Megnéztem ma az Art+Cinemában A Maria Callas-sztorit. Nem vagyok egy eszméletlen operarajongó, vagy szaki, de szeretem az operát. Főleg Mozartot. Régen baromi nagy Verdi-fan voltam, aztán nemrég megpróbáltam megint belehallgatni, de olyan dagályosak éreztem, hogy nem bírtam. Nyilván ez is csak egy korszak, ami majd változik.
De az operáktól függetlenül ezt a filmet most kifejezetten azért néztem meg, mert tudtam, hogy Maria Callas hatalmas világsztár volt és nem volt könnyű élete. Kíváncsi voltam egy olyan ember gondolataira és tapasztalataira, aki hatalmas sikereket ért el nő létére egy férfivilágban az ötvenes-hatvanas években. Gondolom egy operaénekesnő élete valószínűleg csak egy operarajongót érdekel, de azért mégis szólok a biztonság kedvéért, hogy ezt a filmet tényleg olyan nézze meg, aki bírja az operát, mert sok archív felvétel van benne Callas fellépéseiről.
Hogy lelőjem a poént, engem nagyon megérintett a film és kifejezetten tetszett, bár nem szoktam dokumentumfilmeket nézni. De itt szerencsére nem egy kopasz és szemüveges csávót kellett hosszasan bámulni, aki egy könyvespolc előtt elmondja, mi hogy volt, miközben hosszú percekre elszundikálunk (ahogy a doku az én fejemben él), hanem egy gyönyörű szép nőcit, aki visszaemlékszik életének legfontosabb eseményeire.
A film érdekessége, hogy szinte csak Maria Callas gondolataiból áll össze az egész sztori, saját maga narrálja (nem saját hangon) a filmet, memoárjaiból és levelezéséből összeválogatott részletekkel, illetve tévéinterjú-felvételeken magyarázza, mit hogyan élt meg, miről mit gondolt. Őszintén szólva, mint történet, nem olyan különleges az egész. Egy szorgalmas és hihetetlenül tehetséges énekes lineárisan felfelé ívelő karrierről van szó. Ami igazából érdekes, az maga Callas. Annyira karizmatikus, olyan szép és ami a legfontosabb, olyan baromi okos nő volt, hogy egészen elcsodálkoztam rajta. Nyilván ez is egy sztereotípia, hogy másként kellene lennie. Eszméletlenül intelligensen tudott reagálni a riporterek fasz vagy okos, de mindenképpen provokatív kérdéseire, és végtelenül őszinte volt, különösen ahhoz képest, hogy női sztár volt az ötvenes hatvanas években, aki akár sablon válaszokkal is machinálhatott volna.
Többször eszembe jutott film közben a pszichológusom, hogy lassan vad feministát nevel belőlem. Bár mindig is erős szolidaritást éreztem a szép és érzékeny nők iránt, akiknek szerintem minden korszakban sokkal többet kellett szenvedniük, mint a hasonló kaliberű férfiaknak.
Adott egy jó kislány, Maria Callas, akit anyja(!) erőszakkal zenei pályára nyomat, tanulni nem tanulhat mást, gyerekkora zérus. Egykori tanárnője is arról számol be, hogy legelsőnek érkezik, és legutoljára megy el a suliból, mindenre bólogat, mindent megért, másnapra mindent tud. Egy igazi mintagyerek. Először anyja nem hagyja élni, jellemző módon négy évvel hamarabb kezdi el konzervatóriumba járatni, mint életkora indokolná. Mivel azonban Maria magas kislány, idősebbnek hazudják, így elcsalják tőle még azt a pár gyerekkori évet is, ami kijárna neki. Később aztán harminc évvel idősebb férje erőszakolja őt minél magasabb elvárások teljesítésére, aki Callas későbbi vallomása szerint fejős tehénnek és szamárlétrának használta saját céljaihoz, amit alanyi jogon nem tudott elérni, mivel tehetsége semmihez nem volt. Amúgy meglepő módon egy baromi öreg és ronda pasiról van szó, aki inkább Callas nagyapjának nézett ki az archív felvételeken.
