Istenem, köszönöm! Imáim meghallgattattak és végre láttam egy olyan új filmet, ráadásul franciát, ami nem olyan drámai, hogy egy hétig körömreszelővel csiszatolom az ütőeremet a csuklómon, viszont nem is egy übergagyi felszínes semmi, amit már nézés közben elfelejtek. Íme egy film, ami nem katartikus, "csak" szórakoztató, méghozzá olyan végtelenül szellemesen, hogy esküszöm, volt egy kisebb orgazmusom miközben néztem. Hús-vér emberek hús-vér kapcsolatai, sziporkázó dialógusok, amiben értelmes emberek humoros mondatokban kommunikálnak. Az ember azt gondolná, hogy ez alap, de sajnos nagyon nem az. Ráadásul a szereplők végtelenül szexik, és valószínűleg pont ettől a valódiságtól, aminek köszönhetően az is tök mindegy, hogy éppen negyvenesek vagy a hetvenhez is közel járnak már.

A Boldog idők a két főszereplő, az idősen is szépséges Fanny Ardant (Marianne) és a megtört öregembert alakító, de így is végtelenül vonzó Daniel Auteuil (Victor) kiégett házasságával indul, ami a film elején rövid és rendkívül szórakoztató nyűglődést követően szakítással végződik. Ekkor a kidobott férj úgy dönt, hogy igénybe veszi fia egyik barátjának időutazó szolgáltatását, amelyben tökéletesen képesek szimulálni bármilyen korszakot díszletekkel és rég elhunyt szereplőkkel együtt, akiket természetesen színészek alakítanak. Victor úgy dönt, hogy 1974. május 17-hez tér vissza, amikor anno megismerkedett a feleségével.

Én már jó ideje lemondtam a francia filmekről, olyan csalódás volt mindegyik, amit az elmúlt években láttam, de most visszatért a lelkesedésem, különösen, hogy hála a jó Istennek eredeti nyelven nézhetjük meg a Boldog időket már most és karácsony alatt is a Cirko-Gejzírben.

És nemcsak a sztori nagyon ötletes és a párbeszédek lendületesek, hanem a színészek is zseniálisak egytől egyig. A film másik kapcsolati nyűglődését a középkorú szerelmespár, a totál idegbeteg és narcisztikus Antoine (Guillaume Canet), valamint a lófejű szépség Doria Tillier (Margot) alakítja. Előbbi az időutazó vállalkozás vezetője, utóbbi tehetséges színésznő, aki a fiatal Marianne-t játssza el a szimulációban. Bár csodálatosan mutatják be a se veled se nélküled kapcsolatok ideg- és szívgyilkos játszmáit, amit még nézni is megterhelő, nekem a kedvenc részeim mégis egyértelműen azok a jelenetek, amikben a két, több évtizede együtt élő idősebb entellektüel házaspár végtelenül szellemes szóváltásait hallhatjuk.

Baromira feldobott, hogy valaki hetvenhez közel is lehet szexi, ez ugyanis új távlatokat nyitott számomra a pasizásban. Sőt, a filmben (nyilván szándékosan) a fiatal, domináns alfahím Antoine sokkal kevésbé tűnik vonzónak, mint az életben elfáradt és elszigetelődött, de a múltat újra átélve lassan életre kelő Victor, aki még a fiatal színésznőre is hatással van.

A Boldog idők intelligensen szórakoztató, ami a klasszikus Woody Allen filmekre emlékeztet, és ami mellett sajnos még szomorúbban hatnak az Esős nap New Yorkban kiégett önismétlő mondatai.

Valamint én külön boldog voltam, hogy Fanny Ardant háromszor is képen önt valakit egy pohár borral, miután én a legutóbb fel liter sprite-tal locsoltam képen egy delikvenst a Móricz Zsigmond körtér közepén. Mondjuk az én akcióm jobb volt, egy csepp se ment kárba, Fannynak még gyakorolnia kell kicsit. De legalább francia filmszínésznőnek érezhetem magam ahelyett, hogy simán hisztérikának minősülnék.
Szóval azt javaslom, hogy minden depressziós és szomorú ember azonnal nézze meg a Boldog időket, és legalább egy napra, garantálom, hogy visszatér az életbe. Én biztos megnézem még párszor terápiás jelleggel.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Azt hiszem, minden normális ember vonzódik a léghajókhoz. Meg a nem normálisak is, mert a léghajó az egyik legmenőbb dolog a földön. Én Willy Fog óta imádom (bár az eredeti Verne regényben pont léghajóval nem utaztak a Föld körül), de mindig irigyeltem Romy hercegnőt, hogy milyen sok kalandban vehetett részt Foggékkal. A világgá menés már önmagában szuper ugyanis, és annak legvagányabb formája egyértelműen a léghajózás.

Úgyhogy ha egy film eleve egy léghajóban játszódik, akkor akármilyen kommersz is lehet, mert a helyzet garantálja, hogy mégis érdekes. Én tegnap estem be a Léghajósok című filmre, miután a négyes villamos hajótörést szenvedett a Jászain, és nagyon üdítő volt belecsöppenni egy ilyen kosztümös mese sztoriba. Mert a Léghajósok őszintén szólva inkább mese, mint életrajzi film, pedig valós eseményeken alapul. James Glaisher meteorológus kalandjait meséli el 1862-ből, aki elsőként szállt fel az égbe, hogy bebizonyítsa a brit tudóstársadalomnak, az időjárás igenis előre megjósolható dolog; és társával, Henry Tracey Coxwell pilótával együtt először emelkedett a felhők feletti rétegig; olyan magasra, ahol ember még addig nem járt.  Én imádom az ilyen fanatikus őrültekről szóló sztorikat, lásd legutóbb az Amundsen-sztorit, ami szintén nagy hatással volt rám. Mindettől függetlenül mégis volt valami Willy Fog-os az egészben, ami miatt gyerekeknek ajánlanám a filmet vagy meseszerető felnőtteknek.

Meg olyanoknak, akiknek nincs tériszonyuk. Mert én a nulladik percben, amint felemelkedett a léghajó a földről, totál beszédültem, nem beszélve arról, ami akkor tört rám, amikor majd kilencezer méter magasban a léghajó köteleken mászkáltak a szereplők, és nagy lendülettel jöttek-mentek a totál labilis hajókosárban, időnként kihajolva a derékig érő léghajókorláton át. Ilyenkor eléggé rám tört a para, igaz én még a bordásfal tetejéről se mertem anno lenézni a tornaórán, a kötélmászásnál pedig a csomón lengedeztem a föld felett egy méterrel, amíg be nem írták az egyest.

