Tegnap épp az Örs vezér terén haladtam át, amikor megláttam, hogy pár perc múlva kezdik játszani a Sugárban a Wonder Wheel - Az óriáskerék című filmet. És csak most, egyetlenegyszer, mivel ez már egy kifutott film, tavaly december elején volt a bemutatója itthon. Úgy tudom, hogy nem volt túl nagy sikere nálunk és anno nagyjából elolvastam róla a kritikákat, ami alapján tuti biztos voltam benne, hogy ez egy gyenge valami lesz, de hát mivel Woody Allen az én nagy szerelmem és kedvenc rendezőm, mégis beugrottam megnézni.

Érdekes, hogy amikor az embernek van egy prekoncepció a fejében, hogyan alakulnak a gondolatai. Az első tíz perc után az járt a fejemben, hogy újból és újból beigazolódni látszik, Woody Allennek még a legszarabb filmjei is különbek, mint a legtöbb rendező legnagyobb alkotásai. Aztán lassan rájöttem, hogy ez a film nemhogy nem egy fos, hanem valami egészen csodálatos, szuper film. Teljesen beszippantott, és a végén úgy jöttem ki, mint akit fejbe vágtak, nem is tudtam, hogy most inkább sírjak, vagy üvöltsek, de persze egyiket sem csináltam, mert egy bevásárlóközpontban voltam, úgyhogy inkább elmentem húst enni és kávét inni.

A Wonder Wheel Coney Island-on játszódik az ötvenes években, ahol egy nem túl boldog család tengeti mindennapjait a tengerparti vidámpark árnyékában. A férj, Humpty (Jim Belushi) a nem igazán prosperáló körhinta tulajdonosa, Ginny, a feleség (Kate Winslet) az egyik vidámparki étteremben felszolgáló, és együtt nevelik a nő előző házasságából származó fiát, aki nem sokat beszél a filmben, viszont irgalmatlan piromániás, kábé mindent felgyújt, amit meglát. Ezen felül notórius iskolakerülő, inkább az apjától csór pénzt és ellóg moziba, minthogy tanulna. A vörös hajú, depresszív, szótlan kissrác nagyon emlékeztet az Annie Hallban látott gyerek-Woody ábrázolására, aki egy őrült családban, a hullámvasút alatt nőtt fel.

Ginny állatira nem boldog a házasságában, ami nem is csoda. Humpty egy iszákos, primitív csávó, aki ennek ellenére nem egyértelműen rossz arc, például becsületesen dolgozik, és szereti a feleségét, aki azonban egykori színésznői karrierjét siratja, és régi kosztümjeiben illegeti magát egyetlen közönségének, a gyerekének, miközben első házasságáról ábrándozik, ami miatt bűntudata van, mivel ő szúrta el az egészet. Nekem az első pillanattól nagyon visszaköszönt a Revolutionary Road című film, amit mindenképp érdemes megnézni, és ahol kábé ugyanez volt az alaphelyzet. Kate Winslet ott is egy külvárosi családi életbe ragadt, de lélekben a színpadon tündöklő boldogtalan nő vergődését mutatja be. Bár ott legalább Leonardo DiCaprio volt a férje, nem a lepattant Jim Belushi.

Na, ebbe az alapszituációba esik be Carolina, aki úgy néz ki, mint egy tipikus pin-up csaj (Juno Temple), buta, csinikének mondott fej, nagy mellek, és felkavarja a mélyben már amúgy is kavargó állóvizet. Az igazi dráma ugyanis ekkor már rég zajlik, mivel a strand vízi mentője, Mickey (Justin Timberlake) elcsábítja, majd viszonyt kezd a férjezett Ginnyvel.  Mickey egyébként a film narrátorává is válik, legalábbis ő az, aki a saját érzéseit belemondja a kamerába. Egy álmodozó, romantikus, írói vénával megáldott, kifinomult vízi mentősről van szó, aki rögtön meglátja a kétségbeesett Ginnyben a drámai szerelem lehetőségét. Imponál neki az idősebb, egykori színésznő rajongása, és az asszony gyengesége. Ugyanakkor saját gyengeségét már nem képes legyőzni, és a titkos viszony nem tudja átlépni a saját árnyékát. Különösen, miután belép a képbe a gyönyörűnek mondott, (szerintem kifejezetten csúnyácska arcú) Carolina is.

