Zubreczki Judit

Itt a világvége, még hallgassatok egy kis Beatles-t!

2019. augusztus 26. - Zubreczki Judit

mv5bmmm1n2qznwmtmtriys00mtgxlwjjzmqtmdjlmwuxngjimji2xkeyxkfqcgdeqxvynzi5ndezmtc_v1.jpg

Tegnap megnéztem a Yesterday cimű filmet, bár egyáltalán nem akartam, mert elolvastam, miről fog szólni, és nem keltette fel az érdeklődésemet. De mivel az összes létező filmet lekéstem, ami feliratos és nem horror, maradt a Yesterday. Már előre elnézést kértem attól az embertől, akit elvittem magammal, hogy biztos egy gagyi szar lesz, de mivel éppen depressziós rohamot kapott, úgy éreztem ki kell rángatnom bármi áron, persze az akció eredményességében nem voltam biztos. Nos, tényleg nem lett kevésbé depressziós, főleg hogy utána elmentünk enni is egy olyan helyre, ahol mindketten rosszul lettünk a romlott hústól. De azért azt hiszem mégis sikeres ügymenet volt, mert az a meglepő helyzet állt elő, hogy ez a Yesterday nem is rossz film.

A sztori lényege, hogy áramkimaradás van, vagy ősrobbanás vagy nemtommi a világban, és az emberiség kollektív tudatából kiesik a Beatles. De abszolút. Senki nem emlékszik a dalokra, a neten sem találni a Beatles címszó alatt csak bogár képeket. John és Paul neveire pedig második János Pál pápa ugrik elő a wikipédián, ami így leírva is felér egy rémálommal. A bakelit lemezek is eltűnnek és minden. Egyetlen ember emlékszik a dalokra, az pedig egy lelkes, nem tudjuk, hogy mennyire tehetséges, ámde sikertelen dalszerző és előadó, Jack Malik. Miután konstatálja, hogy mindenki őrült, mert nem ismerik fel a Yesterdayt, és fogalmuk sincs, mi a fene az a Beatles, rájön, hogy nagyot robbanthat, ha a Beatles slágereket saját szerzeményként adja elő.

57805.jpg

Na most van ez az alapötlet, amit a film készítői, Danny Boyle rendező és Richard Curtis szövegíró nagyon szellemesen használ fel, legalábbis kábé a film feléig. Én meg voltam lepődve, hogy mennyire sokat lehet nevetni, főleg a kezdeti bénázási időszakban, amíg Jack próbál szólógitáros dalszerzőként benyomulni a köztudatba. Volt zenész pasim, és nagyon jól emlékszem ezekre  a jelenetekre a való életből is, amikor végre lehetőséget kapsz egy menő fesztivál egyik nem túl menő sátrában fellépni, egy szintén nem túl menő időpontban, de még ott is csak a haverjaid hallgatnak meg és a csajod, holott nagy a sátor, beférne más is. Persze ez nyilván az életben nem vicces, de a filmen egy drogos roadie haverral, meg egy kelekótya menedzserrel annál inkább.

Mindig felmerül persze a kérdés, hogy vajon meg nem értett zsenikről van-e ilyenkor szó, ahogy a haverok és a holdudvar gondolja, vagy tényleg szar-e a produkció. Ezt a dilemmát nagyon szépen hozza itt is a film, főleg, amikor azt látjuk, hogy Jack Maliknek még a legnagyobb Beatles slágerekkel sem sikerül áttörést elérnie egészen addig, amíg a hóna alá nem nyúl egy befolyásos zenész Ed Sheeran, aki saját magát alakítja a filmben, hála Istennek egy csomó öniróniával. És ez igazán szép gesztus azok felé a művészek felé, akik a tehetségük és produktumaik ellenére sem jutottak el soha sem az ismertségig, sem a sikerig. Briliáns jelenet, amikor Jack a Let It Be-t a szüleinek és pár rokonnak próbálja bemutatni, de azok teljesen impotens módon reagálnak fiúk szerzeményére, és hol sörért ugranak ki a konyhába, hol a telefont veszik fel közben. Persze senki nem lehet próféta a saját hazájában mint tudjuk, szóval simán elképzelhető, hogy minden nagy művész anyja így reagál a saját csemetéje teljesítményére: inkább edd meg a főzeléket!

yesterday_1.jpg

Nyilván a történet szempontjából tovább kell vinni hősünket az ismertség felé, de nekem egy olyan megoldás is tetszett volna, hogy az újjászületett Beatles marad egy kis klubzenekar valahol Anglia egyik tengerparti kisvárosában. A Yesterday felteszi tehát a kérdést, hogy mennyire törné át a Beatles a mai közízlés vagy közízléstelenség ingerküszöbét zeneileg, szövegben, vagy image-ban. A film erősen utal rá, hogy semennyire. De a sztori ezen felül is bőven dob fel kérdéseket. Mitől lesz egyáltalán sikeres valaki, vagy mennyire maradhatsz meg a saját egyéniségednél, ha egyszer beszippant a zeneipar. Külön hálás voltam, hogy a Yesterday nem lett nyálasan elfogult a Beatles felé azzal, hogy tabusította volna a legnagyobb számokat. Nagyon vicces, ahogy Jack Malik rájön, hogy marhára nem tudja az Eleanor Rigby szövegét és próbál hozzákölteni kútfőből valamit.

A film legjobb jeleneteiben szerepel Ed Sheeran, aki el van ájulva Jack zenei zsenijétől. Tulajdonképpen ő fedezi fel, bár némi értetlenséggel áll bizonyos kérdésekhez. Így a Hey Jude-hoz, amit javaslatára Hey Dude-ra írnak át Jack új menedzserével, mert annak ugye legalább van valami értelme. Szóval a sztori jó, a párbeszédek viccesek, a karakterek humorosak. Ellie, aki a kezdő Jack első menedzserét és csaj barátját alakítja, cuki és jól működik köztük a kémia. Sajnos azonban a film felénél elkezdődik egy borzasztó erőltetett szerelmi nyűglődés, egy maradjunk barátok vagy legyünk-e egy pár dilemma, ami egy jelenetet talán megért volna, de nem egy egész órát a filmből, ráadásul végtelenül buta megoldásokkal.

Értem, hogy ez egy romantikus laza kis film, és maga az alapötlet is olyan abszurd, hogy ezek után ne keressünk a kákán is csomót. De amikor 2019-ben egy ember nagyon-nagyon sürgősen mondani akar egy másik embernek valamit, akkor nem kezd el szaladni az utcán utána mint egy őrült, főleg ha annak a másiknak már van egy olyan kétórás előnye, hanem mondjuk felhívja telón, hogy várjál már, állj meg ahol vagy. Persze értem, hogy ezekhez a szaladós jelenetekhez mindig jó zenéket lehet hosszan bevágni, sokan használják fel erre ezt a lehetőséget. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy lelassítja a sok érzelgősség a filmet, és tudjuk, hogy a szerelem, akár az életben, filmen se vicces egyáltalán. Márpedig ha az első egy órában sokat röhögtünk, akkor az a második órában nagyon fog hiányozni.

yestreday_2.jpg

A Yesterday ennek ellenére egy jó film, és ami a legjobb benne, hogy később is elagyalgatsz rajta, főleg persze, ha amúgy is egyfolytában agyalgatsz mindenen. Például, hogy erkölcsileg mennyire helyes ellopni valakinek az életművét, ha viszont te vagy az egyetlen, aki továbbadhatja ezt a kulturális örökséget a világnak. Én őszintén szólva az egyik jeleneten könnyekig meghatódtam, amikor arról esik szó, hogy mit is jelent a Beatles a világnak. Sokszor gondolok arra, hogy mi az, ami tényleg fájdalmas veszteség lenne egy esetleges világvége esetén, és igen, a Beatles életműve, annak ellenére, hogy nem vagyok egy orbitál nagy rajongó, egyértelműen hiányozna a nagy fekete semmiből, amit én amúgy már igencsak várok.

Mondjuk nekem a legérdekesebb kérdés már régóta az a Beatles kapcsán (erre nyilván nem tért ki a film), hogy ha a hatvanas években éltem volna, és a Beatlesből John Lennonba lettem volna szerelmes, (mondjuk ki nem Johnba volt szerelmes? Oké, anyám, aki Ringóba volt beleesve), na és mondjuk George Harrison udvarolt volna nekem, akkor A. Megmondom neki, hogy sajna nincs esélyed nálam George, de ezzel ugyebár mennyi esélyem marad, hogy a Beatles és John közelében maradhatok? B. Elfogadom, hogy én leszek George nője, de akkor soha többet nem lesz esélyem Johnnál, mivel a fiúk nem mennek rá egymás csajára, legfeljebb egy hatalmas zenekari orgia alkalmával, de az nem számít, és oda úgysem hívják meg a standard nőket, mert az uncsi. Szóval így soha nem leszek John csaja, de cserébe vele tölthetem a napjaim a próbákon és a turnébuszban. Persze csak amíg Yoko Ono ki nem nyír, mert a híres emberek csúnya női nagyon féltékenyek tudnak lenni, különösen, ha nagy vagyon várományosai. Jó, mondjuk George után én is örököltem volna egy kis lovettát. Összefoglalva: nézzétek meg a Yesterday-t, utána ne egyetek romlott húst, viszont hallgassatok sok Beatlest, amíg el nem jön a világvége.