A Léghajósok bár szórakoztató film, mégis erősen érződik rajta, hogy gondot okozott a százhárom perc kitöltése, mivel egyszerűen nem volt elég esemény a sztoriban; a maradék időt így romantikával igyekeztek pótolni. Ezért James Glaisher útitársát a valós történésekkel ellentétben nővé avanzsálták, és így máris érdekesebbé vált az egész. A kissé elnyújtott romantikus vonalat ellensúlyozza, hogy a  két főszereplő, Eddie Redmayne és Felicity Jones között működik a kémia, és két nagyon szerethető karaktert nézegethetünk egy kosárba összezárva. Én mondjuk el tudtam volna viselni, ha a lelkizés helyett egy picit több ismeretterjesztés van a filmben. Egy léghajó működése és a korabeli meteorológiai kutatáshoz szükséges eszközök bemutatása ugyanis egészen biztos, hogy mindenkit érdekelt volna, aki egy léghajóról szóló filmre beül.

De így is szórakoztató és abszolút kikapcsolódás volt a film; főleg, hogy olyan látványvilágot és hangulatot sikerült teremtenie, mintha mi is Glaisherékkel utaznánk a hajóban az első pillanattól az utolsóig. A felszállás, a landolás, a viharba keveredés mind átélhetővé vált, úgyhogy én egy picit azt éreztem, mintha gyerekkori álmom vált volna valóra, és én is felültem volna egy léghajóra; amiről viszont két méter emelkedés után tutira lekéredzkedtem volna a valóságban. Úgyhogy ha karácsonyi családi filmet akar nézni valaki, és nem ragaszkodik a karácsonyfához, akkor a Léghajósok tökéletes választás.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Végre megnéztem a Lótolvajokat, amiről semmit nem tudtam, csak hogy két ember találkozik a semmi közepén, a világ végén, márpedig a skandináv világvége a legrémisztőbb mind közül; és ott rájönnek, hogy van egy sötét közös folt a múltjukban. Na, ez izgalmasnak tűnt, és gondoltam ugyan, hogy nem lesz sunshine happy a sztori, de hogy ilyen tömény drámát kapok a nyakamba, arra nem számítottam.

Mondjuk eleve úgy kezdődött, hogy a film nulladik percében elővettem a szemüvegem a táskámból, amiről kiderült, hogy az már csak egy fél szemüveg, ugyanis kettétörött épp középen. Életemben ez volt az egyetlen alkalom, amikor revideáltam az álláspontomat a szinkronizált filmekről, és azt kívántam, bárcsak ne kéne feliratot olvasnom, mert nem fog menni, svédül meg egy kukkot sem tudok. Jó, nem gond, lefeküdtem a földre a vászon elé, mert az első sorból sem láttam semmit, de ott meg rám fújt a légkondi. Mindegy.

A Lótolvajokat majdnem minden kritika az egekbe magasztalta, én meg a film első két órájában arra gondoltam, hogy milyen rendes szemüvegem van, hogy csak bedobom a táskámba, meg ráülök, meg lerepítem a fejemről edzés közben, és mégis olyan jó fej, hogy csak egy nagyon unalmas film elején, amolyan jelzés értékkel esik ketté, hogy „ezt nem is baj, ha nem látod bébi”.

Van ugyanis itt egy drámai film, de olyan drámai, hogy minden egyes tizedmásodpercre esik vagy húsz tragikus fordulat, és minden pillanat olyan végtelenül jelentőségteljes, hogy már-már nevetni kell, ahogy az egész lassan önmaga paródiájába fordul önnön komolyságában. Amikor a skandináv erdő mélyén lakik egy olyan férfias férfi, hogy már ahogy áll és pislog, attól tesztoszteron felhő keletkezik több kilométeres körzetben, de amikor meg fát kezd vágni, vagy az esőben fürdik meztelenül, hát az egyenesen bámulatos. Aztán van itt egy olyan fiú, aki annyira szeret az erdőben sétálni, hogy még a szemelt is becsukja, amint kitárt karral közlekedik. Méghozzá igen gyakran csinálja ezt (én mindig attól féltem, hogy hasra esik), és lassított felvételben húzza a kezeit a pázsiton, amit a szél lengedeztet. Amikor pedig megáll, hogy megcsodálja az erdőt, akkor még a bagoly is lelassítva száll az odvába, a nyúl meg nagyon lassan ugrik a fűben.

De ha meg éppen nem azt nézzük, milyen szép a táj (amúgy tényleg szép, szóval természetfilm imádóknak nagyon ajánlott a Lótolvajok), akkor pedig eszméletlen drámai fordulatok zajlanak, de olyan ütemben, hogy felfogni is alig bírjuk, nemhogy feldolgozni. Alig hal meg valaki, máris megsérül egy szereplő, az meg alig robban le, máris megcsalják, de épphogy megcsalják, máris megőrül a következő. Mindezt több idősíkon, ami gyakorlatilag követhetetlen.

Aki ismer, az tudja, hogy én vagyok az, aki az összes krimi alatt olvasok, tanulok, írok, másik filmet nézek. Ehhez képest az összes jelenlévő filmnézőnek én magyarázom el, hogy mi is történik épp és ki kicsoda a sztoriban, mert valahogy van egy olyan képességem, hogy tudom követni a dogokat fél figyelemmel is. Ehhez képest itt voltak olyan történések, hogy csak hazafelé a metrón állt össze, hogy akkor most ez tulajdonképpen melyik országban játszódott és melyik évtizedben. A főhős ugyanis visszatekint a múltjára, amikor ő és a szomszédja még gyerekek voltak és tragikus történések áldozataként belesodródtak a sorsukba.

A lényeg, hogy ha van egy olyan regény, amiben minden mondat hangsúlyos, akkor egyik mondat sem lesz hangsúlyos egy idő után. Ha pedig egy filmben minden másodperc iszonyú jelentősre van megnyomva, akkor egyik jelenet sem lesz az egy idő után jelentős, mert nem marad idő, hogy egyáltalán kialakuljon valami kis katarzis. Sőt először nevetségessé válik az egész, aztán pedig sajnos simán unalmassá. Szóval a kevesebb néha több, mint tudjuk. Valószínűleg az okozta amúgy ezt a jelenséget, hogy egy sikerregény (Per Petterson: Lótolvajok) adaptálásáról van szó, amit egyszerűen nem sikerült beletuszakolni a film adta időkeretek közé. Valószínűleg könyvben szépen kijönnek ezek a fordulatok.

