Tegnap a szemem elé került a neten egy film, az American Anarchist. Nem igazán szeretem a klasszikus „egy ember leül a kamera elé és visszaemlékezik” típusú dokumentumfilmeket, mert általában semmilyen szinten nem köt le, hogy egy öregember nagyon lassú tempóban olyan dolgokról beszél, ami már nagyon rég volt, miközben a háttérben már az összes könyvét nyolcszor végignéztem a polcán.  És persze soha semmi cikis nincs rajta, csak Heidegger összes művei meg ilyenek. Nem tudom, miért kell mindig könyvespolc elé ülni. Lehetne mondjuk egy háttérben futó érdekes film elé is, és akkor amíg beszél az illető, nézhetném például azt. 

Szóval könyvespolc persze most is volt, de a lényeg, hogy ez a téma viszont nagyon érdekelt, főleg erkölcsi szempontból, hogy mit is hoznak ki a sztoriból a film készítői. Röviden a történet annyi, hogy egy William Powell nevű srác 1969-ben, 19 évesen írt egy könyvet Anarchist Cookbook címmel, ami a későbbiekben szinte minden robbantgató és iskolai lövöldöző Bibliájává vált. Ebben a könyvben ugyanis Powell részletesen és mindenki számára érthetően leírja, hogyan lehet házilag bombát és különböző lőfegyvereket gyártani. A dokumentumfilm arról szól, hogy 2016-ban arról faggatják a könyv immár hatvanhat éves szerzőjét, hogyan éli meg, hogy a tizenkilenc éves korában írt könyve ennyi borzalomnak vált segédanyagává. A sors érdekessége amúgy, és erre a készítők szépen rá is gyúrnak hatásvadászatban, hogy Powell az elmúlt évtizedekben a világot bejárva kisegítő iskolák tucatjaiban dolgozott hátrányos helyzetű gyerekeken segítve. Magyarán a film alapkoncepciója az lenne, ami megadná a film drámai hangvételét, hogy van a rossz fiú, aki jó útra tért és most állatira bánja a dolgot. Mi nézők pedig majd erkölcsi magaslatunkról letekintve megbocsáthatunk neki.

A nyolcvan perces film gyakorlatilag végig arról szól, ahogy a film készítője, Charlie Siskel megpróbálja sarokba szorítani és keresztre feszíteni Powellt: ismerje el, hogy mint az Anarchist Cookbook szerzője, bűnös a könyve alapján végrehajtott merényletek létrejöttében. Siskel számtalanszor visszakanyarodik a kérdéseivel arra, vajon miért nem igyekezett a könyv írója az elmúlt évtizedekben elérni, hogy szüntessék be a könyv kiadását, miért nem határolódott el jobban az Anarchist Cookbooktól. Ilyen szempontból eléggé egyoldalú a film, megy a csesztetés, közben bevágnak részleteket a könyvből, meg pillanatképeket a robbantgatásokról.

Powell először indokolja a könyv születését, ami eredetileg válasz volt a hatvanas évek háborúellenes tüntetéssorozatait megtorló rendőri akciókra. Egy ilyen rendőri túlkapás után a tizenkilenc éves Powell bevonult a könyvtárba és gyakorlatilag az ott található, már publikált művekből ollózta össze a könyvét, melynek különösen ideológiai tartalmát igyekszik aláhúzni a filmben, nem annyira a könyv gyakorlati, technikai ismeretanyagát (ami érthető próbálkozás a részéről). Magyarázata szerint azt szerette volna, ha nem csak az amerikai kormány és a rendőrség van azoknak az információknak a birtokában, amikkel kárt lehet tenni a velük egyet nem értőkkel, hanem a nép fiai is. (Sajnos ezt nem fejti ki jobban, sőt, még egy ennyire összetett mondatban sem, inkább csak megemlíti).

Az American Anarchist készítői elég erőltetetten arra a kettősségre igyekeznek kiélezni az egész kérdéskört, hogy egy tizenkilenc éves srác bűnt követ el, majd egész életében szinte vezekelve a tettéért, különböző elmaradt országokban tanít sérült, hátrányos helyzetű gyerekeket, és ez milyen drámai. Megpróbálnak kicsikarni egy vallomást Powellből, ismerje el, hogy bűnös és emiatt szenvedett is egész életében és most is szégyellje el magát. A probléma viszont (legalábbis Siskeléknek), hogy Powell egyáltalán nem hajlandó segíteni ennek a forgatókönyvnek a legyártásában, mivel számtalanszor elmondja a filmben, hogy a könyv megírása után már nem is foglalkozott sokat az egész bombagyártás-kérdéssel. Tanzániától Kongóig ezer helyen élt és dolgozott a világban, nem volt se tévéje, se internete, sokáig nem is hallott a könyvben leírt receptek szerint elkövetett bűncselekményekről. Persze a csontváz végig ott lógott a szekrényében, mivel sokszor kapott fenyegető leveleket, volt, hogy a munkahelyét kellett elhagynia, mert kiderült, hogy ő a szerzője az Anarchist Cookbooknak. A filmben van egy rész, amikor Powell magából kikelve visszatámad Siskelre: „Maga folyamatosan hallani akar valamit, amit nem vagyok hajlandó kimondani. Mondja ki akkor Ön, hogy mit akar hallani tőlem!”

Én összességében elég csalódott voltam a filmet nézve, mert az szerintem abszolút nem a lényegi kérdéssel foglalkozott. Sokkal érdekesebb lett volna az egész film, ha inkább arra hegyezik ki a beszélgetést, hogy vajon mekkora a felelőssége, vagy van-e egyáltalán felelőssége egy házi bombaszakértő-témájú könyv írójának abban, hogy valaki végül el is kezdi felhasználni a kapott információkat, és felrobbant mondjuk egy iskolát. Meghallgattam volna egy értelmes beszélgetést, sőt inkább vitát arról, hogy vajon Siskel és Powell szerint felnőttként lehet-e kezelni az embereket minden egyes kérdésben, vagyis az információk birtoklását ki szabad-e terjeszteni mindenkire. Vagy ragaszkodjunk inkább a paternalista módszerhez, amiben valaki majd mindig jobban tudja, ki az, aki megérdemli az információt és ezzel a hatalmat és ki az, aki nem, mert „úgyis rosszul használná fel azt”.