 

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

KOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Döntöttem: indulok a főpolgármesteri címért

Tegnap úgy döntöttem, hogy én is elindulok a főpolgármesteri címért, és már meg is van, hogy milyen programmal. Ha én leszek a főnök, akkor onnantól bárkit, aki csak közelíteni mer egy moziteremhez popcornos zacskóval a kezében, egy rögtönítélő és egyben végrehajtó bizottság a helyszínen elkap, és szörnyűséges kínhalálban részesít. Ez a programom, szavazzatok rám!

Ez onnan jutott eszembe, hogy A szarvasvadászt nemrég úgy néztem végig, hogy valaki kábé húsz centire a jobb fülemtől végigrágicsálta a film első háromnegyed óráját. Egy darabig próbáltam beépíteni a hangzást az orosz esküvői jelenetbe, mintha magam is a nagy zabálás közepén lennék; de aztán észrevettem, hogy az esküvőn is éppen annyira idegesítő, hogy valaki a násznépből permanensen ropogtat bele egyenesen a fülembe.
A halál egyébként enyhe büntetés. Inkább az kéne, hogy egy háromfős bizottság ugrana elő a sötét terem mélyéből és odakötözné az illetőt egy moziszékhez, majd felcelluxoznák a szemhéjait olyan mechanikus narancsosan, és arra kényszerítenék, hogy háromszor egymás után (szünet nélkül) nézze meg a Paterson cimű filmet.

Én a Patersont anno Elízzel láttam, akivel már egy kissé megromlott a mozis és egyéb kapcsolatunk, mivel szerinte velem nem lehet kultúrprogramra menni (ez igaz), és főleg nem színvonalas filmeket nézni (ez nem igaz). Így gondoltam, megbékítem és botor módon rábíztam a filmválasztást. A Paterson lett az, amiről én semmit nem tudtam. A film, mint menet közben kiderült arról szólt, hogy van egy buszsofőr, aki buszt vezet, és egy felesége, aki ezalatt mindent pöttyösre fest otthon. Ennyi. És tényleg ennyi.

A sztori egy hétig játszódik, mármint a film szerint (bár megesküdnék, hogy valós időben is ennyi volt), és bizonyos időközönként kiírják, hogy hétfő, vagy kedd stb. Én már szerdánál úgy éreztem, hogy felvágom az összes létező eremet keresztbe-kasul, de nem mertem szólni, mert gondoltam, ne legyek már megint én a rossz arc. Csütörtökön Elízre néztem, aki a lehető legérdeklődőbb tekintetével követte az eseményeket, már ha ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet. Órák teltek el, mire megjelent: Péntek: „Még csak péntek?” - sikoltottam fel. Elíz arcán akkor megláttam a szolidaritás kicsiny szikráját, bár nem mondta, hogy kimehetek, de legalább észlelte, hogy vergődöm. Szombaton már a sejtjeim is üvöltöttek, vasárnapra pedig katatón állapotba kerültem. De végre eljutottunk Patersonék hetének legeslegvégéhez, amikor is egyszer csak megint kiírták: Hétfő.

Nem tudom visszaadni azt a pillanatot, de azt hiszem, akkor ott meghalt bennem valami. Mindenesetre hétfő esténél megkegyelmeztek nekünk, vagy kifogyott a film, esetleg elfogyott a nem létező mondanivaló. Nemtom, de vége lett. Megjelent a stáblista: Paterson. Jim Jarmusch filmje. A büdös életbe! Ha ezt tudom, tuti hogy soha nem ülök be. Azt hiszem, ennél jobban én moziban még nem szenvedtem, talán csak amikor a La La Land-et néztem meg, persze azt is Elízzel. Hihetetlen, mit meg nem teszek egy barátságért.

Mondjuk most, hogy jobban belegondolok, az is lehetne, hogy megnézetem a popcornosokkal a Patersont, és minden nap végén beteszek még nekik egy táncos dalbetétet a La La Land-ből. Úristen, ennyire nem lehetek kegyetlen! Beszélnem kell a pszichológusommal.

Amúgy nemtom, miért nem lehet a moziban popcorn helyett gumicukrot árulni, mondjuk vászonzacskóban. Nem a zöld Budapest miatt, azt a programot már úgyis lenyúlta más, hanem mert azzal képtelenség zörögni. 
A moziban zabálásról egyébként mindig a Két pasi meg egy kicsi egyik legjobb jelenete jut eszembe, amikor Charlie és Alan elmennek moziba. Charlie, mint jó alkoholista, előveszi az itókáit, Alan meg az otthonról hozott kaszinótojás maradványait kezdi eszegetni. Charlie beleönt egy kis rumot a kólájába, erre Alan rászól: „Nem lehet alkoholt behozni a filmszínházba!” Mire Charlie: „De dobozba zárt fingszagot igen!”

 

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.

KOMMENTELNI SZERETNÉL? ITT MEGTEHETED.

Én, Feri és a moziba járási anomáliák

Feri, aki a legeslegjobb barátom volt, olyan, amilyen soha előtte nem volt és nem is lesz már, teljesen alkalmatlan volt a moziba járásra. Mármint arra, hogy valakivel elmenjen moziba. Arra biztosan alkalmas lett volna, hogy egy saját mozit kibéreljenek neki és egyedül bemenjen oda. Mint ahogy pár hete én néztem meg a Szavak erejét, úgy hogy egyedül ültem totál beszarva az első sorban. De a lényeg, hogy Ferivel senki nem akart moziba menni. Angi például azért nem, mert Feri iszonyú hangosan röhögött és soha nem ott, ahol Angi szerint kellett volna. Mondjuk én ezt kifejezetten bírtam benne.

(Persze Angival sem lehetett moziba járni, mert ahogy lekapcsolták a lámpát, elővett egy komplett kétfogásos ebédet, rizses húst savanyúsággal, és iszonyú komótosan, de a lehető legtöbb zajt kiadva ette meg úgy, hogy én nemhogy a mellett levő székbe, de egy idő után már egyazon sorba sem voltam hajlandó ülni vele, sőt, most már egy moziba sem megyünk be, legalábbis egy időben. Amikor pedig végre elfogyasztott mindent, elővett egy kézkrémet, és annyira széles mozdulatokkal kente be vele az egész alkarját, hogy mindezt akkor is végigkövetted a periférikus látásoddal, ha kint ültél a büfében.)

De mindegy is, Feriről ma reggel eszembe jutott egy mozi élmény, amikor pár éve elmentünk megnézni valami bugyuta családi filmet, ami amúgy tényleg szar volt. Már a pénztárban lement a közös veszekedős műsorunk, hogy hova is üljünk. Én mindig előre szeretek ülni, Feri hátra. És mivel én fizettem a jegyeket, mondtam, hogy előre ülünk és kész. Erre Feri fellázadt, hogy visszaélek a hatalmammal (ami amúgy jogos felvetés volt, tekintve, hogy ő is autoriter mama mellett nőtt fel, és az ilyesmi érzékenyen érintette). Végül beültünk középre, ami akkor még egy középszar kompromisszum volt, azóta már kifejlesztettem a ne üljünk egymás mellé, sőt ne is járjunk együtt moziba verziót.

Ferinek volt egy olyan tulajdonsága, ami amúgy fényes dramaturgiai érzékről árulkodott, hogy mindig, valamint csak és kizárólag a lehető legkatartikusabb pillanatokban elővette a telefonját, és úgy, hogy körbevilágította vele a húszsoros termet, megnézte, hogy hány óra is van. De mindezt olyan megvető mozdulattal, hogy a legutolsó sorban ülők is tudták, hogy Feri baromira unja ezt a filmet. De ha véletlenül valaki nem tudta volna dekódolni az információt, akkor Feri segítséget nyújtott neki, mert a telefonos akció után pár perccel mindig hatalmasra tátotta a száját és baromi hangosan egy nagyot ásított. Ez a szokásos protokoll része volt, én már nem is lepődtem meg rajta, bár eléggé idegesített, főleg ha olyan filmet néztünk, ami tényleg lekötött volna. De most, ennél a családi mozinál Feri a lázadás egészen széles skáláját vetette be. Miután kétszer-háromszor megismételte a fenti mozdulatsort és nem reagáltam, rám nézett és közölte:

-Ez a film szar.