Ehhez képest mégis azt gondolom, hogy a Lótolvajok nem volt rossz film, mert az utolsó tíz percben húzott egy olyat, hogy lett katarzis, amin baromira meglepődtem. Nem az események miatt, hanem mert annyira szép és tanulságos lezárása van ennek a nagyon giccses filmnek, és a végén olyan  fontos mondanivalóval enged el minket, hogy emiatt az egész nyűglődést meg lehet neki bocsátani. Mert végső soron a megmutatott küzdelmek és drámák alapja nagyon is valós és mindannyiunkat érint, akármilyen hatásvadász módon is tolják az arcunkba. Szóval, aki szeretne egy szép (tényleg gyönyörűen fényképezett, vadregényes tájakon játszódó) filmet nézni arról, hogy vajon mi magunk vagyunk-e a saját életünk főszereplői, vagy képesek vagyunk-e lehúzni egy egész életet úgy, hogy a pálya széléről szemléljük magunkat, mint valami idegent; valamint hogy a szeretetért való küzdelemben mivé leszünk mi magunk, az nyugodtan nézze meg a Lótolvajokat.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Végül úgy döntöttem, hogy az Esős nap New Yorkban-t moziban nézem meg, bár rettegtem a szinkrontól, (és a budapesti mozik csak és kizárólag szinkronos verziót vetítenek, ami szerintem felháborító és szánalmas), de úgy voltam vele, hogy ha egy új Woody Allen film megy a mozikban, akkor azt én moziban fogom megnézni és kész. Sajnos a nulladik percben kiderült, hogy a szinkron ijesztően szar, mintha egy dobozból dumáltak volna a szereplők, akiknek furcsán mozgott a szájuk a szöveghez képest.

De az igazi baj asszem az, hogy ez a film egyszerűen unalmas volt. De nagyon. Én legalább ötször néztem meg közben a telón, hogy mi újság a nagyvilágban, de azt hiszem, nem is az unalom miatt, hanem mert egyszerűn kínosan éreztem magam. Volt bennem egy olyan szekunder szégyenérzet vagy mi. Sokáig magyaráztam magamnak közben, hogy tuti, hogy van itt valami mögöttes koncepció, hogy ez az egész okkal ilyen fos, hogy ez valami tudatos dolog, ami azt akarja kifejezni, hogy a mai new yorki elit értelmiség egy kiüresedett nagy semmi. Hogy nincs tétje a dolgoknak, hogy még csak egy jó kis egzisztenciális válságot sem tudnak produkálni, és hogy Timothée Chamelet bármilyen szexi, nem Woody Allen, és Selena Gomez bármilyen kis cuki gusztusos csaj, nem Diane Keaton. És vajon Woody Allen azt akarta, hogy mi is ezt gondoljuk? Mert ahogy Thimothée Chamelet behúzott nyakkal, neurotikusan rohangászik New York utcáin, mint anno Woody az igazán nagy filmjeiben, belső monológjai semmilyen mélységet, vagy szellemességet nem mutatnak.

Igaz, az alap sztori jó, a helyszínek jók, a zene jó, a színészek nagy nevek (szándékosan nem írtam, hogy jók, mert a két főszereplő szerintem egy iskolai színjátszókör szintjén ripacskodik), de az egész nem áll össze, csak egy katyvasz. Mintha nem is Woody Allen csinálta volna az Esős nap New Yorkban-t, hanem valaki más, aki megölte őt, eltüntette a hulláját és utána, hogy ne tűnjön fel senkinek, megnézett egy csomó Woody-filmet, majd elkészítette volna belőle ezt.

Nem is arról van szó, hogy lennének benne ugyan jó jelenetek, de az egész nem áll össze; hanem a jelenetek sem jók, a párbeszédek sem jók, a poénok a legkisebb mértékben sem szellemesek, viszont pontosan lehet tudni, hogy hol van olyan mondat, amit viccesnek, vagy woody allenesnek szántak. Azt hiszem, ezek részek a legkínosabbak az egészben. És most elkezdhetnék nyomozni hogy akkor megnézem eredetiben, hátha csak a fordítás ilyen botrányos, de egyszerűen képtelen lennék még egyszer végigülni ezt a filmet, és ez azért sokatmondó, mert én Woody Allen legjobb tíz filmjét mondjuk olyan végtelenszer néztem végig, a második legjobb tíz filmjét meg olyan háromszor-négyszer. És az utóbbi években akárhányszor jöttek a negatív kritikák, hogy mekkora nulla a legújabb Woody Allen film, én mindig fantasztikusan jónak láttam őket, és meg is állapítottam, hogy ez az ember egyszerűen nem tud rossz filmet csinálni, és kész. 

Van néhány utalás (vagy ezt is csak beleképzelem) olyan klasszikus Woody-filmjelenetekbe, mint bőrig ázva bemenekülni egy múzeumba, ahol a két még-nem-szerelmes összemelegedik, vagy beállítani egy prostival egy menő konzervatív rendezvényre; de az egész olyan súlytalan és felszínes, viszont cseppet sem szellemes, hogy fájdalom volt nézni. Pedig az alap sztori tényleg jó. Mit hoz ki New York két szerelmesből, akik elszakadnak egy napra egymástól.

Az emberi kapcsolatok dinamikájának alakulása még így is izgalmas kicsit, ahogy ebben a nagyon gyenge ábrázolásban is átsejlik. Hogy egymás mellett boldogságban élő emberek is ráeszmélhetnek arra, valójában semmi közük sincs egymáshoz és a látszólag érdektelennek induló párbeszédek is kifuthatnak valahova. És bár tudjuk, hogy Woody Allen ennek nagy mestere; sajnos ez most kevés volt még ahhoz is, hogy szórakozzunk egy felejthetőt. Vagy az is lehet, hogy forgatókönyv verzióban még élvezetes volt a sztori, ki tudja. Úgyhogy összességében azt mondom, hogy aki szereti Woody Allent, azért ne nézze meg, aki nem szereti, az meg azért ne az Esős nap New Yorkban-t. Én mindenesetre szomorú lettem ettől a filmtől, bár lehet, hogy már előtte is az voltam.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Tegnap elindultam moziba, mert gondoltam, az én cukikám szülinapját hogy is lehetne szebben megünnepelni, mint hogy megnézem a legújabb filmjét, amit mondjuk minden kritika a legmélyebb mocsaras sártengerbe húzott le, de én nem hiszek senkinek, csak a saját szememnek. Legalábbis, ha filmekről van szó. Mert ugye boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek, és én sok mindent elhiszek, bár boldognak nem mondanám magam. A lényeg, hogy a Rainy Day in New Yorkról van szó és Woody Allenről.
Viszont mivel soha semmit nem tervezek el előre, csak menet közben konstatáltam, hogy ezt a filmet sehol, de hangsúlyozom sehol nem adják feliratosan. Márpedig én még életemben olyan filmet nem láttam, ami jobb lett volna szinkronnal, mint eredeti hangon; legfeljebb, és ez már csúcsteljesítmény kategória a szinkron részéről, pont olyan jó volt mint felirattal, de ez is szökőévente ha előfordul. Aztán felfedeztem, hogy bizonyos napokon a Premier Kultcaféban adják majd felirattal is, úgyhogy bármennyire vágytam bemenni, és tipródtam a mozi előtt, végül mégis hagytam a fenébe.
És mivel gondoltam, a drámát meghagyom az igazi életemnek ezen a hétvégén (is), inkább elmentem megnézni az Asztalt királyait. Hát mit mondjak, tényleg nem ért katarzis, és ez amúgy tök jó, csak az a a gond, hogy nekem végig az volt a benyomásom, hogy a film készítői nem tudták eldönteni, hogy most akarnak-e katarzist, vagy nem. És akkor néha nekilendült valami drámai vonal, aztán egy akkora blőd Disney-mese megoldás kerekedett belőle, hogy ez engem kissé zavart, főleg, hogy az ilyen típusú filmből azért két és fél óra kicsit sok. Hogy se nem mély, se nem sziporkázó, csak úgy ellötyög az egész. Persze Christian Bale-t el lehet nézegetni még akkor is, ha épp szexin beszédhibás "rossz" pasit alakít, akinek összevissza állnak a fogai, meg oké, azért lekötött a film, tényleg jó kis kikapcsolódás, bár inkább pasiknak.
Ez az a film, amire a csajok csak azért ülnek be, hogy utána cserébe kérjenek valamit a pasijuktól (hacsak nem autórajongók). Mit például a mellettem ülő nőci, aki végig a telóját nyomkodta meg a párját ölelgette, aztán kiküldte a kocsiba pokrócért, hogy ő fázik. Gondolom ez volt a házassági játszmájuk egyik tipikus fejezete, az "én megtettem érted ezt meg ezt, cserébe kicsit szívatlak" című. Hiába, szép dolog a szerelem.
Szóval az Aszfalt királyait az nézze meg, aki szeretne valami lötty de szórakoztató filmet jó színészekkel, és legalább valamennyire ismeri a kocsikat, vagy van jogsija.

