyálas ömlengés lesz, amiben majd két férfi kínlódását lehet megtekinteni, amint egymásba gabalyodnak valahogy, de meg kell küzdeniük a családdal, a faluval és önmagukkal is. Az egyik kicsit idősebb, a másik meg egy kamasz. és akkor majd nekünk nézőknek jól meg kell hatódni, meg állati toleránsnak kell lenni, és kijöhetünk azzal a tudattal, hogy nem vagyunk elég elfogadók, és igaz, hogy unalmas volt a film mint a szar, de van erkölcsi tanulság. Amúgy is idegesítenek azok a francia filmek (bár ez egy koprodukciós mix volt), ahol mediterrán hangulat van és francia nagyképűség árad az egészből, hogy mekkora entellektüelek vagyunk, és közben meg még körbe-szexeljük az erdőt-mezőt a vidéki kúriánk környékén. De persze csak nyáron, mert télen Párizsban vagyunk. Jó-jó, egyre inkább kezdek amúgy rájönni, hogy csak azért nem bírom a franciákat, mert állati irigy vagyok rájuk, hogy ők entellektüelek meg összevissza szexelnek, legalábbis a filmes klisék szerint. Meg azért, mert ha Franciaországban éltem volna, hatszor olyan érdekes lett volna a szerelmi életem, mint így lett. Na, mindegy.

Ez a film viszont tényleg jó volt. Nem egy feledhetetlen remekmű, de jó.

szolitsaneveden-990x520.jpg

Oké, hogy az összes fent említett elemet magában hordozta: volt benne egy hipermagas EQ-val rendelkező család, ahol a kamasz zongorázik, a szülők értelmiségiek, és középkori lovagi irodalmat olvasnak fel egymásnak a legváratlanabb helyzetekben. Meg városi, természetesen meleg művészembereket fogadnak a hétvégi kastélyukban, hogy velük intelligens dolgokról diskuráljanak. És persze a nagy közös verandán elfogyasztott reggelinél a tizenhét éves srác csak úgy bejelenti, hogy tegnap majdnem megdugtam a szomszéd csajt (ezzel a kifejezéssel), mire az apa kérdése erre: hogyhogy csak majdnem? Szóval gyanítom, hogy még a legliberálisabb családoknál sem így folyik a reggeli kávé melletti diskurzus. De jó, fogadjuk el, hogy ez a nagyon liberális szuper toleráns multikulti család létezik, amiről a kamasz srác el is mondja, hogy olasz-francia-zsidó és nemtommi.

Na, ehhez a családhoz érkezik a nyári hónapokra a jóképű harmincas művészettörténész pasi, aki elég hamar gyengéd érzelmeket kezd táplálni a tizenhét éves kamasz fiú iránt, ami kölcsönösnek bizonyul. És persze ez is kissé túl van tolva, hogy amikor a szülők észreveszik ezt a különös vonzalmat, akkor az ölükbe fektetik a srácot és az anya németből fordít szabadon ott helyben egy fabulát egy szerelmes lovagról, aki nem meri megvallani érzéseit szíve hölgyének. Persze megint lehet, hogy csak én nagyok irigy, mert az én szüleim még azt sem vették észre, ha a közös ebédnél belepotyognak a könnyeim a levesbe, szóval igen, klassz lenne, ha ekkora peace and love lenne minden famíliában és dúlna az elfogadás, de nekem ez inkább egy misztikus, kissé utópisztikus helyzetnek tűnik.

cimlapkep-e1505204551146-1024x602.jpg

Ugyanakkor, ami nagyon tetszett a filmben, és emiatt abszolút megbocsátom ezeket a túlkapásokat, hogy egyrészt nagyon lekötött végig a cselekmény, nem voltak unalmas részek. Másrészt szépek voltak a férfi szereplők, szóval jó volt elnézegetni a harmincas és a tizenéves srácot is, és tényleg el lehetett hinni, hogy ezek ketten látnak egymásban valamit, sőt azt is, hogy halálosan egymásba szeretnek. A francia filmek (igen, ez egy koprodukció, de nem érdekel) amúgy is híresek arról, hogy a szex jeleneteket teljesen élethűen és hitelesen oldják meg, ez itt is nagyon rendben volt.