-Igen, szerintem is, de én végignézem. K…ra zavarsz amúgy.

-Jó, én elmegyek, nem bírom.

-Oké, szia.

Pár percig férgelődött a székben, az összes zacskót zörögtetve, amikbe a cuccait csomagolta, a mobilját ugyanis egy nejlonzacskóban tárolta.

-Szerinted merre menjek ki?

-Fogalmam sincs, nézem a filmet.

Feri forgolódott egy ideig, majd felállt, és toporgott a szék mellett.

-Jó, akkor elmentem.

-Oké, menj már.

Elindult a lépcsőn lefelé, majd egyszer csak megfordult és visszajött.

-Figyelj, nincs nálad a könyv, amit kölcsönadtam? Jó lenne, ha visszaadnád, mert könyvtári és mindjárt lejár a határidő.

-Nincs nálam, majd visszaadom. Húzz már el.

Végre elment. Eltelt két perc, visszajött és leült mellém, mintha mi sem történt volna. Egymásra néztünk.

-Nem tudok kimenni, azt hiszem, zárva van.

 

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

KOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Férjek gyöngye - egy végtelenszer megnézhető sorozat

ferjek_gyongye.jpg

Azon gondolkodtam tegnap, mitől van az, hogy egy végtelenül egyszerű, mondhatnánk kommersz sorozatra így rá lehet cuppanni, mint ahogy anno én a Férjek gyöngyére. Egy időben végignéztem vagy háromszor, és most, hogy a napokban megint belepillantottam, rájöttem, hogy még mindig be tudna úgy szippantani, hogy meg sem állnék vele a kilencedik évad végéig. 

A Férjek gyöngye minden egyes szereplője a nép egyszerű sarja, és ez azért érdekes, mert ebből szerintem sokkal nehezebb kihozni bármit, főleg kilenc évadon keresztül, mintha cizellált emberek vicces vergődését néznénk. Adott egy minimális létszámból álló család. Egy csomagkihordó férj (Doug), egy titkárnő feleség (Carrie), akik egy queensi sorházban éldegélnek, valamint egy baromi idegesítő nyugger nagypapa (Arthur), aki a ház picéjében csövezik. Kicsit hasonlít a figura a Rick és Morty nagypapájához, aki saját birodalmat épít ki a család házának pincéjében, nulla tekintettel az ott élőkre. Szerencsére gyerek nincs a sztoriban, mivel mint tudjuk, a gyerekszereplők a lehető legritkább esetben tudnak hozzáadni bármit is egy filmhez, főleg ha vicceskedésről van szó. Kivétel ez alól az én második kedvenc sorozatom, a Két pasi és egy kicsi első nyolc évada. 

ferjek_gyongye_2.jpg

Szóval vannak ezek az antihősök. A férj Kevin James, aki szerintem az egyetlen olyan kövér színész, aki közben meg baromi szexi is. Néha lefogy a sorozat alatt, de többnyire iszonyatosan kövér, miközben állati mozgékony, szóval valójában eszméletlen jó kondiban van, erre amúgy egy csomó jelenet is ráépül. Fut, ugrik, piruettezik. Én mindig aggódva néztem, hogy nem kap-e szívinfarktust valamelyik attrakciónál. Doug a világ legminimalistább embere, legalábbis abban az értelemben, hogy eszik, alszik, dolgozik, és ennyi. Főleg eszik. Kábé az egész sorozat összes része arról szól, hogy Doug semmi mást nem akar, csak egy jót enni és dögleni a kanapén. És ki van borulva, ha ezt bármi megakadályozza, illetve bármire képes, hogy ezt a kényelmes kis életét biztonságban tudhassa. Valójában az összes konfliktus vagy bonyodalom erre épül, hogy ezt az állapotot veszélyezteti valami. Bármi. Akár egy vendég érkezése, akár egy utazás, vagy valami plusz feladat, amit el kéne végezni a napi rutinon túl. Doug ki is mondja a filmben, hogy semmit, de semmit nem akar, csak a minimumot. Van egy jelenet, amikor pudingot eszik, és ahogy a vége felé közeledik, egyre szomorúbb. Amikor elfogy, látszik, hogy légüres térbe kerül. "Most annyira elszomorodtam" – sóhajt fel. Elveszi a csaja pudingját, és felvidulva elkezdi enni. De ahogy elfogy, megint felsóhajt: - "Már megint szomorú vagyok". 

A Férjek Gyöngye eszméletlenül vicces párbeszédekkel van telis-tele, és ehhez jön még, hogy kiválóak a színészek. Valamint kábé ez az egyetlen sorozat (azok közül, amiket ismerek), ahol szinkronizáltan is majdnem ugyanolyan élvezetes az egész, mint eredeti hangon. Az egyetlen pici különbség, hogy Carrie akcentusát, és kissé primitív hanglejtését teljesen érthető módon nem tudják visszaadni a szinkronszínészek. 

ferjek_gyongye_3.jpg

A sorozat miatt nagyon sokáig azt hittem, hogy Kevin James tuti baromi jó stand-upos is lehet, de aztán mostanában, hogy stand-up mániás lettem, rájöttem, hogy színésznek sokkal jobb. A  stand-up szövegei messze lemaradnak a sorozatbeli párbeszédektől, pedig azok nagy részét is ő írta. A Férjek gyöngye dialógusai tényleg sziporkázóak. Alig van egy-két rész, ami alacsonyabb színvonalú lenne, mint a többi. Egyáltalán nem akarja a hőseit cukinak vagy szerethetőnek ábrázolni, ettől függetlenül persze azok. Carrie a feleség például utálja az embereket, irigy, képmutató és szeret veszekedni. Doug a végletekig konfliktuskerülő és minden felelősséget a feleségére igyekszik rátolni, amolyan jó zsaru-rossz zsaru módjára. Nagyon sokat hazudik, és egy dolog motiválja, hogy a már említett kényelmes életét zavartalanul élhesse.

- "Doug, nem helyes, hogy apád idiótának nevezi anyádat, csak mert a chipset egy tálba öntötte." - mondja Carrie.

-"Azért, mert ő a chipset zacskóból szereti enni." - magyarázza Doug lassan és tagoltan, mintha valamilyen komoly pszichológiai okfejtést hallanánk tőle. - "Én is haragszom rád, amikor mini fánkot veszel rendes fánk helyett. De akkor talán már nem is szeretlek?"

-"Jó néhányszor megsértettél már."

-"Azért, ...mert nem szeretem a mini fánkot."

fgy.jpg

Aztán ott van Arthur, a nagypapa, aki a pincéjükben él, mivel mindenét eltékozolta, a lányáról nem gondoskodott, valójában le se tojta egész életében, most pedig rajtuk élősködik. Egy önző nárcisztikus alak, akit a saját örömei vezérelnek, és ügyeskedéseivel megnehezíti a többiek hétköznapjait. Saját magát különleges lénynek tartja, aki hol azzal áll elő, hogy Dougék írjanak krónikát az életéről, hol az indiai kajafutárt igyekszik életbölcsességekre oktatni.

- "Mi a neved fiam?"

- "Sanjib."

- "Szinbád?"

- "Nem. És kérem, fizesse ki az ételt."

- "Mindent a maga idejében. De előbb gyere, ülj le, és elmagyarázom, hogy működnek a dolgok ezen az őrült helyen, melyet úgy neveznek, hogy földgolyó."

- "Én csak szeretném, ha kifizetné az ételt."

Arthur komótosan egy pohár vizet tölt ki egy pohárba:

- "Szóval. Szerinted ez a pohár félig üres vagy félig tele?"

- "Félig tele."

- "Hm. Tehát ezt már ismered."

A legviccesebb szituációk abból adódnak, amikor Doug és Carrie megpróbálnak magasabb rendű célokat találni az életben, mert néhány pillanatra megszállja őket a felismerés, vagy a lelkiismeret. Esetleg ezzel igyekeznek egymást manipulálni egy vitában. Persze ezek rendre kudarcba fulladnak és visszasüppednek a hétköznapokba, ahol mindig megnyugvást találnak a tévé előtt a díványon.

- "Carrie, Arthur földhöz vágta a tökömet."

- "Emberek milliói éheznek, de te a tököd miatt aggódsz?"

Doug nagy levegőt vesz: - "Mindkettő fontos. De most ez az aktuális."

fgy2.jpg

Dougék baráti házaspárja a szintén csomagkihordó Deacon és háztartásbeli felesége. Itt felbukkannak gyerekek is, de nem játszanak nagy szerepet, ezeken a figurákon mutatják be Dougék alkalmatlanságát a gyereknevelésre (nem mintha bármivel rosszabbak lennének, mint a nagy átlag a való életben).