Tegnap láttam az Amundsent. A legjobb barátomnak előtte kifejtettem, hogy úgy válasszunk filmet, hogy nem akarok se katarzist, se mondanivalót, és végképp nem akarok elgondolkodni semmin. Úgyhogy azt hiszem, leginkább a Múlt karácsony című filmre vágytam, amiben állítólag egy csaj zöld manónak öltözve dolgozik egy boltban, míg végül rátalál a szerelem. Persze először ezt nem akarja elhinni, pedig de, tényleg. Na, erre a filmre vágytam én teljes szívemből, teljes elmémből és teljes lelkemből, mert olyan jó lenne egyszer csak úgy szórakozni valamin, és nem megérintődni.

De aztán úgy alakult, hogy megnéztük az Amundsent, aminek a végén persze megint jött a nagy tanulság, miszerint ennek az Amundsennek elkelt volna egy jó pszichológus. És sajnos a katarzist sem úsztam meg, pedig tényleg nem volt jó a film, sőt, olyan volt, mintha egy nagy költségvetésű magyar opusz lett volna, amiben elmesélik pontról pontra, hogy melyik évben mit csinált valamelyik hazánk nagyja, és a dokumentumfilmtől mindössze annyi különböztetné meg a játékfilmet, hogy színészek játsszák a sztorit közepesen rosszul, miközben mindenki azon erőlködik, hogy le ne essen róla az álszakáll.

De a fura, hogy ennek ellenére engem mégis nagyon beszippantott az egész, bár nyilvánvalóan kizárólag a sztori miatt. Úgyhogy aki nem ismeri Amundsen életét, az nézze meg, mert szép a táj, meg eszméletlen érdekes és fordulatos maga az életút. Sajnos túl érdekes is ahhoz, hogy normális filmet lehessen belőle készíteni, mert egyszerűen túl sok olyat csinált ez az ember, amit a film készítőinek érthető módon nem volt szívük kihagyni a két órából, így viszont sajna egy felszínes esemény-felsorolás lett az egészből.

Ez a pasi ugyanis nemcsak elsőként fedezte fel a Déli-sarkot, de elsőként kelt át az Északnyugati átjárón, aztán az összes létező módon próbálta megközelíteni az Északi-sarkot, de hol lezuhant a repülővel, hol belefagyott hajójával a jégbe, hol felfedezték előtte az utolsó pillanatban a célt, szóval így leírva van az egészben valami Monty Pythonos. Mint amikor Ron Obvious, a guinness rekordokat megcélzó figura elhatározza, hogy elsőként eszik meg egy anglikán templomot, de az első harapásnál kitörik az összes foga. Aztán meg át akarja ugrani a La Manche-csatornát, de beleesik a vízbe egy méter után. És amúgy tényleg nehéz volt elvonatkoztatni a Monty Pythontól már csak azért is, mert a főszereplő kiköpött mása Terry Jones-nak, igaz, Amundsen az életben is így nézett ki.

Szóval sokkal jobb film lehetett volna ez, ha az igazi Amundsen nem olyan érdekes és sikeres, és megáll a Déli-sark felfedezése után 1911-ben, mert már az a sztori önmagában megért volna egy filmet, amiben ki lehetett volna szépen bontani az eseményeket és a karaktereket.

Ugyanis miután Amundsen egész életében arra készült, hogy felfedezze az Északi-sarkot, és végre sikerült összegründolnia a pénzt, meg egy hajót, az utolsó pillanatban jött a hír, hogy beelőzték és Robert Peary, valamint Frederick Cook 1909-ben elérte a sarkot. Ekkor döntött úgy, hogy a Déli-sark felé veszi az irányt. Azonban a támogatást és a hajót nem ehhez a projekthez kapta, ezért titokban tartotta az egész tervet még a legénység előtt is, és csak indulás után, Madeiránál közölte velük, hogy valójában hova is mennek. Minderre ráadásul nagy sebtében került sor, mivel megtudta, hogy  Robert Falcon Scott brit sarkkutató délsarki expedíciót szervez és Amundsen a Déli-sark felfedezéséről már nem akart lemaradni.  Mivel korábba éveket töltött eszkimók között, nagyon jól eltanulta, hogyan kell felkészülni az akár mínusz negyven fokos hidegre is, és szánhúzó kutyákkal vágott neki, míg konkurense, Scott motoros szánokkal és pónikkal indult el. A közel egy évig tartó akció végén egy hónappal előbb ért célba, mint Scotték csapata, akiknek a lovai elpusztultak a nagy hidegben és a végén már saját maguk húzták a szánjaikat. Amundsen 1911. december 11-én érte el a Déli-sarkot, Scott pedig már csak egy norvég zászlót talált a célban, valamint egy sátrat pár cuccal, amit Amundsenék otthagytak nekik. Amundsen diadalmasan tért haza, Scotték pedig hazafelé felőrlődtek és belehaltak az expedícióba. A sors iróniája, hogy Scott ezek után hős lett, Amundsen pedig élete végéig szenvedett attól, hogy ha Scott életben marad, akkor egy örök második lett volna, nem pedig hősi halált halt ikon, aki ellopta előle a showt.