A film legjobb jelenetei azok az interjúk, amikben Callas egyenes derékkal, tökéletes megjelenéssel és fegyelmezetten, mégis érzelmesen reagál a kérdésekre. Többször is kimondja, hogy a nő igazi hivatásának a családalapítást tartja, amitől őt először anyja, majd a férje zsarnoksága és elvárásai fosztották meg, mivel ezen a pályán, és ezen a szinten sajnos család és karrier nem megy együtt. Nem hiszem, hogy jó anya tudtam volna lenni ilyen karrier mellett- nyilatkozta.
Maria Callas igazi világsztár volt, tulajdonképp celeb is, mivel magánélete a kulisszák előtt zajlott. Viharos házassága Giovanni Battista Meneghinivel, amit végül amerikai állampolgársága leadásával sikerült csak annullálnia, szerelme a görög milliárdossal Aristotle Onassis-sal, aki kilenc év baráti-szerelmi kapcsolat után végül titokban nem őt, hanem Jackie Kennedy-t vette el feleségül. Ráadásul anélkül, hogy erről Callast egyáltalán értesítette volna.
Egy jellemző példa visszafogott és okos megnyilvánulásaira, hogy amikor szerelme elhagyja, Callas azt nyilatkozza szomorú mosollyal, őhozzá továbbra is fordulhat tanácsért Onassis, ha szeretne valakit, aki tényleg meghallgatja és őszintén elmondja neki a véleményét; nemcsak a szavait visszhangozza majd vissza. Bár a férfiak alapból nem szeretik az őszinteséget. Ezen aztán kissé viccesen össze is vitatkoznak a férfi riporterrel. Ilyen finoman biztosítani valakit az örök szerelmemről úgy, hogy még a másik nőről is elmondom a véleményem, igazán profi munka. És valóban Onassis vissza is tér hozzá évekkel később, és életük végéig jóban maradnak. Callas úgy nyilatkozott, hogy a viszonyuk pocsék volt, a barátságuk viszont egész életükre kitartott.
Egyszer megkérdezték tőle, hogy boldog-e. Mire ő azt válaszolta, hogy egy művész sosem boldog igazán. Ez nagyon meghatott. Igen, kétségtelen, hogy a művész szinte mindig az élet-áldozata gyümölcsét ajánlja fel a többieknek, Callasra pedig ez végképp igaz volt.
Az biztos, hogy aki megnézi ezt a filmet, kicsit feministává válik, mivel egy olyan sztárról szól, aki végtelenül okos és tehetséges volt, és pusztán amiatt kellett szenvednie, mert nő. És nem a férfiak hibájából, hanem a teremtés hibájából. A vesztes csapatba született sajnos, megspékelve egy elvárásokkal manipuláló anyával. Egy férfi csak simán élvezte volna a sikert, hajszolta volna az ezzel járó örömöket. De egy nő alapvetően a kötődésre és az érzelmekre van teremtve, emiatt ha egy nőből lesz ekkora sztár, mint Callasból, az mindenképp tragédiával jár.
Nem beszélve a közönség elvárásairól. Karrierje második felében sokat betegeskedett, emiatt többször le kellett mondania előadást, és elterjedt róla, hogy megbízhatatlan, holott tizenhárom éves kora óta dolgozott, pihenni szinte képtelen volt. Egészségügyi kényszer szabadságai alatt is állandóan hangja tökéletesítésén fáradozott.
„Az idő mindent begyógyít” – nyilatkozta többször is egy-egy nehézség után, amivel én nem értek egyet, mert olyan sok időnk azért nincs, hogy minden seb behegedjen. Neki különösen nem volt. Ötvenhárom éves korában, két évvel élete szerelmének halála után szívinfarktusban halt meg Párizsban, 1977-ben.