De ami miatt nekem tényleg bejött a film, az az, hogy teljes mértékben sikerült elkerülnie a férfiszerelem, főleg a fiatal fiú – idősebb pasi vonzalom ábrázolásának csapdáit, vagy megszokott alaptípusait.  Magyarán nem oda tette a törésvonalakat, a drámaiságot, ahova várnánk ilyen helyzetben. És ebből a szempontból teljesen király, hogy a család és a környezet nem gördített akadályokat a szerelmesek elé, és ezzel másfelé tudott kibontakozni a drámaiság. Egyrészt ki tudott lépni abból, hogy van egy idős férfi, aki az öregedés miatt egyszerűen a fiatalhoz, az élettel telihez vonzódik, legyen ez ebben az esetben akár egy fiú (mint mondjuk a halál Velencében). Másrészt nem övezte a szerelmespárt társadalmi megvetettség, nem voltak tiltó szülők, fújoló kisváros, leselkedő gonosz öreg néni.

És ezzel a film a lényegre tudott koncentrálni, magára a szerelmespárra. Hogy mit láthatnak egymásban, hogyan élik meg, hogy hetero létükre egymás személyét ilyen eszeveszettül vonzónak találják, sőt, komoly szerelmi kapcsolatba bonyolódjanak. Nagyon tetszett, hogy bár alapvetően a tizenéves Elio szemszögéből láthatjuk a történetet, időnként a másik oldal perspektívájából is látunk, és ilyenkor kiderül a néző számára, hogy nemcsak egy kamaszos rajongásról, apafigura-keresésről van szó, hanem oda-vissza működik a vonzalom és az érzelmek. Külön érdekes, hogy nem egy coming out-film, amiben bármelyikük is szembenéz önmagával, és bevállalja, hogy meleg, vagy nem vállalja be és elfojtja magában, hanem lehetőségük van arra, hogy meg tudják élni az érzelmeiket. Egyszerűen van két hetero és éppenséggel nagy korkülönbséggel rendelkező férfi, akik egymásba szeretnek, miközben alapvetően a másik nem iránt érdeklődnek, sőt az együtt töltött nyár alatt egyéb futó kalandokba is bocsátkoznak, történetesen csajokkal. És ebből a szempontból is jó, hogy a filmben van két szuperliberális, támogató szülő (továbbra is irigy vagyok, és szerintem utópisztikus az egész), akik elengedik, sőt elküldik nyaralni a fiukat ezzel a pasival. Így lehetőségünk van egyszer továbbnézni a sztorit, nem csak a Rómeó és Júlia-féle lezárással kell beérnünk.

Nagyon szép jelenet a film végén, amikor Elio apja elemzi fia érzéseit, és kimondja azt, amit mind gondolunk: nemi hovatartozástól függetlenül különleges szerelmi kapcsolat alakulhat ki két ember között, és ez sokkal értékesebb dolog annál, hogy engedjük, hogy akár a szerelmi csalódástól, akár az esetleges szégyentől való félelem megölje a szeretetet. És még valamit: a szomorúságot meg kell élni és nem szabad, hogy a bánat érzéketlenné tegyen minket, különösen nem kamasz korban. "A szív ugyanis hamarabb elfárad, mind gondolnánk”, és ahogy haladunk előre az életben, egyre kevesebbet tudunk majd magunkból adni. Ezek olyan tanácsok, amiket minden tizenhét évesnek jó lenne hallania valakitől.