De más érdekessége is volt az expedíciónak.

Hjalmar Johansen, a csapat egyik tagja az életét kockáztatta az egyik társukért, aki lesérült és hátra maradt az expedíciótól egy hóviharban. Amundsen magára hagyta a sérült csapattagot, Johansen azonban a hátán cipelte a táborhelyig, mindkettejük életét kockára téve ezzel. Amikor Johansen szemrehányást tett emiatt Amundsennek, az kizárta őt az expedícióból, később pedig megpróbálta elkenni azt is, hogy egyáltalán részt vett volna a Déli-sark felfedezésében. Emiatt Johansen később öngyilkos lett.

Mindezek az önmagukban is végtelenül erős dramaturgiájú sztorik azonban teljesen le vannak tompítva a filmben, egyszerűen amiatt, hogy a Déli-sark felfedezésére kábé tíz perc jut a filmből. Elindulnak a hajóval, majd Amundsen hirtelen bejelenti, hogy a délre mennek, nem északra. Erre kábé mindenki bután néz fél másodpercig, majd benyögik, hogy oké zsoké. A déli-sarki menetelésnek pedig pár perc után vége. Én azt hittem, hogy csak uzsonnázni álltak meg, de nem. Felfedezték a Déli-sarkot kész, kitűzik a norvég zászlót, lehet hazamenni.

Mondjuk az számomra mindig is kérdés volt, hogy bízhattak abban, hogy bárki elhiszi nekik, hogy tényleg jártak a Déli-sarkon. Elképzelem a szituációt, hogy Scotték félév gyaloglás, éhezés után, miután nyolc lábujjuk lefagyott, megérkeznek a helyszínre. Bennem azért felmerült volna, hogy azt mondom: "Bakker, nincs még valakinél hely a hátizsákban? Gyűrjük be ezt a norvég zászlót, azt senki nem látott semmit." Vagy: "Tűzzük ki mi is a zászlónkat és mondjuk azt, hogy mi voltunk itt előbb, csak hazafelé eltévedtünk."  Amundsenék ugyan lefotózták, ahogy a havas tájon állnak a norvég zászlóval meg egy kalyibával, de azt a fotót bárki megcsinálhatja Norvégiában akár a kert végében is, szóval nem bizonyíték semmire.

Persze egy sor furcsaság volt még a filmben. Amundsen például összejön egy nagyon jó nővel, akibe halálosan szerelmes lesz, de mivel megígérte  Fridtjof Nansen Grönland-kutatünak, hogy a kölcsönkapott Fram nevű hajót valóban az Északi-sark kutatására használja majd és nem a Délire, simán benyögi a csajnak, hogy bocsi, de öt évre befagyasztom magam hajóstul egy jégtömbbe, hogy megnézzem, mennyi idő alatt sodor az áramlat az Északkeleti átjáróhoz. De ne aggódj, majd telepatikus úton társalgunk, bye bye! Mire a csaj: "Oké, nem gond." Persze lehet, hogy az életben ez úgy zajlott, hogy élete szerelme széttört Amundsen fején egy komplett étkészletet, de a filmben ezek az amúgy drámai szituációk abszolút nem jelennek meg.

Szóval mindenképp érdemes megnézni az Amundsent, mert telis-tele van érdekes és fordulatos sztorikkal, de sajnos a fókusz hiánya miatt nincsenek amplitúdók vagy katarzisok a filmben, csak egy becsületes iparos munkát sikerült elkészíteni. És bár Amundsen biztosan örült volna, hogy egyetlen hőstettét sem hagyták ki a sorból, sajnos idő hiányában ezek egyike sem tud megérinteni minket, ahogy maga Amundsen személyes története és személyisége sem kerül közel hozzánk úgy, ahogy egy ekkora formátumú figura megérdemelte volna. Viszont megnéznék Amundsenről egy jó sorozatot.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Ez a poszt egy nagy SPOILER!

Baromi sokat gondolkodtam már rajta, hogy miért van az, hogy az én nagy szerelmemnek, Woody Allennek van egy filmje, amit már ezermilliószor láttam, és remélem, hogy még ezermilliószor meg fogok nézni; annak ellenére, hogy nem ezt tartom a legjobbnak. Sőt, ha utánaszámolok, szerintem legalább hét olyan filmje is van, amit sokkal jobbnak tartok, mint ezt: Manhattan, Annie Hall, Férjek és feleségek, Bűnök és vétkek, Kasszandra álma, Hannah és nővérei, Játszd újra Sam. De mégis ez az, amit bármennyiszer meg tudok nézni. Ez mitől lehet? Ezen agyalgattam ma délután is, amikor jöttem haza az edzésről, aztán kitaláltam, hogy nézek egy filmet  a szülinapomon, és persze megint az Agyament Harry mellett döntöttem.

A sztori szerint van egy író, Harry, aki összevissza zagyválja az életét. Minden nőt meg akar kapni, minden párkapcsolatát elcseszi, az összes volt felesége utálja és látni sem akarja, az egy szem gyerekét meg úgy kell elrabolnia, ha kapcsolatban akar lenni vele. A legutóbbi nagy szerelme lelép egy jó barátjával, az egyik volt szeretője pisztollyal kergeti a tetőn, hogy kinyírja, a pszichológusai pedig a legnagyobb érdektelenséggel hallgatják, segíteni persze lószart sem tudnak.

„Hogy Szophoklészt idézzem, jobb lett volna, ha meg sem születünk” – magyarázza egy prostinak, akit felhív a szobájába, és olyan lehangolt, hogy a nő felajánl neki egy ingyen menetet. Szex után egész éjjel a nagy szerelmét hívogatja telefonon, hogy az ne menjen feleségül másnap a barátjához. Persze közben tömi magába a nyugtatót, vagy antidepresszánst, ki tudja.

Íróként sikeres, de elijeszti maga körül az embereket, akikkel képtelen tartós kapcsolatot ápolni, így például a nővérével, akivel évek óta nem beszél, de amikor meglátogatja, szintén elbeszélnek egymás mellett:

     - Tudod mi vagy te? Egy öngyűlölő zsidó.

     - Gyűlölöm magam, de nem azért, mert zsidó vagyok.

Végtelenül egyedül van, így amikor találkozik egy barátjával az utcán, akinek szívpanaszai vannak, elkíséri az orvosi vizsgálatra, ahol mindet rendben találnak, majd együtt mennek átvenni egy kitüntetést. Útközben, a kedvező orvosi vélemény ellenére mégis szívinfarktust kap a barátja és meghal.

