Most kissé rákattantam Peter Falkra, úgyhogy újra megnéztem az Egy hatás alatt álló nő című filmet ma délután. Hát izé, azt javaslom, hogy az nézze meg, akinek eszméletlen szuper jó hangulata van, amiből még van hova zuhanni. Én amúgy sem voltam lelkileg a toppon, úgyhogy ez sem segített, de azért örülök, hogy megnéztem, mert tényleg nagyon jó film. Van egy háromgyerekes középkorú anya, Madlen (Gena Rowlands), aki háztartásbeli, a gyereknevelés és a ház rendben tartása a feladata, valamint az, hogy a férjét, Nicket (Peter Falk) várja haza a munkából. Ez még nem a lehangoló rész, muhaha.

De már az első perctől kissé hiperaktívnak tűnik a csaj, olyan idegesnek. Iszik, cigizik, fura kényszer mozdulatai vannak, és amikor rögtön a film elején a régóta tervezett, kettesben töltött este nem jön össze a férjével, mert annak bent kell maradnia a munkahelyén éjszakára, akkor Madlen nyakába veszi a várost és fura, kissé őrült dudorászás közben felszed egy pasit a bárban, akit haza is visz magával. De ez csak a kezdet, itt még csak olyan szétszórtnak tűnik, aki talán hűtlenke egy kicsit, lassan azonban összeáll a kép, hogy talán nem teljesen százas a nő. Hogy pontosan mi a baja, azt én nem tudtam megítélni, olvastam skizofréniát és mániás depressziót is, de a lényeg, hogy az első perctől az utolsóig ezeknek a hullámokban elhatalmasodó, és kezelhetetlennek látszó hangulatingadozásoknak a mentén fut a két és fél órás film. Illetve annak mentén, hogy mindezt hogy reagálja le a férj, valamint a három gyerek és a környezet: a férj munkatársai, a szűk család és a barátok.

Tulajdonképpeni cselekménye nincs is a filmnek, inkább a karakterek minél mélyebb megismerése zajlik. Peter Falk zseniális ebben a filmben (is), ahogy a nagyon egyszerű érzelmi intelligenciával megáldott munkásembert hozza, aki azonban valójában él-hal a feleségéért, és szegényes, valójában pocsék érzelmi eszköztárának minden elemével igyekszik kihúzni feleségét a lelki és szellemi káoszból. Nagyon szomorú, persze néha viccesen az, ahogy szinte mindig a lehető legrosszabb módszert választja ki, hogy Madlent visszatérítse régi önmagához. Hol mások előtt teremti le indokolatlanul, hol az asszony által gyűlölt emberek segítségét igyekszik bevetni, hol pedig a fizikai erőszakhoz folyamodik, ami után Mabel mindig sokkal rosszabb állapotba kerül, mint amilyenben előtte volt.

Én őszintén szólva egészen addig nem tudtam, hogy Gena Rowlands ekkora színésznő, amíg ebben a filmben nem láttam meg, valószínűleg mert egészen addig nem láttam igazán jó filmben, de ez az alakítása valami fenomenális, elviszi a hátán az egész filmet. Az összes arcideg rángása, túlzott gesztikulációja, az idegessége, a kényszeres grimaszai, gyakorlatilag ezeknek a folyamatos közvetítésére épül a film. Még amikor az előtérben egy másik jelenet zajlik is, a háttérben mindig nyomon követhetjük, ahogy Mabel arcán visszatükröződik az adott jelenetre való reflektálás.

