Istenem, köszönöm! Imáim meghallgattattak és végre láttam egy olyan új filmet, ráadásul franciát, ami nem olyan drámai, hogy egy hétig körömreszelővel csiszatolom az ütőeremet a csuklómon, viszont nem is egy übergagyi felszínes semmi, amit már nézés közben elfelejtek. Íme egy film, ami nem katartikus, "csak" szórakoztató, méghozzá olyan végtelenül szellemesen, hogy esküszöm, volt egy kisebb orgazmusom miközben néztem. Hús-vér emberek hús-vér kapcsolatai, sziporkázó dialógusok, amiben értelmes emberek humoros mondatokban kommunikálnak. Az ember azt gondolná, hogy ez alap, de sajnos nagyon nem az. Ráadásul a szereplők végtelenül szexik, és valószínűleg pont ettől a valódiságtól, aminek köszönhetően az is tök mindegy, hogy éppen negyvenesek vagy a hetvenhez is közel járnak már.

A Boldog idők a két főszereplő, az idősen is szépséges Fanny Ardant (Marianne) és a megtört öregembert alakító, de így is végtelenül vonzó Daniel Auteuil (Victor) kiégett házasságával indul, ami a film elején rövid és rendkívül szórakoztató nyűglődést követően szakítással végződik. Ekkor a kidobott férj úgy dönt, hogy igénybe veszi fia egyik barátjának időutazó szolgáltatását, amelyben tökéletesen képesek szimulálni bármilyen korszakot díszletekkel és rég elhunyt szereplőkkel együtt, akiket természetesen színészek alakítanak. Victor úgy dönt, hogy 1974. május 17-hez tér vissza, amikor anno megismerkedett a feleségével.

Én már jó ideje lemondtam a francia filmekről, olyan csalódás volt mindegyik, amit az elmúlt években láttam, de most visszatért a lelkesedésem, különösen, hogy hála a jó Istennek eredeti nyelven nézhetjük meg a Boldog időket már most és karácsony alatt is a Cirko-Gejzírben.

És nemcsak a sztori nagyon ötletes és a párbeszédek lendületesek, hanem a színészek is zseniálisak egytől egyig. A film másik kapcsolati nyűglődését a középkorú szerelmespár, a totál idegbeteg és narcisztikus Antoine (Guillaume Canet), valamint a lófejű szépség Doria Tillier (Margot) alakítja. Előbbi az időutazó vállalkozás vezetője, utóbbi tehetséges színésznő, aki a fiatal Marianne-t játssza el a szimulációban. Bár csodálatosan mutatják be a se veled se nélküled kapcsolatok ideg- és szívgyilkos játszmáit, amit még nézni is megterhelő, nekem a kedvenc részeim mégis egyértelműen azok a jelenetek, amikben a két, több évtizede együtt élő idősebb entellektüel házaspár végtelenül szellemes szóváltásait hallhatjuk.

Baromira feldobott, hogy valaki hetvenhez közel is lehet szexi, ez ugyanis új távlatokat nyitott számomra a pasizásban. Sőt, a filmben (nyilván szándékosan) a fiatal, domináns alfahím Antoine sokkal kevésbé tűnik vonzónak, mint az életben elfáradt és elszigetelődött, de a múltat újra átélve lassan életre kelő Victor, aki még a fiatal színésznőre is hatással van.

A Boldog idők intelligensen szórakoztató, ami a klasszikus Woody Allen filmekre emlékeztet, és ami mellett sajnos még szomorúbban hatnak az Esős nap New Yorkban kiégett önismétlő mondatai.

Valamint én külön boldog voltam, hogy Fanny Ardant háromszor is képen önt valakit egy pohár borral, miután én a legutóbb fel liter sprite-tal locsoltam képen egy delikvenst a Móricz Zsigmond körtér közepén. Mondjuk az én akcióm jobb volt, egy csepp se ment kárba, Fannynak még gyakorolnia kell kicsit. De legalább francia filmszínésznőnek érezhetem magam ahelyett, hogy simán hisztérikának minősülnék.
Szóval azt javaslom, hogy minden depressziós és szomorú ember azonnal nézze meg a Boldog időket, és legalább egy napra, garantálom, hogy visszatér az életbe. Én biztos megnézem még párszor terápiás jelleggel.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.