Az a durva, hogy tegnap miután megnéztem ezt a filmet, hirtelen rájöttem, hogy milyen érdekes a tudatalatti. Valószínűleg már évtizedek óta üzenget nekem ezzel a filmmel. Ezért néztem meg végtelenszer újra és újra, csak nem értettem, miért is tetszik annyira. De most hirtelen ráeszméltem, hogy mennyire sok üzenete van számomra. Egyrészt itt van egy végtelenül magányos figura, akit senki nem ért meg, párkapcsolataiban is magányos, és minden emberi kapcsolatából kiugrik, miközben vágyik az intimitásra. Másrészt, és ami fontosabb, hogy a katarzis, vagyis a mondanivaló a film végén kettéágazik, amit azonban a film nagyon intelligens módon nem tol az arcunkba, hanem amolyan by the way módon belesző egy beszélgetésbe. Az egyik, amikor a film végén a börtönben megjelenik Harrynek a halott barátja.

     - Mondd el az igazat, miért jobb halottnak lenni, mint élőnek? - kérdezi Harry.

     - Nem jobb. Nem neked való, hidd el.

     - Jézusom, nekem az élet sem való.

     - Nem, viszont jól írsz.

     - Nem tudok létezni a való világban, teljes kudarcot vallottam az életemben.

     - Nem hiszem, mert szerintem te örömet szerzel sok embernek az írásaiddal.

     - Tudom, hogy milyen elcsépelten hangzik, de én akkor is csak boldog akarok lenni.

     - Élet egyenlő boldogság, nekem hihetsz – mondja a halott barát.

A másik katartikus pont, amikor Harry a film utolsó jelenetében hazamegy az üres lakásba, és hirtelen ihlete támad, hogy megírja azt a figurát, aki az életben ugyan nem találja a helyét, de a kitalált világa és az írásai segítik őt életben tartani.

Szeretem Woody Allent, a szupermenő titkos házamban ő ül fent a színpadon, egy díványon, amin beszélgetni szoktunk. Megkérdeztem tőle tegnap, mit kezdjek az életemmel és azt mondta, hogy fejezzem be a könyvemet. Most nekiveselkedtem megint, mert tudom, hogy számon fogja kérni.

Tegnap megnéztem a Yesterday cimű filmet, bár egyáltalán nem akartam, mert elolvastam, miről fog szólni, és nem keltette fel az érdeklődésemet. De mivel az összes létező filmet lekéstem, ami feliratos és nem horror, maradt a Yesterday. Már előre elnézést kértem attól az embertől, akit elvittem magammal, hogy biztos egy gagyi szar lesz, de mivel éppen depressziós rohamot kapott, úgy éreztem ki kell rángatnom bármi áron, persze az akció eredményességében nem voltam biztos. Nos, tényleg nem lett kevésbé depressziós, főleg hogy utána elmentünk enni is egy olyan helyre, ahol mindketten rosszul lettünk a romlott hústól. De azért azt hiszem mégis sikeres ügymenet volt, mert az a meglepő helyzet állt elő, hogy ez a Yesterday nem is rossz film.

A sztori lényege, hogy áramkimaradás van, vagy ősrobbanás vagy nemtommi a világban, és az emberiség kollektív tudatából kiesik a Beatles. De abszolút. Senki nem emlékszik a dalokra, a neten sem találni a Beatles címszó alatt csak bogár képeket. John és Paul neveire pedig második János Pál pápa ugrik elő a wikipédián, ami így leírva is felér egy rémálommal. A bakelit lemezek is eltűnnek és minden. Egyetlen ember emlékszik a dalokra, az pedig egy lelkes, nem tudjuk, hogy mennyire tehetséges, ámde sikertelen dalszerző és előadó, Jack Malik. Miután konstatálja, hogy mindenki őrült, mert nem ismerik fel a Yesterdayt, és fogalmuk sincs, mi a fene az a Beatles, rájön, hogy nagyot robbanthat, ha a Beatles slágereket saját szerzeményként adja elő.

Na most van ez az alapötlet, amit a film készítői, Danny Boyle rendező és Richard Curtis szövegíró nagyon szellemesen használ fel, legalábbis kábé a film feléig. Én meg voltam lepődve, hogy mennyire sokat lehet nevetni, főleg a kezdeti bénázási időszakban, amíg Jack próbál szólógitáros dalszerzőként benyomulni a köztudatba. Volt zenész pasim, és nagyon jól emlékszem ezekre  a jelenetekre a való életből is, amikor végre lehetőséget kapsz egy menő fesztivál egyik nem túl menő sátrában fellépni, egy szintén nem túl menő időpontban, de még ott is csak a haverjaid hallgatnak meg és a csajod, holott nagy a sátor, beférne más is. Persze ez nyilván az életben nem vicces, de a filmen egy drogos roadie haverral, meg egy kelekótya menedzserrel annál inkább.

Mindig felmerül persze a kérdés, hogy vajon meg nem értett zsenikről van-e ilyenkor szó, ahogy a haverok és a holdudvar gondolja, vagy tényleg szar-e a produkció. Ezt a dilemmát nagyon szépen hozza itt is a film, főleg, amikor azt látjuk, hogy Jack Maliknek még a legnagyobb Beatles slágerekkel sem sikerül áttörést elérnie egészen addig, amíg a hóna alá nem nyúl egy befolyásos zenész Ed Sheeran, aki saját magát alakítja a filmben, hála Istennek egy csomó öniróniával. És ez igazán szép gesztus azok felé a művészek felé, akik a tehetségük és produktumaik ellenére sem jutottak el soha sem az ismertségig, sem a sikerig. Briliáns jelenet, amikor Jack a Let It Be-t a szüleinek és pár rokonnak próbálja bemutatni, de azok teljesen impotens módon reagálnak fiúk szerzeményére, és hol sörért ugranak ki a konyhába, hol a telefont veszik fel közben. Persze senki nem lehet próféta a saját hazájában mint tudjuk, szóval simán elképzelhető, hogy minden nagy művész anyja így reagál a saját csemetéje teljesítményére: inkább edd meg a főzeléket!

Nyilván a történet szempontjából tovább kell vinni hősünket az ismertség felé, de nekem egy olyan megoldás is tetszett volna, hogy az újjászületett Beatles marad egy kis klubzenekar valahol Anglia egyik tengerparti kisvárosában. A Yesterday felteszi tehát a kérdést, hogy mennyire törné át a Beatles a mai közízlés vagy közízléstelenség ingerküszöbét zeneileg, szövegben, vagy image-ban. A film erősen utal rá, hogy semennyire. De a sztori ezen felül is bőven dob fel kérdéseket. Mitől lesz egyáltalán sikeres valaki, vagy mennyire maradhatsz meg a saját egyéniségednél, ha egyszer beszippant a zeneipar. Külön hálás voltam, hogy a Yesterday nem lett nyálasan elfogult a Beatles felé azzal, hogy tabusította volna a legnagyobb számokat. Nagyon vicces, ahogy Jack Malik rájön, hogy marhára nem tudja az Eleanor Rigby szövegét és próbál hozzákölteni kútfőből valamit.