-"Kirby, megijedtél múltkor attól a mesétől, amit a rákemberről mondtam neked?"

-"Igen. És nem akarom, hogy te vigyázz rám. Nem érdekel, hogy a keresztapám vagy!"

-"Majd érdekelni fog, ha apádék meghalnak és nálam kell laknod."

A sorozat egyik kulcsfigurája az értelmiségi attitűdöt bemutatni igyekvő, érzékeny, finom lény, Spence, aki az anyjával él, sosincs nője és a föld alatt dolgozik, mint metrójegy árus. Ő a lúzer a sorozatban, akit Patton Oswalt, az egyik legmenőbb amerikai stand up-os alakít. 

A Férjek gyöngye, akár a Jóbarátok, vagy a Két pasi és egy kicsi, kábé végtelenszer újra megnézhető darabokban, vagy elejétől a végéig. Retro élménynek sem rossz, mivel 1998 és 2007 között forgatták. De azt hiszem, az igazi erőssége a poénok és a színészi alakítások mellett, hogy valami olyan érzést ad a nézőknek, hogy milyen klassz lenne, ha ezek a totál hétköznapi dolgok ilyen végtelen boldoggá tennének minket. Ehetnénk a mini fánkot, nézhetnénk a meccset a tévében és minden sunshine lenne valamint happy. Boldogok a lelki szegények, ami nagy igazságtalanság, de így van. Hogy mitől övék a mennyek országa, azt soha nem értettem, de nem ez az egyetlen dolog, ami nem jött át a hittanórákból. Persze lehetnék buddhista is, aki a mosogatásban is megtalálja a pillanatot, mint Doug a csirkeszárny-evő bajnokságban. Mármint olyan igazi buddhista, nem mint azok a frusztrált guruk, akik a mosolyuk mögé rejtik az agressziójukat, aztán nyakukba akasztják a malát és megmérgezik a szomszéd kutyáját. Valamint körülbelül ez az egyetlen sorozat, ami közben arra szoktam gondolni, milyen jó lenne családban élni és belesüppedni a napi rutinba. Persze aztán mindig elmúlik az érzés.

 

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.

Ha egy kommunában élsz, nem árt, ha te vagy ott a legjobb csaj

Sokszor gondoltam már arra, hogy hippi kommunában kellene élnem, de azt hiszem én még ahhoz is túl hippi vagyok, hogy beköltözzek a hippikhez. Inkább bejárós kommunatag lennék. Olyan nappali tagozatos, aki éjszaka hazamegy a nyugodt kis ágyába, ahol kuss van és lehetőleg még a szomszéd lakásban sem lakik senki. Persze most hogy így belegondolok, lehet, hogy ezt inkább rigolyásnak hívják. A lényeg, hogy abban viszont mindig is megegyeztem magammal, hogy ha egyszer már egy kommunában laksz, akkor te legyél ott a legjobb csaj, mert amúgy baromi nagy szívás az egész.

a_kommuna_5.jpg

Tulajdonképpen, ha leegyszerűsítem a dolgot, erről szól A kommuna című film, amit Thomas Vinterberg írt és rendezett, és ez elég jó ómennek tűnt, főleg, amikor már a nyitójelenetben megpillantottam Ulrich Thomsent, akit nagyon szeretek. Egy koppenhágai kedves, jól szituált házaspár, az építész Erik és a tévébemondó Anna, valamint gyerekük Freija megörökli a nagypapa házát, ami egy hodály, ezért kezdetben el akarják adni. A nő viszont beleszeret a villába, és mivel a fenntartási költségek magasak, úgy döntenek, odafogadnak pár barátot és ismeretlent, hogy kommunában éldegéljenek. A hetvenes években járunk, szóval a korszellem akár kedvezhetne is ennek a dolognak, a fő probléma azonban már a kiinduló helyzetből adódik. Anna ugyanis, a film főhőse, kissé unja a házasságát, ezért nyitni szeretne. Nyíltan kimondja, hogy unatkozik, és bár szereti a férjét, kivülről ismeri a sztorijait, amik mindig ugyanazok pár évtized után. A férj pedig amolyan teszetosza módra belemegy a dologba, bár abszolút nem lelkesedik.

Na és itt kezdődik az egész probléma. Ha ugyanis szabadságra vágyunk, akkor annak megvan a maga ára, amit viszont kevesen szeretnének megfizetni. Kinyithatjuk a kalitka ajtaját, de innentől már nemcsak nekünk van szabad ki-be járásunk, hanem a másik madárka is elrepülhet. És ez az, amit általában senki nem kalkulál bele a sztoriba, jelen esetben Anna sem. A kommuna feelingben kissé esetlenül mozgó, érzelmileg elhagyatott férj ugyanis nagyon hamar talál magának egy másik nőt. Ráadásul a feleségénél huszonhat évvel fiatalabbat. Külön fájó a sztoriban, hogy a szerető, Emma kiköpött fiatalkori képmása Annának, amit szerintem irgalmatlanul nehéz lehet megemészteni a feleségnek. Én valószínűleg egy láncfűrésszel kettészeltem volna a csajt, vagy inkább bibliai nevemhez hűen levágom a fejét egy karddal, mert az mégis elegánsabb, de Anna megpróbálja jól kezelni a szitut, és meghívja Emmát a kommunába.

a_kommuna_1.jpg

A film vonalvezetése innentől össze-vissza tekereg, vagyis inkább vánszorog jobbra-balra mindenféle félbehagyott eseményszálat bevonva, amik így nem is lesznek túl érdekesek. Ami viszont figyelemreméltó, az Anna szerepe a közösségen belül, melyet ő álmodott meg, és ahol egyszer csak idegenként kezdi magát érezni. Ironikus, hogy párkapcsolatának elidegenedése miatt hozta létre a közösséget, melyben mégis lassan elszigetelődik. Az, hogy mindezt hogyan tudja kezelni, valóban érdekes szál, kár, hogy zavarosra sikeredett az egész sztori.

A Kommuna érezhetően egy erősnek szánt film, ami tényleg nagyon érdekes témákat vet fel, mint a közösségben élés felnőttkorban, a klasszikus család kontra nyitott házasság problémaköre, vagy a gyereknevelés kommunában, de mindezt sajnos valami végtelenül unalmasan tálalja. A főhősnő (Trine Dyrholm) színészi játéka tényleg kiemelkedő, én amúgy is végtelenül szimpatizáltam az ötvenes nővel, aki oldani szeretné az unalmas otthoni hétköznapokat, erre laza mozdulattal lecserélik egy kettővel fiatalabb évjáratra. Tulajdonképpen a házasság megromlása és a két ember totális elhidegülése az, ami érdekes szál A kommunában. Van benne néhány jó párbeszéd, mint amikor a férj bevallja Annának, hogy van valakije, majd a bejelentést a következő mondattal zárja le: „úgyhogy variálnunk kell majd a szobákkal.” Ennél eufemizáltabb és érzéketlenebb formáját a „ki vagy rúgva, add át az ágyat az új nőnek” kifejezésére nemigen hallottam még. Anna pedig – nem tudni, hogy a pasi iránt érzett szeretetből, vagy az idősebb nő okosnak hitt taktikai megfontolásától vezérelve, rendkívül higgadtan és liberálisan próbálja kézben tartani Erikkel való kapcsolatát, aki fokozatosan, lépésről lépésre csúszik ki az érzelmi érintettségből és az évtizedes intimitásból. Ez gyönyörűen van ábrázolva a filmben, minden más azonban annyira zavaró, hogy teljesen komolytalanná teszi az egész történetet.

a_kommuna_2.jpg

Ez a kommunásdi háttér egyáltalán nincs kibontva, pedig végtelenül izgalmas lenne, ha a végére jártak volna, vajon van-e működőképes alternatív közösségi élet a családon, vagy az egyedülálló életformán túl, amelyekben egyaránt fenyegetheti magány és életunalom a résztvevőket. Így azonban marad pár semmitmondó jelenet, ahol a lakók az asztalnál ücsörögnek és rihegnek-röhögnek, meg megszavaznak pár dolgot és elvicceskednek egymás szexuális szokásaival. De az, hogy valójában ki hogy került bele ebbe a közegbe, és ez a sok különböző ember milyen élethelyzeteket kell, hogy megoldjon a közösségen belül akár egyénként, akár klasszikus vagy nyitott kapcsolatban működve, arra semmilyen választ nem ad a film. Helyette inkább elcukiskodja a dolgot.

a_kommuna_4.jpg

Van minden szereplőnek pár vicces(nek szánt) megnyilvánulása, meg karácsonyfa körbetáncolás, meztelenül fürdőzés stb. stb., de ezek végtelenül sablonosított jelenetek és párbeszédek, nulla karakterábrázolással. Ráadásul pontosan látod, hogy hol kéne meghatódnod, elnevetned magad, hol próbálják meg éppen oldani a feszkót, vagy mikor kell azt érezned, „na, ez egy fontos pillanat”. Mintha valaki ülne melletted a moziban és mondaná, hogy most mire figyelj. Ez pedig baromi idegesítő. Én már csak tudom, mert anno egy ilyen randin néztem végig a Mátrixot. A csávó végig bemondta a mondatokat előre és mindig megbökött: „figyelj már ezt figyeld, ez baromi nagy lesz! Na, ugye megmondtam, hogy ezt mondja. Óriási!” Az már csak hab volt a tortán, hogy a film előtt odaadta az együttesének a demóját, amit a végén ki akart velem fizettetni.

