Három dolog jutott eszembe a Lucky című film kapcsán, amit a Puskin mozi kistermében néztem meg az emeleten. Egyrészt, hogy egy ilyen kicsi terembe nem szabadna beengedni a pattogatott kukoricát, mert irgalmatlanul zavaró, hogy a tizennyolc székes teremben valaki a füledbe zörgeti a zacskót másfél órán keresztül.

A másik két dolog, hogy olyan filmet már sokat láttam, ahol az öregedési folyamatot kéne feldolgoznia a főhősnek, mondjuk egy egykori jó csajnak, aki már lassan senkinek sem kell, vagy egy pasinak, akinek életkori kategóriát kell váltania, ha csajozni szeretne. Esetleg ráébrednek a szereplők, hogy mi az, amit már nem csinálhatnak meg soha az életben. Mondjuk, nem lesznek már anyák, vagy nem lesznek űrhajósok vagy nem lesz belőlük híres focista, és ezt valahogy fel kell dolgozniuk, ezek amolyan mini-halálok, amiket mindig fájdalmas átélni.

Vagy, és ez a másik; ráébrednek a főhősök, hogy mi az, amit még megtehetnek, ameddig még élnek, még ha már nem is fiatalok, és akkor eszeveszett bakancslista kipipálásba kezdenek, hogy „megvalósítsák önmagukat.” (Ebben az esetben boldogan mehetünk haza a moziból, hogy oké, most sem kell elkezdenem semmit, mert még az az öreg fószer is meg tudta csinálni hetven évesen, amit nekem már esetleg rég meg kellett volna tennem, hát akkor egyelőre minek strapáljam magam.)

Tipikus filmes téma az is, amikor megtudja az illető, hogy már nincs sok hátra, erre elkezdi mondjuk felkutatni az elveszett gyerekét, vagy rendezni a kapcsolatot a családjával, vagy leszámolni az ellenségével. Ezek megszokott témák.

De a Lucky egészen különleges, mert itt semmi meglepetés nem éri a 91 éves főhőst, akinek csendben folydogál az élete egy amcsi kisvárosban. Egy öregekre jellemző tipikus otthoni elesés után egyszerűen szembe kell néznie azzal, hogy itt a vég nemsokára. Magyarán, ha lefekszem aludni, akkor vagy felébredek még, vagy nem. Az egyik legjobb jelenet, amikor Lucky az elesés után elmegy az orvoshoz, aki közli vele, hogy pusztán csak öreg és nem beteg, nincs itt mit tenni. A nővérke meg az ajtóból mutatja a „drukkolok-jelet”, ami a helyzet tehetetlenségének teljesen értelmetlen képmutatása. Bosszantó lehet, mennyi ilyen szánalmas reakcióval kell szembesülnie egy halál előtt álló embernek.

Luckyt ez az egész először haraggal tölti el, aztán félelemmel, aztán a film végére lassan örömteli megnyugvással. Ezeket a fázisokat követhetjük nyomon úgy, hogy mindeközben az égvilágon semmi patetikus nem történik a filmben, hála Istennek. Ehhez persze külön asszisztál az a tény is, hogy a film főszereplője, a való életben is 91 éves Harry Dean Stanton búcsúszerepéről van szó, aki a forgatás után nem sokkal valóban meghalt, már a bemutatót sem érte meg. Olyan, mintha ez a tény is még a film részét képezné. A szinte egész életében mellékszerepeket játszó Stanton élete legnagyobb alakítását, valójában saját magát játszhatja el ezáltal.

A Lucky nagyon felkavaró film, és egyáltalán nem lehangoló. Nem azt kell végignézni, ahogy valakiből lassan kiszáll az élet, hanem van egy nagyon is élettel teli, sőt, komolyan mondom, 91 évesen is kifejezetten szexi figura, akinek egyszerűen csak lejárt az ideje. Az a kemény ebben a filmben, ahogy ezt a végzetességet bemutatja. Semmi hatásvadászat, egyszerűen csak tudja, hogy vége, és ez ellen a világon semmit nem tehet. A film egyik csúcsjelenete, ahogy egyik este Lucky az ágyban fekszik, még nem akarja lecsukni a szemét, kapaszkodik az ébrenlétbe, és bejátszanak egy számot:„rájöttem, hogy az életem minden szereplőjébe szerelmes vagyok”.

Ez nagyon hasonlít bármelyik búcsúzásunkra az életben, de különös értelmet kap, ha valóban MINDENTŐL el kell köszönni. A film azért ad feloldást a végére, különösen az ateista Luckynak, de nekünk is: az élet él tovább, mi pedig rámosolyoghatunk minden percben, amit még életben töltünk.