Három kedvenc filmem januárban

lucky_web.jpg

Múltkor elmentem randizni egy sráccal, aki kifejtette, hogy azért nem jár moziba, mert mostanában minden film szar. Ezen nagyon csodálkoztam, mert én idén szinte csak jó filmeket láttam, pedig elég sokat járok moziba. Igaz, hogy a megérzéseimre szoktam hallgatni a filmek kiválasztásakor, szóval ahol lehet sejteni, hogy valami irgalmatlan gagyiság következik, ott azért résen vagyok. Leírom az ideihárom kedvencemet:
1. Lucky - egy 91 éves pasiról szól, aki egyszer csak ráébred, hogy már nincs sok hátra, és közben ráadásul ateista is, ami elég rossz kombináció. Harry Dean Stanton-ba a 91 éves főszereplőbe kábé beleszerettem. Amúgy a film után tényleg meg is halt. Erről lesz ajánlóm is.
2. Három óriásplakát Ebbing határában - szuper film egy nőciről, akinek megölik a gyerekét, de a rendőrség nem igazán strapálja magát, hogy kinyomozza, ki a gyilkos. Ezért a nő maga veszi kezébe az eseményeket. Western elemekkel átszőtt társadalomkritika, megkerüli az összes klisét, amikre ezekben a helyzetekben csak számíthatnánk. 
3. Floridai álom - Disneyland árnyékában élő családokról szól. Vidám, pörgős sztori, ami ugyanakkor eléggé gyomorszorító is. Gyerekekkel a főszerepekben, amit én soha nem szerettem, de itt állati jól működik. 
Én tuti, hogy mind a hármat megnézem még legalább egyszer.

 

A sors nem akarja, hogy megnézzem a Négyzetet?

pic_20170725145524_czjemegpnt9.jpg

Még január első hetében nagy elhatározással indultam a Puskin moziba, hogy megnézzem a Négyzet című filmet. Végigálltam a sort: 
- Csókolom, szeretnék egy jegyet a Négyzetre!
- Elfogyott.
- Rendben, akkor mit játszanak most?
- A Vendégek-et.
-Oké, jó lesz, kérek egy jegyet!
A Vendégek szuper fim volt, még mindig játsszák, ajánlom mindenkinek, aki szeretne sokat röhögni, és szereti a kábé egy légtérben játszódó, kissé színdarab-szerű filmeket, amiknek a feszültsége az emberek közötti konfliktusokra, párbeszédekre épülnek.
Másnap megint elmentem a Puskinba. Végigálltam a sort:
- Csókolom, kérek egy jegyet a Négyzetre!
- Elfogyott.
- Ne már! Na jó, akkor mit játszanak?
- A Jöjj el Napfényt!
- Hát jó, akkor kérek rá egy jegyet!
A Jöjj el Napfény uncsi, de elgondolkodtató film egy ötvenes nő szerencsétlenkedéseiről párkapcsolati téren, írtam róla részletesen.
Harmadnap még mindig lelkesen elmentem a Puskinba, és végigálltam a sort. (Érdekes, hogy ott mindig sor van.)
- Csókolom, kérek egy jegyet a Négyzetre!
- Elfogyott.
- A rohadt életbe, ezt nem hiszem el! Na jó, akkor most mit játszanak?
- A Loving Vincentet. Animációs film.
- Hát ez nem hangzik jól, de oké, kérek egy jegyet.
Tényleg nem volt jó, kiégett a szemem és nagyon unatkoztam rajta. Azt értem, hogy ezt nagy munka volt elkészíteni, de hát filmnek szerintem a semmilyennél is rosszabb.
Na ezek után egy időre úgy döntöttem, hogy feladom a Négyzet-projektet, mert nem akar ez nekem összejönni. (Később valaki megsúgta nekem a moziban, hogy ha Négyzetet akarok, ne ragaszkodjak ehhez a mozihoz, mert a kisteremben amúgy is állati kényelmetlenek a székek, ez meg ugye egy maratoni hosszúságú film.)
Szóval most úgy érzem, hogy egy hónap elteltével feldolgoztam a traumát, úgyhogy a jövő héten megint megpróbálom megnézni. Majd megírom, hogy tetszett.

American Anarchist - Ha könyvet írsz a bombagyártásról, akkor te most felelős vagy a robbantásokért is?