Mindegy is, kedvet ugyan senki nem kap ettől a filmtől a kommunában éléshez, de nem is ettől fog kiábrándulni belőle. Azt viszont leszűrtem magamnak tanulságként, hogy ha a pasid összeáll egy nálad sokkal fiatalabb csajjal, akkor jobb, ha nem vágsz hozzá jó pofát, hanem inkább elhúzol, és új életet kezdesz.

 

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.

Szavak ereje - Scrabble-nyomozás a tékozló fiú után

 szavk_ereje.jpg

Eredetileg a Claire Darling utolsó húzása című filmet akartam megnézni, ami egy idősödő nőciről szól, aki egy reggelen rájön, hogy ez élete utolsó napja. Na, ez eléggé érdekelt, de mire eljutottam a moziba, kiderült, hogy nagyon hamar levették a műsorról, kábé egy hónapig volt fent. A jegypénztáros azt mondta, hogy ne szomorkodjak, mert nem találkozott még olyan emberrel, akinek tetszett volna. Engem azért eléggé érdekelt volna, hogy mit hoznak ki ebből a témából. Én mondjuk, kétféle verziót is megnéznék: hogy tölti az utolsó napját az, aki szeret élni, és hogy tölti az, aki nem szeret.

Na, mindegy is, mert ezt már nem játszották, helyette viszont épp kezdődött a Szavak ereje. Úgy tűnik ez se túl népszerű film, legalábbis én a Kino Caféban tök egyedül ültem az egész teremben, persze az első sor közepén. Elég rémisztő volt, mert mögöttem folyamatosan recsegett valami, de nem volt ott senki, szóval gyorsan írtam két üzenetet két ismerősömnek, hogy hol találnak, ha eltűnnék, mivel ez a szituáció túlságosan jó indításnak tűnt egy horrorfilmhez. Felkapcsolják a lámpákat és nincs ott senki, csak egy üres kávés pohár. Az öreg mozigépész meg arra gondol: "biztosan kiment, aki itt ült, vagy lehet, nem is volt itt senki? Kevesebbet kéne innom, igaza van az asszonynak." Mondjuk most felmerült bennem, hogy lehet, hogy akkor sem zörög senki a hátam mögött popcornos zacskóval, amikor telt ház van és tök feleslegesen húzom fel magam, hogy a sok nyomorult nem tud viselkedni?

szavak_ereje_1.jpg

De a lényeg, hogy a Szavak ereje egy olyan film, ami egészen tetszett, viszont egyszerűen szinte semmire nem emlékeztem belőle már abban a pillanatban, amikor kijöttem a moziból. 

Ami megmaradt, az az összbenyomás, hogy van egy komoly sztori: egy családból eltűnik egy srác, mégis viccesen tálalva, mivel egy scrabble-parti közben sétál ki az ajtón felháborodva, amikor apja kétségbe vonja a kirakott szó létezését; és nem is jön vissza soha többé. Az apa és a második fiú életének közös keresztmetszete pedig innentől kezdve csak a scrabble-ről és a báty előkerítéséről szól. Az apát a nagyon szerethető Bill Nighy alakítja, akit szerintem nálunk mindenki az Igazából szerelem kiöregedő pop énekeseként ismer, a srácot pedig Sam Riley, aki a legőszintébb és legcukibb „de hülye apám van” fejeket tudja vágni, amit eddig láttam életemben. Azt hiszem, ez a fim igazi erőssége, hogy nagyon jól vannak kitalálva a figurák, igazán életszerűek a beszélgetések és nagyon jók a színészek. Na meg tényleg vicces a film, pedig nem vígjáték (bár annak van besorolva), csak van egy nagyon finom, tényleg intelligens humora, amin én többször is hangosan felnevettem, mert azért persze prosztó is, ahogy kell. Amúgy tényleg felejthető az egész film, mondhatnánk, hogy egynyári mozi, de ahhoz meg túlságosan színvonalas. Olyan, mint amikor van egy időszakos szeretője valakinek, aki túl jó ahhoz, hogy leépítsék, de azért nem is jelent igazából semmit, asszem ez a jó hasonlat.

szavak_ereje_2.jpg

A sztori az otthon maradt srác (közben már felnőtt és szintén családapa), valamint az apa kapcsolatára épül, akik nem igazán tudnak egymással mit kezdeni, mert úgy tűnik, hogy az egyetlen kommunikációs téma az eltűnt családtag keresése maradt, ami egyformán köti össze őket és ver is éket kettejük közé. Az apa csak keresi és keresi az eltűnt fiút, különösen online scrabble-fórumokon, míg a kisebbik srác szenved a méltánytalanságtól, ami az apai szeretet és figyelem hiányából fakad, nem mellesleg ő sem találja a hangot a saját kamaszodó fiúgyermekével.

A film humora amúgy leginkább arra épül, hogy ezt a konfliktust végtelenül őszintén, nagyon hétköznapian mutatja be, mindenféle drámai hatásvadászat nélkül.  Miért is mennek agyunkra a szüleink, és hogy lehet, hogy mások szerethetőnek látják őket, miközben egyértelműen ők a világ legidegesítőbb figurái. Bill Nighy különösen jól hozza a szimpatikus, ugyanakkor baromi kellemetlen és bumfordi apát, aki még öregkorában is nagyobb sármmal és potenciállal bír, mint harmincas éveiben járó fia, ami szintén nem segíti a közeledést: „Apa, hogy szexelhettél az ágyamban? Még én sem szexelek benne!” Ezt a megrekedt, berozsdásodott apa-fiú kapcsolatot formálja aztán valahogy a scrabble, meg a különlegesen gazdag szókincs használata, ami közös családi szenvedély. Az angol nyelvimádóknak is igazi csemege a film.

Ami viszont zavart, az az animációs trükkök túlzott használata, bár azt hiszem, én a kevesebbet is rosszul viseltem volna. Nem tudom miért, de amikor egy filmben ilyen jellegű effektet használnak, kifejezetten gyomorgörcsöm lesz, valahogy azokra a nyomasztó esti mesékre emlékeztetnek ezek, amikor mondjuk csak a szája mozgott egy rajzfilm figurának, vagy amikor gyors vágásokkal raknak össze filcből vagy papírból készült montázs-jeleneteteket (nem tudom mi erre a szakkifejezés). Nekem ez kábé horror szint.

szavak_ereje_3.jpg

De ezt leszámítva a Szavak ereje egy kifejezetten kedves, szerethető és megható film arról, vajon javítható-e felnőttkorban a szülő-gyerek kapcsolat, és hogy elég-e a hatalmas szókincs a beásott lövészárkok felszámolásához. Arról, hogy hogyan lehet megküzdeni azzal, ha eltűnik egy családtagunk, de legfőképpen arról, ami minden valaha hittant tanuló gyereket, és kivételező szülők mellett felnövő második vonalas testvért foglalkoztatott már: miért a tékozló fiú a jó arc és miért a hűséges gyermek a futottak még kategória?

 

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.

A viskó - Isten helyett fordulj pszichológushoz

visko_6.jpg

Nem tudom, mostanában miért toppannak elém pont olyan filmek, amik az isteni akarat és motiváció megfejtésére irányulnak (na jó, igazából én választom őket), de a lényeg, hogy pár héten belül már a második sikertelen próbálkozást láttam ebben a témában. A Viskó című filmet egy ismerősöm ajánlotta, méghozzá olyasvalaki, akiben megbízom, meg szerintem jó fej is. Csak arra nem emlékszem, hogy ki volt, pedig elég sokat agyaltam rajta az alatt a két óra alatt, amíg megpróbáltam átverekedni magam ezen a teológiai magaslatokat ígérő, végül Disney-szinten megragadó családi mozin. Már az első tíz percben látszott, hogy ez valami über-gagyiság lesz, de bíztam a titokzatos Mr. X véleményében (arra emlékszem, hogy pasi volt), szóval, ha magára ismer, jelentkezzen és hívjon meg legalább egy kávéra kárpótlásul.