A film legjobb jeleneteiben szerepel Ed Sheeran, aki el van ájulva Jack zenei zsenijétől. Tulajdonképpen ő fedezi fel, bár némi értetlenséggel áll bizonyos kérdésekhez. Így a Hey Jude-hoz, amit javaslatára Hey Dude-ra írnak át Jack új menedzserével, mert annak ugye legalább van valami értelme. Szóval a sztori jó, a párbeszédek viccesek, a karakterek humorosak. Ellie, aki a kezdő Jack első menedzserét és csaj barátját alakítja, cuki és jól működik köztük a kémia. Sajnos azonban a film felénél elkezdődik egy borzasztó erőltetett szerelmi nyűglődés, egy maradjunk barátok vagy legyünk-e egy pár dilemma, ami egy jelenetet talán megért volna, de nem egy egész órát a filmből, ráadásul végtelenül buta megoldásokkal.

Értem, hogy ez egy romantikus laza kis film, és maga az alapötlet is olyan abszurd, hogy ezek után ne keressünk a kákán is csomót. De amikor 2019-ben egy ember nagyon-nagyon sürgősen mondani akar egy másik embernek valamit, akkor nem kezd el szaladni az utcán utána mint egy őrült, főleg ha annak a másiknak már van egy olyan kétórás előnye, hanem mondjuk felhívja telón, hogy várjál már, állj meg ahol vagy. Persze értem, hogy ezekhez a szaladós jelenetekhez mindig jó zenéket lehet hosszan bevágni, sokan használják fel erre ezt a lehetőséget. De ez a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy lelassítja a sok érzelgősség a filmet, és tudjuk, hogy a szerelem, akár az életben, filmen se vicces egyáltalán. Márpedig ha az első egy órában sokat röhögtünk, akkor az a második órában nagyon fog hiányozni.

A Yesterday ennek ellenére egy jó film, és ami a legjobb benne, hogy később is elagyalgatsz rajta, főleg persze, ha amúgy is egyfolytában agyalgatsz mindenen. Például, hogy erkölcsileg mennyire helyes ellopni valakinek az életművét, ha viszont te vagy az egyetlen, aki továbbadhatja ezt a kulturális örökséget a világnak. Én őszintén szólva az egyik jeleneten könnyekig meghatódtam, amikor arról esik szó, hogy mit is jelent a Beatles a világnak. Sokszor gondolok arra, hogy mi az, ami tényleg fájdalmas veszteség lenne egy esetleges világvége esetén, és igen, a Beatles életműve, annak ellenére, hogy nem vagyok egy orbitál nagy rajongó, egyértelműen hiányozna a nagy fekete semmiből, amit én amúgy már igencsak várok.

Mondjuk nekem a legérdekesebb kérdés már régóta az a Beatles kapcsán (erre nyilván nem tért ki a film), hogy ha a hatvanas években éltem volna, és a Beatlesből John Lennonba lettem volna szerelmes, (mondjuk ki nem Johnba volt szerelmes? Oké, anyám, aki Ringóba volt beleesve), na és mondjuk George Harrison udvarolt volna nekem, akkor A. Megmondom neki, hogy sajna nincs esélyed nálam George, de ezzel ugyebár mennyi esélyem marad, hogy a Beatles és John közelében maradhatok? B. Elfogadom, hogy én leszek George nője, de akkor soha többet nem lesz esélyem Johnnál, mivel a fiúk nem mennek rá egymás csajára, legfeljebb egy hatalmas zenekari orgia alkalmával, de az nem számít, és oda úgysem hívják meg a standard nőket, mert az uncsi. Szóval így soha nem leszek John csaja, de cserébe vele tölthetem a napjaim a próbákon és a turnébuszban. Persze csak amíg Yoko Ono ki nem nyír, mert a híres emberek csúnya női nagyon féltékenyek tudnak lenni, különösen, ha nagy vagyon várományosai. Jó, mondjuk George után én is örököltem volna egy kis lovettát. Összefoglalva: nézzétek meg a Yesterday-t, utána ne egyetek romlott húst, viszont hallgassatok sok Beatlest, amíg el nem jön a világvége.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

KOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Tegnap úgy döntöttem, hogy én is elindulok a főpolgármesteri címért, és már meg is van, hogy milyen programmal. Ha én leszek a főnök, akkor onnantól bárkit, aki csak közelíteni mer egy moziteremhez popcornos zacskóval a kezében, egy rögtönítélő és egyben végrehajtó bizottság a helyszínen elkap, és szörnyűséges kínhalálban részesít. Ez a programom, szavazzatok rám!

Ez onnan jutott eszembe, hogy A szarvasvadászt nemrég úgy néztem végig, hogy valaki kábé húsz centire a jobb fülemtől végigrágicsálta a film első háromnegyed óráját. Egy darabig próbáltam beépíteni a hangzást az orosz esküvői jelenetbe, mintha magam is a nagy zabálás közepén lennék; de aztán észrevettem, hogy az esküvőn is éppen annyira idegesítő, hogy valaki a násznépből permanensen ropogtat bele egyenesen a fülembe.
A halál egyébként enyhe büntetés. Inkább az kéne, hogy egy háromfős bizottság ugrana elő a sötét terem mélyéből és odakötözné az illetőt egy moziszékhez, majd felcelluxoznák a szemhéjait olyan mechanikus narancsosan, és arra kényszerítenék, hogy háromszor egymás után (szünet nélkül) nézze meg a Paterson cimű filmet.

Én a Patersont anno Elízzel láttam, akivel már egy kissé megromlott a mozis és egyéb kapcsolatunk, mivel szerinte velem nem lehet kultúrprogramra menni (ez igaz), és főleg nem színvonalas filmeket nézni (ez nem igaz). Így gondoltam, megbékítem és botor módon rábíztam a filmválasztást. A Paterson lett az, amiről én semmit nem tudtam. A film, mint menet közben kiderült arról szólt, hogy van egy buszsofőr, aki buszt vezet, és egy felesége, aki ezalatt mindent pöttyösre fest otthon. Ennyi. És tényleg ennyi.