4383f1e66bc5aa83cf30d71170fbd460b3cfa27e.jpg

Tegnap a szemem elé került a neten egy film, úgyhogy jól megnéztem: az American Anarchist. Nem igazán szeretem a klasszikus „egy ember leül a kamera elé és visszaemlékezik” típusú dokumentumfilmeket, mert általában semmilyen szinten nem köt le, hogy egy öregember nagyon lassú tempóban olyan dolgokról beszél, ami már nagyon rég volt, miközben a háttérben már az összes könyvét nyolcszor végignéztem a polcán.  És persze soha semmi cikis nincs rajta, csak Heidegger összes művei meg ilyenek. Nem tudom, miért kell mindig könyvespolc elé ülni. Lehetne mondjuk egy háttérben futó érdekes film elé is, és akkor amíg beszél az illető, nézhetném például azt. 

Szóval könyvespolc persze most is volt, de a lényeg, hogy ez a téma viszont nagyon érdekelt, főleg erkölcsi szempontból, hogy mit is hoznak ki a sztoriból a film készítői. Röviden a történet annyi, hogy egy William Powell nevű srác 1969-ben, 19 évesen írt egy könyvet Anarchist Cookbook címmel, ami a későbbiekben szinte minden robbantgató és iskolai lövöldöző Bibliájává vált. Ebben a könyvben ugyanis Powell részletesen és mindenki számára érthetően leírja, hogyan lehet házilag bombát és különböző lőfegyvereket gyártani. A film arról szól, hogy 2016-ban arról faggatják a könyv immár hatvanhat éves szerzőjét, hogyan éli meg, hogy tizenkilenc éves korában írt szellemi terméke ennyi borzalomnak lett az ihletője és segédanyaga. A sors érdekessége amúgy, és erre a készítők szépen rá is gyúrnak hatásvadászatilag, hogy Powell az elmúlt évtizedekben a világot bejárva kisegítő iskolák tucatjaiban dolgozott hátrányos helyzetű gyerekeken segítve. Magyarán az alapkoncepció az lenne, ami a terv szerint megadná a film drámai hangvételét, hogy van a rossz fiú, aki jó útra tért és most tutira bánja a dolgot. Mi pedig majd erkölcsi magaslatunkról letekintve megbocsáthatunk neki.

american_anarchist.jpg

A nyolcvan perces film gyakorlatilag végig arról szól, ahogy a film készítője, Charlie Siskel megpróbálja sarokba szorítani és keresztre feszíteni Powellt: ismerje el, hogy mint az Anarchist Cookbook szerzője, bűnös a könyve alapján végrehajtott merényletek létrejöttében. Siskel számtalanszor visszakanyarodik a kérdéseivel arra, vajon miért nem igyekezett a könyv írója az elmúlt évtizedekben elérni, hogy szüntessék be a könyv kiadását, miért nem határolódott el jobban az Anarchist Cookbooktól. Ilyen szempontból eléggé egyoldalú a film, megy a csesztetés, közben bevágnak részleteket a könyvből, meg pillanatképeket a robbantgatásokról.

Powell először indokolja a könyv születését, ami eredetileg válasz volt a hatvanas évek háborúellenes tüntetéssorozatait megtorló rendőri akciókra. Egy ilyen rendőri túlkapás után a tizenkilenc éves Powell bevonult a könyvtárba és gyakorlatilag az ott található, már publikált művekből ollózta össze a könyvét, melynek különösen ideológiai tartalmát igyekszik aláhúzni a filmben, nem annyira a könyv gyakorlati, technikai ismeretanyagát (ami érthető próbálkozás a részéről). Magyarázata szerint azt szerette volna, ha nem csak az amerikai kormány és a rendőrség van azoknak az információknak a birtokában, amikkel kárt lehet tenni a velük egyet nem értőkkel, hanem a nép is. (Sajnos ezt nem fejti ki jobban, sőt, még egy ennyire összetett mondatban sem, inkább csak megemlíti).

