Úgy tűnik, a sors jobban tudja, hogy mi kell nekem, mint én saját magam, mert legalább hatszor indultam el az elmúlt napokban, hogy megnézzem a Lady Bird-öt, de valahogy soha nem érkeztem meg a moziba. Ma végre sikerült megnéznem. És állati nagyot csalódtam. Akkora hájpolás ment ekörül a film körül, az öt Oscar-jelölésről nem is beszélve, hogy azt hittem, valami korszakalkotó felnőtté válás-értelmezésnek leszek tanúja. Vagy nem is tudom, olyan tabukat fog ledönteni a film, amiről nem is tudtam, hogy léteznek, esetleg új szemszögből látom majd a generációk között feszülő problémákat, vagy netán halálra röhögöm magam. Ehhez képest volt egy tésztaképű lakli lány, akinek az volt a baja, hogy tini, meg csóró a többi osztálytársához képest, meg nem elég szép a bőre, meg hogy túl kell esni az első csókon, az első szexen és a többi. Persze, persze ezek a tini problémák, nekünk is ezek voltak. Úgyhogy lehet, hogy csak az tett be nekem, hogy tegnap este néztem meg az Én, Tonya című filmet, melynek fókuszában szintén egy anya-lánya kapcsolat áll, ahol a kiscsaj baja csupáncsak annyi, hogy az anyja különböző kemény tárgyakkal üti a fejét ötéves korától kezdve, később pedig kést állít a karjába, valamint lelkileg rommá terrorizálja egész életében, szóval ott is vannak problémák.

Persze mindenkinek a saját nyomora a legnagyobb, értem én. És én sem szeretem, hogy ha morgok a későn jövő busz miatt, akkor valaki a fejemhez vágja, hogy Afrikában éheznek, de ez a két filmélmény most valahogy nagyon egymás szájában jött. És persze az is szar tud lenni, ha nincs olyan szép arcbőröd, mint a nagymellű osztálytársadnak, aki még gazdag is. Főleg tini korban, amikor amúgy is mindenki egy nagy rondaságnak érzi magát. Amúgy megnéznék már egyszer egy olyan tinédzserekről szóló filmet, ahol a hosszú combú, nagymellű gazdag csaj a jó fej, a szegény, kövér és csúnya meg a rosszarc. Mert persze itt is Lady Bird az osztály belső értékekkel gazdagon ellátott, humoros, kövér csajjal van igen nagy barátságban, mivel ők ketten a jó fejek. De azért lehet, hogy most újat mondok, olyan jelenség is létezik ám az univerzumban, hogy a csúnyák utálják a szépeket, ezért állati nagy rohadékok velük.

Na, szóval van ez a „sínek rossz oldalán” élő Lady Bird, egy tizenhét éves lány, aki saját magát keresztelte erre a névre, mivel ő egy lázadó tini. Van neki egy pszichiáter anyja, akit az Agymenőkből ismert, Sheldon buzgó katoliker anyja, Laurie Metcalf alakít. Jó fej, de kissé szigorú nőci, aki nem kopog az ajtón, amikor belép a lánya szobájába, meg rosszkor oktatja ki a Lady Bird-öt, amikor az szerelmesen hazatántorog a randijáról, de különösebben nagy banyaságot nem véltem felfedezni benne. Van még neki egy nagyon kedves apja és egy tesója, meg annak csaja, és kész a család. És akkor mennek a szokásos napi családi cuki-rutinok, hogy veszekednek az asztal körül, apuka meg rezzenéstelen fejjel olvassa az újságot, meg a tesónak piercing van a szájában és ettől képzeli menőnek magát, de azért van dráma is, mert az apa nem kap munkát, emiatt depressziós, meg Lady Bird-öt frusztrálja, hogy csóró és ezért igyekszik a menőbb csajokhoz dörgölőzni, cserbenhagyva ezzel a cuki kövér csajt, amiből jön a KONFLIKTUS.

Az egész Sacramentóban játszódik, Lady Bird egyházi suliba jár, ahol kedvesen konzervatívok a nővérek meg a papok, van drámatagozat, színjátszó kör, meg minden elem, ami az amcsi sulis filmekben szokás. Talán a különbség a többi filmhez képest, hogy itt jobbak a párbeszédek, bár viccesnek én kábé csak azt a jelenetet találtam, amikor egy fociedző érkezik a drámaórára és a táblára rajzolva igyekszik elmagyarázni a színpadi jelenetet a maga focista eszköztárával és stílusában. Na, és persze vannak fiúk, a nagy szerelem, meg a kisebbik nagy szerelem, meg szüzesség elvesztése és a többi. Engem az lepett meg, hogy Thimothée Chamelet, akit pár hete a Szólíts a neveden egyik főszereplőjeként láttam, mennyire állati szexi pasi ilyen fiatalkán is. A másik filmben valahogy nem tűnt fel, mivel ott az esetlen kamaszt alakította egy harmincas jó pasi oldalán. Itt nagyon jól hozza a rohadt ellenszenves hoch-intelligens szerepben pózoló szépfiút.

Szóval összességében meg lehet nézni a filmet, cuki meg muki, de annyi minden mást is játszanak a mozikban, szóval inkább nézzünk mást szerintem. Az meg, hogy mi a jó fenére kapott öt Oscar-jelölést ez a tinimozi, én nem tudom felfogni. Egyedül Laurie Metcalf, Lady Bird anyja alakított szerintem figyelemreméltót. Neki inkább adtam volna az Oscart, mint a Tonya anyját játszó Allison Janneynak, aki végig ugyanazzal a blazírt, cigiző pofával tolta le a filmet, amitől ugyan én is összeszartam magam, de inkább csak a horrorisztikus háttérsztori miatt. Mindenesetre úgy tűnik, az amerikai Filmművészeti Akadémia a legjobb női mellékszereplő díjának megítélésénél nem a színészi teljesítményt, inkább a megírt szerep drámaiságát jutalmazta.