Rájöttem, hogy azért szeretek francia filmeket nézni, mert közben mindig tök normálisnak érzem magam. Na jó, igazából két hete szeretem a francia a filmeket megint, azóta, hogy megnéztem a Boldog időket. Előtte azt mondtam évekig, hogy utálom a franciákat, és a filmjeik szarok, de ez csak azért…

Istenem, köszönöm! Imáim meghallgattattak és végre láttam egy olyan új filmet, ráadásul franciát, ami nem olyan drámai, hogy egy hétig körömreszelővel csiszatolom az ütőeremet a csuklómon, viszont nem is egy übergagyi felszínes semmi, amit már nézés közben elfelejtek. Íme egy film, ami nem…

Azt hiszem, minden normális ember vonzódik a léghajókhoz. Meg a nem normálisak is, mert a léghajó az egyik legmenőbb dolog a földön. Én Willy Fog óta imádom (bár az eredeti Verne regényben pont léghajóval nem utaztak a Föld körül), de mindig irigyeltem Romy hercegnőt, hogy milyen sok kalandban…

Végre megnéztem a Lótolvajokat, amiről semmit nem tudtam, csak hogy két ember találkozik a semmi közepén, a világ végén, márpedig a skandináv világvége a legrémisztőbb mind közül; és ott rájönnek, hogy van egy sötét közös folt a múltjukban. Na, ez izgalmasnak tűnt, és gondoltam ugyan, hogy nem lesz…

Végül úgy döntöttem, hogy az Esős nap New Yorkban-t moziban nézem meg, bár rettegtem a szinkrontól, (és a budapesti mozik csak és kizárólag szinkronos verziót vetítenek, ami szerintem felháborító és szánalmas), de úgy voltam vele, hogy ha egy új Woody Allen film megy a mozikban, akkor azt én moziban…

Tegnap elindultam moziba, mert gondoltam, az én cukikám szülinapját hogy is lehetne szebben megünnepelni, mint hogy megnézem a legújabb filmjét, amit mondjuk minden kritika a legmélyebb mocsaras sártengerbe húzott le, de én nem hiszek senkinek, csak a saját szememnek. Legalábbis, ha filmekről van…