video-american-anarchist-facebookjumbo.jpg

Az American Anarchist készítői elég erőltetetten arra a kettősségre igyekeznek kiélezni az egész kérdéskört, hogy egy tizenkilenc éves srác bűnt követ el, majd egész életében szinte vezekelve a tettéért, különböző elmaradt országokban tanít sérült, hátrányos helyzetű gyerekeket, és ez milyen drámai. Megpróbálnak kicsikarni egy vallomást Powellből, ismerje el, hogy bűnös és emiatt szenvedett egész életében és most is szégyellje magát. A probléma viszont (legalábbis Siskeléknek), hogy Powell egyáltalán nem hajlandó segíteni ennek a forgatókönyvnek a legyártásában, mivel számtalanszor elmondja a filmben, hogy a könyv megírása után már nem is foglalkozott sokat az egész bombagyártás-kérdéssel. Tanzániától Kongóig ezer helyen élt és dolgozott a világban, nem volt se tévéje, se internete, sokáig nem is hallott a könyvben leírt receptek szerint elkövetett bűncselekményekről. Persze a csontváz végig ott lógott a szekrényében, mivel sokszor kapott fenyegető leveleket, volt, hogy a munkahelyét kellett elhagynia, mert kiderült, hogy ő a szerzője az Anarchist Cookbooknak. A filmben van egy rész, amikor Powell magából kikelve visszatámad Siskelre: „Maga folyamatosan hallani akar valamit, amit nem vagyok hajlandó kimondani. Mondja ki akkor Ön, hogy mit akar hallani tőlem!”

Én összességében elég csalódott voltam a filmet nézve, mert az szerintem abszolút nem a lényegi kérdéssel foglalkozott. Sokkal érdekesebb lett volna az egész film, ha inkább arra hegyezik ki a beszélgetést, hogy vajon mekkora a felelőssége, vagy van-e egyáltalán felelőssége egy házi bombaszakértő-témájú könyv írójának abban, hogy valaki végül el is kezdi felhasználni a kapott információkat, és felrobbant mondjuk egy iskolát. Meghallgattam volna egy értelmes beszélgetést, sőt inkább vitát arról, hogy vajon Siskel és Powell szerint felnőttként lehet-e kezelni az embereket minden egyes kérdésben, vagyis az információk birtoklását ki szabad-e terjeszteni mindenkire. Vagy ragaszkodjunk inkább a paternalista módszerhez, amiben valaki majd mindig jobban tudja, ki az, aki megérdemli az információt és ezzel a hatalmat és ki az, aki nem, mert „úgyis rosszul használná fel azt”.

Jöjj el napfény! - Juliette Binoche Franciaország legrondább pasijaival is kavarna, de még ez sem megy neki

293488_1505830077_4989.jpgAmikor a Jöjj el Napfény című Juliette Binoche-film lement, a mozi egy emberként sóhajtott fel, hogy Atyaég, de jó, hogy vége ennek a tömény unalomtengernek. Ferivel mentem moziba, aki hangosan végigásítozta az egészet, ami jelzésértékű is volt, mivel én választottam a filmet. Valamint a telefonján ötpercenként ellenőrizgette az időt, de úgy, hogy az egész termet bevilágította vele. Az összes barátom rendkívül kínosan viselkedik moziban, többek között ezért is járok egyedül mostanában.

Szóval a Jöjj el napfény állati unalmas volt, pedig utólag lecsekkoltam, és csak kilencvennégy percet igyekezett kitölteni. Egy ötvenes évei elején járó, még mindig viszonylag jó csajról szólt, aki pasiról pasira, kapcsolatról kapcsolatra ugrál, hátha egyszer eljön a megváltás, és megtalálja az igazit, valakit, aki elfogadja és szereti.

Én Juliette Binochért soha nem rajongtam igazán. Azt értem, hogy jó színésznő, de jó csajnak soha nem gondoltam. Mondjuk kisminkelve meg totálban, tehát hogy a lábai is látszanak, meg a melle is, úgy egész tűrhető még mindig. Itt viszont minden férfit megkaphatott, igaz, nem volt túl válogatós. Szerintem Franciaország legrondább pasijait válogatták össze erre a filmre, de nem is ez a lényeg.

dat1bwcxyaah3u5.jpg

Ami nekem érdekes volt, hogy úgy volt unalmas a film, hogy közben meg lekötött, sőt nemcsak lekötött, de még napokig agyaltam rajta. Nyilván személyes érintettség okán is, hogy az ember ugyanazokat a köröket futja egész életében, de okosabb nem lesz, csak jól megöregszik közben. Régóta foglalkoztat, hogy megváltozhatunk-e egyáltalán, vagy legfeljebb az önismeret révén ráeszmélhetünk bizonyos mechanizmusainkra, és akkor legalább attól az illúziótól megmenekülhetünk, hogy mindenki más tök hülye, kivéve mi magunk. De talán ez a maximum.