Bár nyilvánvalóan egy valós betegségről van szó, mégis egyértelműen a család és a környezet abszolút szakmai dilettantizmusa és érzelmi érettségének hiperalacsony foka tolja bele Mabelt az egyre mélyebb pszichés zavarba. Férjével képtelen elérni a szükséges intimitást, a pszichiáter sem négyszemközt kérdezi problémáiról, hanem a gyűlölt anyós előtt, aki folyamatosan közbekotyog; a férj által neki szervezett meglepetés bulira pedig nem azokat hívják meg, akik közel állnak az asszonyhoz, hanem akiket úgymond illik meghívni. Mabel úgy érzi, hogy elárulták, és férje sem áll mellette. A film legszívszorítóbb jelenete, amikor mindenki ellene fordul, ő pedig az apját kéri, hogy álljon mellé. Erre a férfi fizikálisan akar mellé lépni, mire Mabel kijavítja: „Nem úgy, hanem állj ki mellettem!” Mire az apa: „Drágám, nem értem. Ezt a játékot nem ismerem.” Ezeket a jeleneteket látva, a film közben többször is elgondolkodtam, hogy most akkor ki is a gyogyós valójában, illetve hogy én már régen bekattantam volna, (be is kattantam kicsit) egy hasonlóan érzéketlen családtól.

Ugyanilyen szituáció, amikor fél éves pszichiátriai kezeléséről hazaérve az asszony szeretne kettesben maradni a férjével, de a rokonok nem hajlandók felkelni az asztaltól, hogy hazamenjenek, és Nick is csak udvariaskodik, ahelyett, hogy hazaküldené őket. Végül megint Mabel szégyenül meg a család előtt. Mintha minden egyes lépése balul sülne el, holott eltúlzott gesztikulációi, és hangulatingadozásai ellenére általában ő az, aki megfelelően mér fel egy helyzetet, és a legmagasabb érzelmi intelligenciával kezel egy-egy szituációt, legyen szó egy vendég fogadásáról, a férj szeretgetéséről vagy a gyerekeivel való kommunikációról. Egyedül amúgy a három gyereke az, akivel megtalálja a hangot, és akik konzekvensen kiállnak mellette. Sőt, ő az a két szülő közül, aki a megfelelő szeretetnyelvet képes alkalmazni a kicsikkel. Az apa minden törekvése ellenére sem képes igazán közel kerülni hozzájuk. Jól látható ez a tengerparti jelenetben, ahol hiába igyekeznek Mabel nélkül egy vidám közös délutánt eltölteni, az egész strandolás nyomorúságosan feszült légkörben zajlik. Mabelből viszont túlárad a szeretet, amit sajnos nem képes a többiek által elvárt módon tud kifejezésre juttatni, illetve azok képtelenek dekódolni azt. Az egyik családi ünnepségen Nick elkeseredetten kezd kiabálni vele, miután Mabel elmesél egy harsány viccet: „Miért nem tudsz az időjárásról beszélni? Ma kicsit hidegebb van, holnap kicsit melegebb!”

Nagyon érdekes végignézni a fotelből, ahogy két ember a nyilvánvaló szeretetük ellenére képtelen megoldani egy problémát, sőt minél többet szerelik azt, annál jobban megy tönkre az egész. Pedig kívülről nézve olyan egyszerűnek tűnik minden. A nyilvánvalóan szükséges szakszerű orvosi kezelésen túl egyszerűen csak megértő szeretetet kellene kapnia a főhősnőnek, aki minden egyes jó szóra azonnal megenyhül, és folyamatosan kérdezgeti a férjétől, vajon az szereti-e őt. Valószínűleg az sem segít neki, hogy férje képtelen kiállni mellette a szeme láttára (bár a háta mögött ezt többször megteszi, például a saját munkatársaival szemben).

SPOILER

A film zárójelenete katartikus és megadja a választ a megoldásra is. Kérdés, hogy a felfedezést férj és feleség be tudja-e majd építeni a közös életükbe. A gyerekek azok, akik kiállnak az anyjuk mellett újra és újra, testi épségüket is kockáztatva, amikor dühöngő apjukkal szemben meg akarják védeni a nőt. Ez pedig pillanatnyilag felébreszti Mabelt csipkerózsika álmából, és visszatéríti a normál működéséhez. A megoldás a feltétel nélküli szeretet ereje, amire nyilvánvalóan az egészséges embereknek is szüksége lenne az életben való működéshez, különösen a családtagoktól. Számomra ez a film végső tanulsága.