Elgondolkodtam azon, hogy Woody Allen milyen zseniálisan tárja elénk ezekben a pörgős, élénk, de valójában rendkívül nyomasztó filmekben az apró, semmi kis emberi gyengeségeknek a végletekig való felnagyítását. A Hannah és nővéreiből Michael Caine figurája jutott eszembe, aki hónapokig üldöz egy csajt a szerelmével, majd amikor megkapja és a randiról hazaérkezik, nem tudja, hogy hogyan is rázza le, hiszen az ágyban olvasgató felesége mellett sokkal nyugodtabb az élet. Ez a sztori még nem megy el a végzetes bűnig, egyszerűen csak azt a mechanizmust mutatja be, hogy nem kell feltétlenül hatalmas morális dilemmák között őrlődnünk ahhoz, hogy drámai szituációkba keveredjünk. Már egy szimpla lustaság is megvétózhatja a legszentebb érzéseinket. De mondjuk a Match Pointban vagy a Kasszandra álmában már a gyávaság egészen a gyilkosságig sodorhatja az embert.

Az egyik ok, ami miatt nagyon szeretem Woody Allent, hogy zseniálisan mutatja be a férfiak gondolkodásmódját. Ahogy a fentebb említett Michael Caine jelenetben, úgy a Wonder Wheelben is pontosan nyomon követhetjük, hogyan őrlődik a férfi főhős két nő között. Nagyon vicces jelenet, amikor Justin Timberlake leül sakkozni egy filozófus barátjával, hogy racionális döntést tudjon hozni a problémájával kapcsolatban. Majd miután minden észérvet végigrág és dönt, a következő percben egy pillanatnyi érzelem hatására változtat meg mindent. Pont a minap beszélgettem egy fiú barátommal arról, hogy szerinte a férfiak képtelenek döntéseket hozni, ezért mindig a nők döntenek helyettük.

Sok helyen olvastam a filmet ért kritikákban, hogy nincs benne egyetlen szerethető karakter sem, különösen nem Kate Winsleté. Én ezt egyáltalán nem így látom. Kate Winslet figurájával a messzemenőkig szimpatizáltam és mélyen együtt ereztem vele. Nyilván már csak életkori sajátosságokból adódóan is, hogy itt van egy egykor gyönyörű, sőt bizonyos fényviszonyok mellett még mindig hibátlan arcú szépség, aki viszont már betöltötte a negyvenet, szemben egy minden tekintetben bénább, de életkorából fakadóan verhetetlen huszonhat éves konkurenssel. Ginny beleszeret egy nála fiatalabb, de lelkileg és szellemileg azonos érettségi szinten álló férfiba, aki kimenthetné a nyomorult házasságából, de ez az utolsó szalmaszál is lassan kicsúszik a kezéből.

Egyre inkább úgy érzem, hogy Kate Winslet lesz a kedvenc színésznőm, olyan zseniálisan hozza most is az egyik rossz döntéséből a másikba csöppenő, teljes összeomlás felé rohanó nőt, aki ellen még az idő is erősen dolgozik. Az egész film kamaradarab-szerű, a színpadon is megállná a helyét, de a színpadiasságra erősen rá is játszik, hiszen minden szereplője a drámát keresi, kivéve az egyszerű munkásember Humptyt, akit a pecázás és a baseball tesz boldoggá. A vízi mentő a romantikus életmentő szerepében kíván tetszelegni, Carolina inkább hozzámegy egy veszélyes gengszterhez, mintsem egy unalmas „rendes ember mellett” kössön ki, Ginny pedig a film utolsó jelenetében még egy kétségbeesett kísérletet tesz, hogy teátrálisan vethessen véget az életének, de aztán megint csak maradnak a fullasztó hétköznapok.

Az az igazság, hogy tökmindegy, hogy Woody Allen évente hány filmet gyárt le, mert még a legrutinosabb ujjgyakorlata is lebilincselő, szórakoztató és szellemes, amiben rendkívül sok igazságot mond el rólunk és az akár egész életünket meghatározó játszmáinkról, és erre azt hiszem, rajta kívül talán senki más nem képes.