A sztori egy hétig játszódik, mármint a film szerint (bár megesküdnék, hogy valós időben is ennyi volt), és bizonyos időközönként kiírják, hogy hétfő, vagy kedd stb. Én már szerdánál úgy éreztem, hogy felvágom az összes létező eremet keresztbe-kasul, de nem mertem szólni, mert gondoltam, ne legyek már megint én a rossz arc. Csütörtökön Elízre néztem, aki a lehető legérdeklődőbb tekintetével követte az eseményeket, már ha ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet. Órák teltek el, mire megjelent: Péntek: „Még csak péntek?” - sikoltottam fel. Elíz arcán akkor megláttam a szolidaritás kicsiny szikráját, bár nem mondta, hogy kimehetek, de legalább észlelte, hogy vergődöm. Szombaton már a sejtjeim is üvöltöttek, vasárnapra pedig katatón állapotba kerültem. De végre eljutottunk Patersonék hetének legeslegvégéhez, amikor is egyszer csak megint kiírták: Hétfő.

Nem tudom visszaadni azt a pillanatot, de azt hiszem, akkor ott meghalt bennem valami. Mindenesetre hétfő esténél megkegyelmeztek nekünk, vagy kifogyott a film, esetleg elfogyott a nem létező mondanivaló. Nemtom, de vége lett. Megjelent a stáblista: Paterson. Jim Jarmusch filmje. A büdös életbe! Ha ezt tudom, tuti hogy soha nem ülök be. Azt hiszem, ennél jobban én moziban még nem szenvedtem, talán csak amikor a La La Land-et néztem meg, persze azt is Elízzel. Hihetetlen, mit meg nem teszek egy barátságért.

Mondjuk most, hogy jobban belegondolok, az is lehetne, hogy megnézetem a popcornosokkal a Patersont, és minden nap végén beteszek még nekik egy táncos dalbetétet a La La Land-ből. Úristen, ennyire nem lehetek kegyetlen! Beszélnem kell a pszichológusommal.

Amúgy nemtom, miért nem lehet a moziban popcorn helyett gumicukrot árulni, mondjuk vászonzacskóban. Nem a zöld Budapest miatt, azt a programot már úgyis lenyúlta más, hanem mert azzal képtelenség zörögni. 
A moziban zabálásról egyébként mindig a Két pasi meg egy kicsi egyik legjobb jelenete jut eszembe, amikor Charlie és Alan elmennek moziba. Charlie, mint jó alkoholista, előveszi az itókáit, Alan meg az otthonról hozott kaszinótojás maradványait kezdi eszegetni. Charlie beleönt egy kis rumot a kólájába, erre Alan rászól: „Nem lehet alkoholt behozni a filmszínházba!” Mire Charlie: „De dobozba zárt fingszagot igen!”

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.

KOMMENTELNI SZERETNÉL? ITT MEGTEHETED.

Feri, aki a legeslegjobb barátom volt, olyan, amilyen soha előtte nem volt és nem is lesz már, teljesen alkalmatlan volt a moziba járásra. Mármint arra, hogy valakivel elmenjen moziba. Arra biztosan alkalmas lett volna, hogy egy saját mozit kibéreljenek neki és egyedül bemenjen oda. Mint ahogy pár hete én néztem meg a Szavak erejét, úgy hogy egyedül ültem totál beszarva az első sorban. De a lényeg, hogy Ferivel senki nem akart moziba menni. Angi például azért nem, mert Feri iszonyú hangosan röhögött és soha nem ott, ahol Angi szerint kellett volna. Mondjuk én ezt kifejezetten bírtam benne.

(Persze Angival sem lehetett moziba járni, mert ahogy lekapcsolták a lámpát, elővett egy komplett kétfogásos ebédet, rizses húst savanyúsággal, és iszonyú komótosan, de a lehető legtöbb zajt kiadva ette meg úgy, hogy én nemhogy a mellett levő székbe, de egy idő után már egyazon sorba sem voltam hajlandó ülni vele, sőt, most már egy moziba sem megyünk be, legalábbis egy időben. Amikor pedig végre elfogyasztott mindent, elővett egy kézkrémet, és annyira széles mozdulatokkal kente be vele az egész alkarját, hogy mindezt akkor is végigkövetted a periférikus látásoddal, ha kint ültél a büfében.)

De mindegy is, Feriről ma reggel eszembe jutott egy mozi élmény, amikor pár éve elmentünk megnézni valami bugyuta családi filmet, ami amúgy tényleg szar volt. Már a pénztárban lement a közös veszekedős műsorunk, hogy hova is üljünk. Én mindig előre szeretek ülni, Feri hátra. És mivel én fizettem a jegyeket, mondtam, hogy előre ülünk és kész. Erre Feri fellázadt, hogy visszaélek a hatalmammal (ami amúgy jogos felvetés volt, tekintve, hogy ő is autoriter mama mellett nőtt fel, és az ilyesmi érzékenyen érintette). Végül beültünk középre, ami akkor még egy középszar kompromisszum volt, azóta már kifejlesztettem a ne üljünk egymás mellé, sőt ne is járjunk együtt moziba verziót.

Ferinek volt egy olyan tulajdonsága, ami amúgy fényes dramaturgiai érzékről árulkodott, hogy mindig, valamint csak és kizárólag a lehető legkatartikusabb pillanatokban elővette a telefonját, és úgy, hogy körbevilágította vele a húszsoros termet, megnézte, hogy hány óra is van. De mindezt olyan megvető mozdulattal, hogy a legutolsó sorban ülők is tudták, hogy Feri baromira unja ezt a filmet. De ha véletlenül valaki nem tudta volna dekódolni az információt, akkor Feri segítséget nyújtott neki, mert a telefonos akció után pár perccel mindig hatalmasra tátotta a száját és baromi hangosan egy nagyot ásított. Ez a szokásos protokoll része volt, én már nem is lepődtem meg rajta, bár eléggé idegesített, főleg ha olyan filmet néztünk, ami tényleg lekötött volna. De most, ennél a családi mozinál Feri a lázadás egészen széles skáláját vetette be. Miután kétszer-háromszor megismételte a fenti mozdulatsort és nem reagáltam, rám nézett és közölte:

-Ez a film szar.

-Igen, szerintem is, de én végignézem. K…ra zavarsz amúgy.

-Jó, én elmegyek, nem bírom.

-Oké, szia.

Pár percig férgelődött a székben, az összes zacskót zörögtetve, amikbe a cuccait csomagolta, a mobilját ugyanis egy nejlonzacskóban tárolta.

-Szerinted merre menjek ki?

-Fogalmam sincs, nézem a filmet.

Feri forgolódott egy ideig, majd felállt, és toporgott a szék mellett.

-Jó, akkor elmentem.

-Oké, menj már.

Elindult a lépcsőn lefelé, majd egyszer csak megfordult és visszajött.

-Figyelj, nincs nálad a könyv, amit kölcsönadtam? Jó lenne, ha visszaadnád, mert könyvtári és mindjárt lejár a határidő.

-Nincs nálam, majd visszaadom. Húzz már el.

Végre elment. Eltelt két perc, visszajött és leült mellém, mintha mi sem történt volna. Egymásra néztünk.

-Nem tudok kimenni, azt hiszem, zárva van.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

KOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.