Hú, de érdekes filmet láttam. Nem szoktam koprodukciós filmeket nézni, mert mindig az a benyomásom, hogy azok egyszerűen nem maradnak meg bennem, hanem csak átfolynak rajtam, és ha valami multikulti téma is van hozzá, akkor pedig végképp nem érint meg az egész. Ahogy a Két pasi meg egy kicsiben Charlie bácsi szakmailag értékeli Jake-et, amikor Queent énekel:
- Hogy is mondjam csak? Jake … szar.
Nem beszélve arról, hogy azokat a filmeket szeretem, ahol folyamatosan pofáznak, és lehetőleg szellemes dolgokat mondanak. Nos, A Mennyországnak kell lennie című film (francia-katari-német-kanadai-török-palesztin vígjáték) ezek alapján semmilyen elvárásomnak nem felelt meg.
Elia Suleiman filmje saját magáról szól, egy Palesztinában élő filmrendezőről, aki végigszemléli a filmet velünk együtt, mintha ő maga is saját filmjének nézője lenne. Körülbelül ez az összetartó erő a filmben, hogy ő ezt vagy azt látja, és van, amikor mimikával reagál is rá. Legtöbbször amúgy nem. Végig nem szólal meg a filmben, valahol egyszer egy taxis megkérdi tőle, hogy honnan érkezett, és akkor elmondja, hogy Názáretből, de ez az egy verbális reakciója van az egész film alatt, holott végig jelen van.
Ha nagyon akarunk történetet mesélni, akkor először Palesztinában szemlélődik, aztán Párizsban, aztán New Yorkban és mindenhol ugyanolyan szürreálisnak látja az életet, vagy ugyanolyan szépnek és értelmetlennek. Amúgy a készülő filmjéhez keres támogatókat, de azt túlságosan művészinek tartják ahhoz, hogy nyereséget termeljen, és túl egyetemes mondanivalójúnak ahhoz, hogy megkapja rá a Palesztina-témáért járó támogatást.
Én nagyon sokáig azt gondoltam miközben néztem, hogy ez a film nekem nagyon nem tetszik. Mert nem szeretem, amikor képekkel akarnak nekem elmondani valamit. Aztán meg azt vettem észre, hogy közben meg baromira leköt, és mostanában nagyon hálás vagyok mindenért, ami képes felkelteni a figyelmem és kivonni egy picit az agyalásból. Szóval lelassultam idővel a filmhez és nagyon élveztem, hogy mennyire szellemesen és egyedien akar nekünk elmondani dolgokat. Ráadásul nagyon okos az egész. Olyan, mintha egy csecsemő, vagy egy UFO szemével néznénk az életet, és nemcsak a nagy dolgokat, hanem az egészen piciket is.
Például azt, hogy a New Yorkba látogató palesztin filmkészítőket olyan sokáig tapsolják állva a rajongók, hogy azok egyszerűen nem jutnak szóhoz és lejár a műsoridő. Vagy, hogy Párizsban az emberek egy zöld parkban levő székért ölni is tudnának, olyan értéket képvisel a saját tér. New Yorkban mindenki gépfegyverrel a hátán járkál, úgy viselik, akár a retikült, Palesztinában pedig ha feléd szalad hat fiú baseball ütőkkel, akkor csak megállsz és várod, hátha nem te vagy célpont. A képek idővel egyre szürreálisabbak, ahogy Elia Suleimannal utazunk; a valóság és a fikciók közötti váltakozások pedig rávilágítanak arra, hogy nem is olyan nagy a különbség a kettő között.
Csomó poén épül a klisékre is, amelyek egy palesztint fogadnak a világban. Az amerikai taxisofőr ingyen fuvart ajánl neki, mert szereti Arafatot, a spanyol filmes barátja pedig, akit Gael Garcia Bernal játszik, így mutatja be egy producernek:
- Ő egy barátom. Palesztin, de vicces filmeket csinál. Vígjátékot szeretne készíteni a közel-keleti békéről.
Mire a producer udvarias érdektelenséggel: - Ez már önmagában vicces.
A Mennyországnak kell lennie leginkább azt igyekszik megmutatni, hogy tök mindegy, merre megyünk világgá, mert mindenhol pontosan ugyanannyira értelmetlen az egész mindenség ideológiában, biztonságérzetben, egyéni szabadságban vagy a mindennapi kis rutinokban, úgyhogy akár haza is mehetünk. És ez egyszerre vidám és szomorú is, főleg ha az ember egy világpolgár filmrendező.
Bemutató: február 20.
HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.
kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.
