Azt hiszem, minden normális ember vonzódik a léghajókhoz. Meg a nem normálisak is, mert a léghajó az egyik legmenőbb dolog a földön. Én Willy Fog óta imádom (bár az eredeti Verne regényben pont léghajóval nem utaztak a Föld körül), de mindig irigyeltem Romy hercegnőt, hogy milyen sok kalandban vehetett részt Foggékkal. A világgá menés már önmagában szuper ugyanis, és annak legvagányabb formája egyértelműen a léghajózás.

Úgyhogy ha egy film eleve egy léghajóban játszódik, akkor akármilyen kommersz is lehet, mert a helyzet garantálja, hogy mégis érdekes. Én tegnap estem be a Léghajósok című filmre, miután a négyes villamos hajótörést szenvedett a Jászain, és nagyon üdítő volt belecsöppenni egy ilyen kosztümös mese sztoriba. Mert a Léghajósok őszintén szólva inkább mese, mint életrajzi film, pedig valós eseményeken alapul. James Glaisher meteorológus kalandjait meséli el 1862-ből, aki elsőként szállt fel az égbe, hogy bebizonyítsa a brit tudóstársadalomnak, az időjárás igenis előre megjósolható dolog; és társával, Henry Tracey Coxwell pilótával együtt először emelkedett a felhők feletti rétegig; olyan magasra, ahol ember még addig nem járt.  Én imádom az ilyen fanatikus őrültekről szóló sztorikat, lásd legutóbb az Amundsen-sztorit, ami szintén nagy hatással volt rám. Mindettől függetlenül mégis volt valami Willy Fog-os az egészben, ami miatt gyerekeknek ajánlanám a filmet vagy meseszerető felnőtteknek.

Meg olyanoknak, akiknek nincs tériszonyuk. Mert én a nulladik percben, amint felemelkedett a léghajó a földről, totál beszédültem, nem beszélve arról, ami akkor tört rám, amikor majd kilencezer méter magasban a léghajó köteleken mászkáltak a szereplők, és nagy lendülettel jöttek-mentek a totál labilis hajókosárban, időnként kihajolva a derékig érő léghajókorláton át. Ilyenkor eléggé rám tört a para, igaz én még a bordásfal tetejéről se mertem anno lenézni a tornaórán, a kötélmászásnál pedig a csomón lengedeztem a föld felett egy méterrel, amíg be nem írták az egyest.

A Léghajósok bár szórakoztató film, mégis erősen érződik rajta, hogy gondot okozott a százhárom perc kitöltése, mivel egyszerűen nem volt elég esemény a sztoriban; a maradék időt így romantikával igyekeztek pótolni. Ezért James Glaisher útitársát a valós történésekkel ellentétben nővé avanzsálták, és így máris érdekesebbé vált az egész. A kissé elnyújtott romantikus vonalat ellensúlyozza, hogy a  két főszereplő, Eddie Redmayne és Felicity Jones között működik a kémia, és két nagyon szerethető karaktert nézegethetünk egy kosárba összezárva. Én mondjuk el tudtam volna viselni, ha a lelkizés helyett egy picit több ismeretterjesztés van a filmben. Egy léghajó működése és a korabeli meteorológiai kutatáshoz szükséges eszközök bemutatása ugyanis egészen biztos, hogy mindenkit érdekelt volna, aki egy léghajóról szóló filmre beül.

De így is szórakoztató és abszolút kikapcsolódás volt a film; főleg, hogy olyan látványvilágot és hangulatot sikerült teremtenie, mintha mi is Glaisherékkel utaznánk a hajóban az első pillanattól az utolsóig. A felszállás, a landolás, a viharba keveredés mind átélhetővé vált, úgyhogy én egy picit azt éreztem, mintha gyerekkori álmom vált volna valóra, és én is felültem volna egy léghajóra; amiről viszont két méter emelkedés után tutira lekéredzkedtem volna a valóságban. Úgyhogy ha karácsonyi családi filmet akar nézni valaki, és nem ragaszkodik a karácsonyfához, akkor a Léghajósok tökéletes választás.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.