Miután össze-vissza ver a szívem, szorít a mellkasom és fáj a bal karom, az SZTK kardiológiára pedig három és fél hónap múlvára kaptam időpontot, egy barátom javasolta, hogy nézzem meg a The professor (Richard búcsút mond) című filmet, az lesz a nekem való móka.
Tudom, hogy Johnny Deppet illik szeretni és azt mondani róla, hogy mennyire zseniális, de én azt hiszem, hogy túl sok foskarika filmben láttam ahhoz, hogy ez az érzésem elpárologjon vele kapcsolatban. Ebben a filmben viszont megint totálisan meggyőzött arról, hogy mennyire szellemes. Sőt, most először tudtam benne felfedezni a jó pasit.
A sztori egy főiskolai irodalom tanárról szól, aki megtudja, hogy már csak fél éve van hátra. Erre rövid őrjöngés után teljesen új életet kezd, aminek az alapja a szituációkba való totális beleállás, valamint a lehető legtöbb új tapasztalat megszerzése házasságtörés, fiú tanítványokkal szexelés, zsarolás és egyéb ügyekben. A tanítványaival valami Holt költők társasága-szerű hozzáállást alakít ki, miután az idiótákat kivágja az órájáról. De nem is a sztori az érdekes, mert ez a téma már nem új, hanem hogy végtelenül szellemes párbeszédek vannak benne, valamint baromi sokat lehet rajta nevetni. Például:
- Úgy néz ki ez a szobor, mint egy álló dákó, borzalmas.
- De ez nem a feleséged alkotása?
- De igen. De attól még lehet róla véleményem, nem igaz?
Jó, lehet, hogy ez csak nekem vicces. Valamint abszolút kiszámíthatatlan reakciók egy-egy párbeszédben, ami rendkívül szórakoztatóvá teszi az egészet. Érdekes, mert van valami bugyutasága is a filmnek, talán a közhelyes téma miatt. De persze ott a komoly tanulság is, hogy mind egyedül járjuk az utunkat, amin tapasztalatokat szerezni jöttünk, közben viszont próbáljuk meg lehetőség szerint jól is érezni magunkat.
HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.
kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.