A Viskó című film (2017) egy állati híres bestsellerből készült, amit eredetileg egy apuka gyártott a gyerekeinek karácsonyra. Gondolom, hogy megmagyarázzon pár kényes témát, amit a gyerekek előbb utóbb bedobnak a létezéssel kapcsolatban, már ha nem olyan családból jönnek, ahol miértes kérdéseket jobb ha nem teszel fel arról, hogy például a vasárnap esti Dagobert bácsi kacsameséi helyett hogyhogy a dögunalmas és kicsit büdi templomba kell menned minden héten, bármennyire is semmi kedved hozzá.

Innentól SPOILER-es az egész cikk, de amúgy sem javaslom, hogy megnézd a filmet, szóval, ha gondolod, olvass tovább.

visko.jpg

Szóval a sztori szerint van egy idilli család: papa, mama, három gyerek, akik gondtalan életet élnek, vasárnap templomba mennek, énekelnek, nevetgélnek, és vidáman átintegetnek a szomszédnak, aki a füvet nyírja, mígnem  a boldogságnak egyszer csak  vége szakad, amikor a legkisebb gyereket a családi nyaralásról elrabolja és megöli egy sorozatgyilkos.

Ekkor az apa (Mack) megharagszik Istenre, és megromlanak a családi viszonyok. Ez eddig még oké, de itt jön a fordulat. Egy nap Mack levelet kap Istentől, hogy látogassa meg őt abban a viskóban, ahol a kislány ruháit és vérét megtalálták (a teste nem került elő). Az apa odautazik és innentől kezdődne a spirituális kaland, ahol is várjuk, hogy most megmondják nekünk a frankót, vajon Isten mi végre tette/engedte ezt a dolgot megtörténni? Mi is a magyarázat?

Hát elmondom előre, hogy semmilyen magyarázatot nem kapunk, felesleges végigszenvedni a több mint kétórás játékidőt. Persze, hogy is kaphatnánk pont itt és pont így. Pár percnyi minimális feszültség után reménykedni kezdünk, hogy most végre kezdetét veszi valami izgalmas, ám az elhagyott téli viskóból rögtön paradicsomi állapotba érünk át, amolyan Jehova tanúi-prospektus feelingben, ahol maga a Szentháromság fogadja Mack-et. Gondolom, a meghökkentő fordulat az lenne, hogy az Atya, akit ő Papának hív, nőként, ráadásul fekete és kövér nőként jelenik meg, hogy tényleg abszolút píszík legyünk, ezen felül van a Fiú, egy jóképű arab srác és a Szentlélek, aki szintén csaj, méghozzá valami távol keleti kiadásban. Ezek hárman nagyon laza társaság, nevetgélnek, táncolnak, tábortüzet gyújtanak. Persze ha a tartalmi mondanivaló meglenne, engem az sem zavarna, ha az egészet valami hippi tanyaként jelenítenék meg tizennyolcas tartalommal, sőt! Úgyis az a cél, hogy akadjunk ki, hogy nem egy szakállas vénember az Isten, aki trónuson ül szigorú fejjel.

a_visko_2.jpg

Mégis ha egy dolgot kéne kiemelnem a filmből, ami a legeslegjobban zavart, akkor azt mondanám, hogy azt nem tudom megbocsátani, amikor valaki azt gondolja, hogy egy komoly(nak szánt) témát csak lefojtott hangon, rekedtesen hörögve lehet tálalni. Isten meg persze szintén azon a szelíden visszafogott, kissé megbocsátó hangon mondja ki a nyomatékosnak szánt, de semmitmondó frázisokat, amivel minden guru operál a való életben is. Nem maradhat el a jelentőségteljes nézés, a mondatok végén kitartott ötperces szünet és a nyugodt, mindentudó mosoly sem, amiről már tíz perc társalgás után kiderül, hogy nem takar az égvilágon semmit. Kicsit olyan, mint amikor egy humorista olyan rossz, hogy csak onnan tudod, ez most poén volt, hogy időnként elhallgat egy percre szünetet hagyva a röhögésnek. Amúgy a jelentőségteljes nézés és szugeramugera a legtöbb gurunak bejön, menj el bármelyik spirifesztiválra. Ezzel a módszerrel nemcsak híveket, de csajokat is simán fel lehet szedni, nem csoda, hogy a fekete Istennő is abban bízik, hogy ez majd elviszi hátán a show-t.

Mondjuk egy idő után már engem is kezdett érdekelni, hogy fog Isten kigabalyodni a kérdésözönből, amit  a pasi nekiszegez a gyerek halálával kapcsolatban. Végül a Teremtő nem bírja tovább az ostromot és végre megkapjuk a választ: Az nem is én voltam, hanem a Gonosz.

Ennyi.

a_visko_5.jpg

Ezek után nincs más hátra Mac-nek, mint a megnyugvás és megbocsátás a gyilkosnak. Ami persze önmagában nem hülyeség, de az egész film inkább egy pszichoterápiás folyamatra emlékeztet, mintsem teológiai útmutatóra.  A film egy pontján ráadásul az apa újra láthatja a kislányt nagy vidáman szaladgálni egy mezőn más gyerekekkel együtt, és végül ez az, ami elhozza a fordulópontot, mert hirtelen már nem haragszik Istenre, hanem megköszöni neki, hogy láthatta a lányát, még ha csak egy percre is és innentől megint jó barátok. Szóval a néző jól cserben van hagyva (mármint azokról beszélek, aki még egyáltalán reménykedtek valamiben). Az apa ugyanis nem kérdezősködik tovább, magasról tesz élet és halál értelmetlenségére, az isteni jóság és akarat boncolgatására, kapott egy kis cukorkát, hát lepacsizik Istennel, és mehet is haza.

Nyilván hogy ezek a logikai bukfencek ne tűnjenek fel, állati megható és érzelmes jelenetekkel kell operálni, mert amíg telezokogjuk a zsebkendőnket, addig se mondjuk, hogy álljunk már meg egy pillanatra, minket most itten átvertek. Jó, mondhatnám, hogy azért aki szereti a csöpögős vallásos filmeket, amiken lehet sírdogálni, de csak annyira, hogy azért még valahogy le tudjunk tuszakolni pár zacskó chipset is a torkunkon, valamint ahol szép tájakon szaladgálnak szép emberek, miközben minden másodperce jut három közhely, az nézze meg a Viskót. De az a helyzet, hogy ráadásul baromi unalmas is az egész.

 

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.

 

Interjú Istennel. Bármit is akart mondani, nem sikerült.

inerju_istennel_3.jpg

Nem igazán szokott előfordulni velem, hogy egy filmből egy büdös kukkot se értsek, de még olyan szinten sem, hogy vajon mit akarhatott mondani a költő? De most ez történt, amikor az Interjú Istennel című opuszt megnéztem az egyik legjobb barátommal. Másfél órán keresztül azon agyaltam, vajon mikor kezdődik a film, aztán vége lett. Ezért is volt meglepő, hogy amikor kijöttünk, és én abban a pillanatban elfelejtettem az egészet; akkor a barátom viszont, aki jelenleg a legintelligensebb ismerősöm, felsóhajtott: mennyire jó volt ez a film! Mi van?

Azért általában érteni szoktam legalább a koncepciót. De most csak annyit sikerült összeraknom, hogy VALAMIT nagyon akar mondani az Interjú Istennel, de maga se tudja, hogy mit. Pedig esküszöm nagyon figyeltem, mivel a téma abszolút az érdeklődési körömbe vág. Nemcsak hogy hívő vagyok, hanem kifejezetten fogékony is a spirituális kérdésekre, kicsit már túlságosan is. Az biztos, hogy a címet még sikerült úgy belőni, hogy azok, akikben van némi ingerencia a világ nagy kérdéseinek boncolgatására, beüljenek a moziba, de ennyiben ki is fújt a dolog.

interju_istennel_4.jpg

Röviden a lényeg, ami még nekem is leesett: van egy amerikai újságíró, aki visszatérve Afganisztánból poszttraumás stressz szindrómában szenved és a haverjának is igyekszik épp pszichológust keresni, aki szintén PTSD-s. Na, innen már akkor tudhatjuk, hogy egy nagyon jó emberről van szó. Amúgy egy kiábrándult hívő a pasi. Van neki egy felesége, aki egész nap sírásra görbült szájjal ül otthon, és könnyes szemmel követi a férje minden mozdulatát a fotelból, vagyis egy igazi érzelmi manipulátor. Olyan fejet vág, mint aki háromlábú kutyát lát, de nem, valójában megmutatják nekünk, hogy mit néz. Hát a falon lógó esküvői képeiket, amiken anno ő és a pasija vidáman kacagtak a tengerparton. Ebből azt is megállapíthatjuk, hogy a csaj is nagyon jó ember, hiszen képes volt az elköteleződésre, sőt még örülni is tudott neki. De most ahelyett, hogy a férje és ő továbbra is boldogan rohangászna a naplementében, a pasi szomorúan főzi a kávét a konyhában és megy dolgozni. A rohadék. Ahelyett hogy otthon ülne a hátébé csajával.