Nos, a szomorú, hogy a film főhősnője ez esetben még ideáig sem jut el. Teljesen alkalmatlan figurákat választ ki, hogy összeálljon velük egy eleve kudarcra ítélt kapcsolat-féleségre, majd a törvényszerű bukás után talpra áll, hogy ugyanazzal az optimizmussal vesse bele magát a következő férfi-női játszmába. Kifejezetten tetszett a filmben az, hogy semmiféle fejlődéstörténetre nem kerül sor benne. Nincs benne tanulság, legfeljebb amit a néző levonhat magának a szereplők soha véget nem érő kálváriájából. A film legutolsó jelenetében Binoche elmegy egy jóshoz, akit Gerald Depardieu alakít, és együtt egy se vége se hossza, minden konklúziót nélkülöző párkapcsolati elemezgetésbe kezdenek, amely során megindul a stáblista is, ezzel is kifejezve az egész folyamat értelmetlenségét.

52161_hr.jpg

Ami szintén a film érdeme, hogy zseniálisan mutatja be azt a tendenciát, melynek során férfiak és nők már nemcsak egy házasságra, de lassan egy komoly, esetleg komolytalan párkapcsolatra sem képesek összeállni. Következmények nélküli párbeszédeket folytatnak, melyben még egy-egy állításukhoz sem tudnak következetesen ragaszkodni. Lassan már azt sem tudják eldönteni, hogy egy jól sikerült randevú után találkozzanak-e még, vagy egy jól sikerült beszélgetés után randizzanak-e. A filmben az egyik srác azért szakít a főhőssel rögtön a sikeres randi után, mert megvolt a szex, amivel szerinte mindent elrontottak, a másik pasi szerint pedig Binoche egy fantasztikus nő, de mivel a felesége is fantasztikus, nem tud választani kettejük között. Magát a párkapcsolati szakértőt is látjuk egy jelenetben, ahol képtelen szakítani a csajával. Először hosszan vajúdozva elemezgetik, hogy köztük mindennek vége, aztán a kocsiból kiszállva, búcsúzáskor még gyorsan megegyeznek, hogy azért a jövőben is találkozgatnak majd.

Akár még azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a rendező azért készítette ilyen végtelenül unalmasra a filmet, hogy ezeknek az ismétlődő köröknek a végeláthatatlanságát próbálja kifejezni. Szerintem mindezek ellenére megéri végigülni a másfél órát (főleg ha már minden más jó filmet megnéztünk, amit játszanak és végképp nincs más ötletünk), mert elgondolkodtató film. Én legalábbis napokig agyaltam ezen a szánalmas, de nagyon jellemző férfi-női működési mechanizmuson, amit a teljes elköteleződés-para jellemez. De arra ne apelláljunk, hogy sokat nevetünk majd, hiába kapott a Jöjj el napfény vígjáték-besorolást.

Lucky. Egy film arról, hogy ha kilencvenegy éves vagy, akkor valószínűleg mindjárt meghalsz

2411.jpg

Három dolog jutott eszembe a Lucky című film kapcsán, amit a Puskin mozi kistermében néztem meg az emeleten. Egyrészt, hogy egy ilyen kicsi terembe nem szabadna beengedni a pattogatott kukoricát, mert irgalmatlanul zavaró, hogy a tizennyolc székes teremben valaki a füledbe zörgeti a zacskót másfél órán keresztül.

A másik két dolog, hogy olyan filmet már sokat láttam, ahol az öregedési folyamatot kéne feldolgoznia a főhősnek, mondjuk egy egykori jó csajnak, aki már lassan senkinek sem kell, vagy egy pasinak, akinek életkori kategóriát kell váltania, ha csajozni szeretne. Esetleg ráébrednek a szereplők, hogy mi az, amit már nem csinálhatnak meg soha az életben. Mondjuk, nem lesznek már anyák, vagy nem lesznek űrhajósok vagy nem lesz belőlük híres focista, és ezt valahogy fel kell dolgozniuk, ezek amolyan mini-halálok, amiket mindig fájdalmas átélni.

