Végre sikerült megnéznem a Különleges életeket. Van valami sorsszerű abban, hogy ha egy filmet ezerszer indulok el megnézni és csak ezeregyedszerre sikerül, akkor általában kiderül, hogy talán nem is lett volna olyan nagy baj, ha végül meg se néztem volna egyáltalán.

A Különleges életeket azért néztem meg főleg, mert Vincent Cassel benne a főszereplő és szerettem volna, ha felülíródik bennem az Én szerelmemben nyújtott ellenszenves nárcisztikus hím alakítása.

És valóban, egy zseni ez az ember, minden arcrendülése és szemmozdulata aranyat ér, ez kábé a legnagyobb erőssége is a filmnek. Meg a többi színészi alakítás.

A sztori Párizsban élő autistákról szól, akik az úgynevezett autizmus-spektrumon a nagyon súlyos kategóriába esnek. Szóval nem cuki Sheldon Coopereket kell elképzelni, meg kis zseniket, akiknek csak annyi a baja, hogy fejből tudják, hány gyufaszál van egy dobozban, hanem olyanokat, akiket ha magukra hagynak egy szobában, kivágnak a csukott ablakon keresztül egy mikrót az utcára, meg ütnek-vernek akit érnek, verik a fejüket a falba, és meghúzzák a zsúfolt metrón a vészféket, aminek következtében fél órán keresztül áll a város csúcsforgalomban.

Őket az agresszív dühkitöréseik, valamint ön- és közveszélyességük miatt egyetlen intézmény sem fogadja be, mivel egy ember mellé legalább még egy ember kellene folyamatosan, aki kezeli a helyzetet úgymond.

Szóval adott egy szituáció, ami úgy, ahogy van szar. Szenvednek benne az autisták, akik magukra vannak hagyva. Szenvednek benne a családtagok, akik feladják az életüket, hogy egy ilyen problémás gyereket, később felnőttet gondozzanak. Szenvednek a kórházak, ahol nincs rájuk kapacitás, a szociális intézmények, akik nem tudják befogadni őket, valamint a legliberálisabb munkaadók is, akik próbálnak lehetőséget nyújtani nekik, de a munkahely működését, vagy épp a többi dolgozó mindennapjait nehezíti meg, ha mondjuk egy ilyen kedves fura mackóra rátör a szeretetroham. Szóval van egy helyzet, amit kezelni kéne, de hát hogyan.

Ez szintén nagy erőssége a filmnek, hogy rendkívül sokoldalúan járja körbe a témát, bemutatva, hogy semmi sem fehér vagy fekete, nincsenek benne gonoszak és jók, csak mindenki élni szeretné az életét, és hát egy ilyen szélsőséges állapotban levő „beteg” fel tudja adni a leckét mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül a napi interakcióban.

Ezt mondjuk bírom a francia filmekben, hogy az utazási szabályokat betartani képtelen autista srácot épp olyan szimpatikusan ábrázolják, mint az őt és ápolóját megbírságoló biztonsági őröket, akik hárman kellenek, hogy leteperjék a renitens utast. A felső lakásból lejövő szomszéd pedig szintén nem ellenszenves, amikor sérelmezi, hogy három órája nem tud aludni a folyamatos dörömbölés miatt; miközben mi tudjuk, hogy az egyik kissrác az, aki ütemesen veri a fejét a falba. Egyszerűen azért, mert az aznapi vacsora húsz perc késéssel érkezett, és neki a napi rutin pontos betartása szó szerint létkérdés.

Sajnos a rendszer megoldási receptje odáig terjed egyelőre, hogy ezeket a fiatalokat, gyerekeket a pszichiátriai intézményekben leszedálják és ágyhoz kötözik, hogy úgymond kezelhetők legyenek.

Ezen akar változtatni Bruno és Malik, a két civil szférából jött szociális munkás. Meggyőződésük, hogy ezeket az embereket mindenképpen ki kell hozni a kórházakból, és vissza kell őket ereszteni a vadonba, persze megfelelő kísérettel, támogatással és szeretettel. Minderre a források minimálisak, ezért nem szakképzett munkaerőt alkalmaznak, hanem szintén a társadalom peremén élő, tanulatlan, de a kallódásból kitörni akaró fiatalokat. Így a misszió kettős. Ápoló és ápolt egyaránt lehetőséget kap a szocializálódásra, és arra, hogy megtalálja a helyét az életben.

És ahogy az autista páciens újból és újból visszatér az erőszakhoz mint kommunikációs formához, mígnem lassan a gyógyulás útjára lép; a segítők is sokszor kiugranak, lázadnak, majd visszatérnek a támogató közösségbe.

Érdemes megnézni ezt a filmet, mert nagyon érzékenyen és finom humorral járja körbe ezt az egész helyzetet, ahol úgy tűnik, minden szereplőben egy a közös. Az óriási áldozathozatal annak érdekében, hogy valahogy normalizálódjon a helyzete ezeknek az embereknek. Bennem mint nézőben felmerült a kérdés, hogy mennyi az az áldozat, amit a közösségnek, és az egyéni embernek be kell áldoznia egy másik tagjáért? Erre nem tér ki a film, de komoly erkölcsi kérdéseket vet fel, amikről érdemes lenne beszélgetni.

Tényleg egy nagyon értékes, stílusában inkább dokumentum-jellegű filmről van szó, de valami miatt engem mégsem tudott igazán megérinteni. Lehet, hogy én vagyok érzéketlen, vagy a téma nem mozgatott meg. Nem tudom. Nekem már az Eric Toledano és Olivier Nakache szerzőpáros 2011-es, Életrevalók című filmje sem okozott eufóriát, bár mindenki az egekbe zengte, mennyire jól nyúl a mozgássérült milliomos és a szakképzetlen szenegáli bevándorló srác kapcsolatához. Ott is ugyanazt éreztem, mint itt. Hogy értem a koncepciót, egyet is értek vele. A szeretet hatalmas erejéről a gyógyulásban, aminek akár még a szakképzettséghez sincs köze, valamint hogy aki ápol, az egyben maga is gyógyul, és megtalálja a helyét a világban. Mégis, valahogy mindkét esetben maradt bennem valami hiányérzet, ami miatt mint filmélményt, kevésnek éreztem a Különleges életeket.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.