Na most ez a pasi kap egy megbízást, hogy készítsen egy interjút Istennel. Szerintem ez elég király meló, én azért egy hangyalábnyit örülnék neki, de hősünk ettől sem dobódik fel. Háromszor félórás interjúsorozatról van szó, ami baromi izgalmasan hangzik, de sikerült egy ótvar nagy semmit gyártani belőle. Én mondjuk, ha Istennel készíthetnék interjút, megkérdezném tőle, hogy ennek a vidámparknak, amit teremtett, vége lesz-e valaha, és ha igen, szabad kérdeznem, hogy mikor. De ha még nagyon soká, akkor kimehetek-e, vagy ha leszállok a ringlispílről, akkor csak átkerülök a hullámvasútra, ahol még jobban összehányom magam, és még az ülések is nyomnak? Mert akkor nem vacakolnék a szabadulással.

interju_istennel_5.jpg

Szóval igen jó kiindulási alap lenne a téma, mivel feltételeznénk, hogy egy újságíró fel tud tenni kérdéseket valamiről, ami ugyebár érdekli. Meg hát minket is, végül is ezért ültünk be a filmre. Ehhez képest megy a szarakodás, a kétkedés, a nyüszögés, amit már eleve nem értek, mert alapból arról van szó, hogy az interjúalany maga a Jóisten, ehhez képest azzal megy el az értékes interjú idő, hogy a csávó azon agonizál, hogy akivel beszélget, az most Isten?

A többi kérdésére már nem is emlékszem, akkora semmitmondó hülyeségek voltak, de ami meglepőbb, hogy Isten is pont ugyanekkora semmitmondó hülyeségeket válaszol rá. Esküszöm, annyira figyeltem, mert tényleg érdekel a téma, de egyszerűen semmire nem emlékszem. Vagy ez azért van, mert amikor nagyon figyelsz, nem emlékszel semmire? Az is elképzelhető, de nem kockáztatom meg, hogy még egyszer végignézzem ezt a borzalmat.

Mondjuk lehet, hogy a film készítője bár nem ateista, mivel vallja Isten létezését, de azt akarta kifejezni, hogy nemcsak te vagy hülye, hanem Isten sem ért semmit ebből az egészből, ne aggódj. Ez lehetne egy új hitbéli irányzat. Nem vagy magadra hagyva az univerzumban, de mivel Isten sincs képben, végül is nem vagy kisegítve. Két totál értetlen lény, teremtő és teremtett, akik egymásra bámulnak és nem értik, hogy akkor most mi a búbánatos lóbráner van? Na, ilyenkor vonul a teremtett lény évtizedekre pszichoanalízisbe.

343900_1024_interju_istennel_7.jpg

Egy dialógus maradt meg, amikor megkérdezi a srác, hogy miért a jó emberekkel történnek a rossz dolgok. Mire Isten: igen, és ezt persze mindig a jó emberek kérdezik. Na, ez mondjuk szellemes volt, valószínűleg ezért is ragadt meg. De ennyi. Ami vicces volt, bár kétlem, hogy annak szánták volna, hogy Isten leginkább az „ezt majd kérdezd meg később” frázissal operál, amit azért tőle igazán nem vártam volna. Van egy egyetemi tanár barátom, na ő szokott ezzel a trükkel élni. Ha valamire nem tudja a választ, azt mondja a diákjainak: kérdezzétek meg fél óra múlva! És addig vagy elfelejtik, hogy egyáltalán akartak valamit, vagy vége az órának. Igazi értelmiségi a srác, hiába. A másik trükkje, hogy random benyög valamit. Például a múltkor megkérdezte tőle egy diákja: hányan végezték el már ezt a kísérletet? Kétszázötvenen. Ennyi. Nem volt több kérdés.

Amúgy azt vélem sejteni, hogy az Interjú Istennel a szabad akarat kontra isteni elrendeltetés témakörét próbálta kibontani. A sztori egy pontján Isten benyögi, hogy az újságíró csávónak már nincs sok hátra, és ettől elvileg felgyorsulnak az eseménynek és jön a feszültség, ami klassz, bárcsak értettem volna a cselekményből egy árva kukkot is. Mindenesetre azt ajánlom, hogy ezt a filmet senki ne nézze meg, viszont ha a téma érdekli, ami a szabad akarat kontra isteni elrendeltetés kérdéskörét járja körbe, akkor nézze meg a Hely című filmet, amin szénné fogja izgulni magát, olyan feszült és katartikus. És remélem, hogy csinál valaki majd ebből az ötletből egyszer egy normális filmet, mert igazán bűnös dolog elpazarolni azt a minimális érdeklődést a teremtés értelmezése iránt, amivel még mindig meg lehet tölteni egy tizennyolc üléses mozi termet.

John Wick 3. - Keanu Reeves mindenkit megöl, aztán meg bosszankodik

john_wick_1.jpg

Hétvégén megnéztem a John Wick hármat. Nem szabad akaratomból, vagyis de, csak épp nem tudtam, hogy mi ez. Az első pasimmal taliztam, akit húsz éve nem láttam, és összefutottunk; mondta, hogy menjek vele. Iszonyat naiv módon csak annyit kérdeztem, hogy érteni fogom a John Wick egyes és kettes nélkül is a sztorit? Hát persze, válaszolta. Én meg totál elfelejtettem, hogy Balira soha semmilyen körülmények között nem szabad rábízni a filmválasztást, mert annak általában az a vége, hogy hanyatt homlok menekülök ki a moziból, miközben komolyan traumatizálódom. Ráadásul sunyi kis hazugságokra is képes, mint amikor húsz éve beadta nekem, hogy egy amcsi tinikről szóló filmet fogunk megnézni, akik elmennek nyaralni, helyette viszont egy francia dokumentumfilmet néztünk meg egy gyilkosról, aki már az első két percben közvetlen közelről kitörte egy nő nyakát. De legalább nem is ő fizette a mozijegyet, hanem én perkáltam ezért a szuper mulatságért.

john_wick_4.jpg

Szóval sajnos ezeket a plusz infókat már elfelejtettem, úgyhogy nagy vidáman beültem a John Wick háromra. Körülbelül tizenöt perc múlva kezdtem gyanakodni, hogy ez a film TÉNYLEG arról, szól, hogy John Wick, akit Keanu Reeves alakít és akit ugye nem a színészi kvalitásaiért szeretünk, egyszerűen mindenkit megöl. Ennyi. Kábé fél óra múlva megkérdeztem Balit, hogy vajon számíthatunk-e bármilyen dialógusra, de csak ennyit mondott nagy vidáman:

- Ez végig ilyen lesz.

- Mind a két óra?

- Inkább két és fél – válaszolta.

Mondjuk előbb-utóbb lett párbeszéd a filmben, de két mondat után azt kívántam, bárcsak inkább visszatérnénk az öldökléshez, mert ezek a csak és kizárólag jelentőségteljes mondatokból álló kinyilatkoztatások olyan szinten nem kötöttek le, hogy nem tudtam eldönteni, aludjak-e, vagy inkább sakkozzak a telómmal. Nagyon sokat köszönhetek a sakknak, mert már számtalan helyzetben kihúzott a szarból. Akárcsak Bukowski, aki minden esetben feldob, és instant módon hat, akár öt perces megzuhanás esetén is (ezért is van mindig nálam egy könyve); de a telefonos sakkot sötétben is lehet csinálni, az a jó, és szerencsére csak Bali ült a közelben. Két partit játszottam, persze kikaptam, mert nem vagyok hajlandó a master level-nél lejjebb adni. De visszatérve John Wick-re, bámulatos, hogy Keanu Reeves konkrétan egyetlen búval baszott fejet tud vágni százhúsz peren keresztül, és azt sem a tehetségének köszönhetően, hanem mert valóban depis a csávó az életben is. Jó, persze legalább szexis, és valami miatt nem öregszik. Nem úgy, mint Halle Berry, a pozitív női hős, aki kifejezetten leharcoltan nézett ki, persze lehet, hogy ez valamilyen koncepció részét képezte.

john-wick-3.jpg

SPOILER

A film végén John Wicket lebaszarintják egy kétszáz méteres felhőkarcoló tetejéről, és zuhanás közben odavágódik az összes létező balkonnak, majd becsapódik a földbe. Persze előtte még a tetőn sortüzet eresztenek a mellkasába. De mire a gonosz nőci leér a földszintre, hogy ellenőrizze a holttestet, John Wick kámforrá válik. Kiderül, hogy egy bevásárlókocsiban eltolta valami hajléktalan, aki kigurítja a földre. Ott odahajol hozzá az alvilág királya vagy mije és megkérdezi: John Wick, bosszús vagy? John Wick tekintettel arra, hogy az imént zuhant kétszáz métert, viszonylag lassan emeli fel a fejét. Igen, bosszús vagyok. VÉGE.