Vagy, és ez a másik; ráébrednek a főhősök, hogy mi az, amit még megtehetnek, ameddig még élnek, még ha már nem is fiatalok, és akkor eszeveszett bakancslista kipipálásba kezdenek, hogy „megvalósítsák önmagukat.” (Ebben az esetben boldogan mehetünk haza a moziból, hogy oké, most sem kell elkezdenem semmit, mert még az az öreg fószer is meg tudta csinálni hetven évesen, amit nekem már esetleg rég meg kellett volna tennem, hát akkor egyelőre minek strapáljam magam.)

lucky_1.jpg

Tipikus filmes téma az is, amikor megtudja az illető, hogy már nincs sok hátra, erre elkezdi mondjuk felkutatni az elveszett gyerekét, vagy rendezni a kapcsolatot a családjával, vagy leszámolni az ellenségével. Ezek megszokott témák.

De a Lucky egészen különleges, mert itt semmi meglepetés nem éri a 91 éves főhőst, akinek csendben folydogál az élete egy amcsi kisvárosban. Egy öregekre jellemző tipikus otthoni elesés után egyszerűen szembe kell néznie azzal, hogy itt a vég nemsokára. Magyarán, ha lefekszem aludni, akkor vagy felébredek még, vagy nem. Az egyik legjobb jelenet, amikor Lucky az elesés után elmegy az orvoshoz, aki közli vele, hogy pusztán csak öreg és nem beteg, nincs itt mit tenni. A nővérke meg az ajtóból mutatja a „drukkolok-jelet”, ami a helyzet tehetetlenségének teljesen értelmetlen képmutatása. Bosszantó lehet, mennyi ilyen szánalmas reakcióval kell szembesülnie egy halál előtt álló embernek.

portal_nacional_dos_municipios_e_freguesias_sessaodecinemaluckyinmemoriamdeharrydeanstanton20171204_000024.jpg

Főhősünket ez az egész először haraggal tölti el, aztán félelemmel, aztán a film végére lassan örömteli megnyugvással. Ezeket a fázisokat követhetjük nyomon úgy, hogy mindeközben az égvilágon semmi patetikus nem történik a filmben hála Istennek. Ehhez persze külön asszisztál az a tény is, hogy a film főszereplője, a való életben is 91 éves Harry Dean Stanton búcsúszerepéről van szó, aki a forgatás után nem sokkal valóban meghalt, már a bemutatót sem érte meg. Olyan, mintha ez a tény is még a film részét képezné. A szinte egész életében mellékszereplőként tündöklő Stanton élete legnagyobb szerepét, valójában saját magát játszhatja el ezáltal.

A Lucky nagyon felkavaró film, és egyáltalán nem lehangoló. Nem azt kell végignézni, ahogy valakiből lassan kiszáll az élet, hanem van egy nagyon is élettel teli, sőt, komolyan mondom, 91 évesen is kifejezetten szexi figura, akinek egyszerűen csak lejárt az ideje. Az a kemény ebben a filmben, ahogy ezt a végzetességet bemutatja. Semmi hatásvadászat, egyszerűen csak tudja, hogy vége, és ez ellen a világon semmit nem tehet. A film egyik csúcsjelenete, ahogy egyik este Lucky az ágyban fekszik, még nem akarja lecsukni a szemét, kapaszkodik az ébrenlétbe, és bejátszanak egy számot, aminek a szövegében benne van a„rájöttem, hogy az életem minden szereplőjébe szerelmes vagyok” mondat.

Ez nagyon hasonlít bármelyik búcsúzásunkra az életben, de különös értelmet kap, ha valóban MINDENTŐL el kell köszönni. A film azért ad feloldást a végére, különösen az ateista Luckynak, de nekünk is: az élet él tovább, mi pedig rámosolyoghatunk minden percben, amit még életben töltünk.