Na fasza, ezek szerint lesz John Wick négy is.

- Majd arra is meghívlak - fordul hozzám a végén Bali.

- Már erre sem hívtál meg.

- Ja, tényleg.

Amíg Bowie átmenetileg meghalt, nézzünk meg róla egy filmet!

Pár napja a facebookon elém ugrott egy hír, amit első blikkre úgy lehetett érteni, hogy Woody Allen meghalt. Magam is meglepődtem a fizikai reakciómon. Éreztem, ahogy egy pillanat alatt lezsibbadnak a karjaim, és ahogy elkezdtem gépelni, hogy rákeressek a hírre, jéghidegek és merevek voltak az ujjaim. Szerencsére kiderült, hogy a cikk nem erről szólt, de még másnap is ezen agyaltam, vajon hány olyan ember van az életemben, akinek a halálhíre ilyen erős fizikai reakciót váltott volna ki belőlem? Gondolkodóba estem, hogy mit jelent nekem Woody Allen, és hogy elképzelhető, hogy ez a figura bizonyos fokig közelebb áll hozzám, mint akár a családtagjaim, akár az állítólagos barátaim?

david_b.jpg

Rájöttem, hogy van még egy ilyen kaliberű ember az életemben, aki viszont már nem él. Ő David Bowie. Minden nap hallgatok David Bowie-t, ahogy minden nap gondolok Woody Allenre is. Jó, ezek szerint persze mégse számít, hogy élnek-e vagy nem, bár kétségkívül megnyugtató a tudat, ha még itt járkálnak köztünk. De a lényeg, hogy ezek az emberek sokkal többet adnak nekem, sokkal nagyobb érzelmeket váltanak ki belőlem napi szinten, mint azok az embertársaim, akikkel fizikai kapcsolatba kerülök, és úgymond az életem szereplői. Meg úgy vagyok ezzel, mint a legeslegjobb barátommal, aki öt hónapja halt meg. Olyan érzés, mintha csak átmenetileg lenne halott. Majdnem minden nap fel akarom hívni, aztán meg feszült vagyok, amikor eszembe jut, hogy ja nem is; és arra gondolok, hogy most már abbahagyhatná ezt a hülyéskedést és felébredhetne. Tényleg inkább halottaskodik, ahelyett, hogy moziba mennénk? De a lényeg, hogy David Bowie-ra is valahogy így tekintek. Mintha épp csak halott üzemmódban lenne, aztán majdcsak méltóztatik végre feltámadni.

david-bowie-gq_11jan16_rex_b.jpg

Ez azért is jutott most eszembe, mert a napokban megnéztem a David Bowie arcai című filmet, és persze öt percenként elérzékenyültem. Mondjuk ez nem meglepő, mert a folyamatos meghatódás állapotában vagyok, amikor csak őt hallgatom vagy nézem.

Ezt úgy fogalmaztam meg tegnap valakinek, hogy David Bowie képe azért van kint otthon a falon, meg a telóm háttérképeként, mert baromi sok erőt merítek ebből az emberből akárhányszor csak ránézek. Lehet, hogy nyálasan hangzik, de nekem ő jeleníti meg és ő juttatja eszembe minden nap a bátorságot és a szabadságot. Sokszor gondolkodom azon, hogy a művészeknek vajon be kell-e áldozniuk magukat az eredményekért, azért, hogy katarzist tudjanak okozni nekünk, és azt gondolom, hogy egyértelműen igen. Ez az az áldozat, amit ők hoznak meg helyettünk. De érdekes, hogy bár David Bowie-nak is voltak brutál mély korszakai, mégse tartozik azok közé a figurák közé, akik totál szétestek, vagy boldogtalanul, magányosan haltak meg, esetleg hosszú sikertelenség és szenvedés után tudtak csak a felszínre törni. 

david_bowie_arcai_1.jpg

Ami őt különlegessé teszi, és ami miatt én végtelenül rajongok érte, az az, hogy milyen természetesen és magától értetődően mert önmaga lenni. Mondhatnánk, hogy ez sok művészre igaz, de szerintem egyáltalán nem. A művészek óriási többsége belefullad a saját elvárásaiba. Abba, hogy vagy nem ér el sikert és elismerést, vagy ha elér valamit, akkor görcsösen próbálja reprodukálni saját addigi legjobb önmagát. A lázadás így hamar újra rabszolgasággá válik, ráadásul még észrevenni is nehezebb. Csak valahogy elszürkül az illető és ismételni kezdi önmagát. Saját maga ikonja lesz, ami ellen nemhogy lázadni nem mer, de még csak kicsit különbözni vagy eltávolodni is fél tőle. Nem beszélve arról, hogy ez a bizonyos maximum teljesítmény, amit egyszer elért, vajon fogható-e például David Bowie életművéhez, aki olyan mennyiségű és minőségű produktumot hozott létre, hogy megemészteni is lehetetlen szinte, nemhogy ráunni. A David Bowie arcai nem klasszikus életrajzi film, és nem is ajánlanám azoknak, akik még nem ismerik Bowie-t, és azért ülnek le pont ehhez a filmhez, hogy megnézzék, ki is volt ez a pasi.

david_bowie_4.jpg

A film a "David Bowie is" című 2013-as tárlatot mutatja be, ami a londoni Victoria and Albert Musem történetének egyik legsikeresebb kiállítása volt, közel kétszázezren váltottak rá jegyet. Tehát nem klasszikus életrajzi filmről van szó, nem is törekszik a teljes élettörténet bemutatására, inkább a relikviáit mutatja be, azt hogy a pasi mániákusan eltett mindent, ami az ő Bowie-ságának része volt: a tinédzserkori rajzait, a fellépőruhák terveit, a zenés darabjainak szánt díszletmaketteket. Bowie csak három évvel a kiállítás után halt meg, és még jócskán alkotott ebben az időben is, így a teljes életmű bemutatása amúgy is lehetetlen lett volna. Inkább csak csemege ez a film azoknak, akik már amúgy is fülig bele vannak esve mint én, és azt is elnézegetik, hogy egy másik országban egy rég véget ért kiállításon milyen ikonikus Bowie-tárgyakat látunk a vitrin mögött.: saját kezűleg tervezett lemezborítókat, átfirkálásokkal tarkított világsláger-szövegeket, híres portrésorozatokat.

david_bowie_6.jpg

Kicsit olyan érzés beülni erre a filmre, mint amikor van egy kedvenc sorozatod, ami már réges-rég egy nagy rakat szar, de mivel már megszeretted, hát nézed. Mert bírod a karaktereket, szereted a jelenetek helyszíneit, a főcímzenét. Szóval nézed a David Bowie arcai című filmet, hogy ki van állítva a ruha, amiben elénekelte a Space Oddityt, aztán meg bevágják a videót, hogy jé tényleg ez az a ruha. De nem baj, mert közben hálás vagy, hogy egy kicsit közelebb érezheted magad Bowie-hoz és hallgathatod azokat az embereket, akik együtt dolgoztak vele, meg vagy hatva, hogy a háttérben David Bowie szól, nem mintha nem ez menne amúgy is mindig a füledben. De örülsz, hogy beszélnek róla, és végre nem Te hoztad szóba. Mint egy hülye szerelmes. Vagy mint egy nagyi, aki nem tud betelni az unokájával, pedig az csak épp a kakaós csigát trancsírozza szét a falon.

bowie_is.jpg

Ha mégis meg akarja nézni valaki a David Bowie arcait, annyi tanulság azért ragad még a nem-rajongókra is, hogy adott egy fiatal srác, aki tinédzserként kitalálja, hogy sztár lesz, és az első perctől halál tudatosan tervezi az imidzsét: minden dalszöveget, vázlatot eltesz, minden papírfecnit, ötlet-jegyzetet, mintha tudná, hogy az utókornak egyszer ez még fontos lesz. És aztán egészen a haláláig mégis képes valahogy beleszarni az egészbe, abba, amit úgymond "már kiépített". Hogy éppen melyik karakteréért rajong a közönség, vagy mi az a stílus, ami egyszer már „bejött”. A legtermészetesebb módon vedli le azt, ami már nem ő, hogy megszülethessen az új önmaga. Hű a változáshoz, hű önmagához.

Ezt az inspirációt mindenképpen megkapjuk ebből a filmből, még ha ilyen nagyon-nagyon áttételesen is: dokumentumfilm egy kiállításról, ami egy zenészről készült. Na meg persze mindig jó elnézegetni a világ legszexibb pasiját.