Nem igazán szokott előfordulni velem, hogy egy filmből egy büdös kukkot se értsek, de még olyan szinten sem, hogy vajon mit akarhatott mondani a költő? De most ez történt, amikor az Interjú Istennel című opuszt megnéztem az egyik legjobb barátommal. Másfél órán keresztül azon agyaltam, vajon mikor kezdődik a film, aztán vége lett. Ezért is volt meglepő, hogy amikor kijöttünk, és én abban a pillanatban elfelejtettem az egészet; akkor a barátom viszont, aki jelenleg a legintelligensebb ismerősöm, felsóhajtott: mennyire jó volt ez a film! Mi van?

Azért általában érteni szoktam legalább a koncepciót. De most csak annyit sikerült összeraknom, hogy VALAMIT nagyon akar mondani az Interjú Istennel, de maga se tudja, hogy mit. Pedig esküszöm nagyon figyeltem, mivel a téma abszolút az érdeklődési körömbe vág. Nemcsak hogy hívő vagyok, hanem kifejezetten fogékony is a spirituális kérdésekre, kicsit már túlságosan is. Az biztos, hogy a címet még sikerült úgy belőni, hogy azok, akikben van némi ingerencia a világ nagy kérdéseinek boncolgatására, beüljenek a moziba, de ennyiben ki is fújt a dolog.

Röviden a lényeg, ami még nekem is leesett: van egy amerikai újságíró, aki visszatérve Afganisztánból poszttraumás stressz szindrómában szenved és a haverjának is igyekszik épp pszichológust keresni, aki szintén PTSD-s. Na, innen már akkor tudhatjuk, hogy egy nagyon jó emberről van szó. Amúgy egy kiábrándult hívő a pasi. Van neki egy felesége, aki egész nap sírásra görbült szájjal ül otthon, és könnyes szemmel követi a férje minden mozdulatát a fotelból, vagyis egy igazi érzelmi manipulátor. Olyan fejet vág, mint aki háromlábú kutyát lát, de nem, valójában megmutatják nekünk, hogy mit néz. Hát a falon lógó esküvői képeiket, amiken anno ő és a pasija vidáman kacagtak a tengerparton. Ebből azt is megállapíthatjuk, hogy a csaj is nagyon jó ember, hiszen képes volt az elköteleződésre, sőt még örülni is tudott neki. De most ahelyett, hogy a férje és ő továbbra is boldogan rohangászna a naplementében, a pasi szomorúan főzi a kávét a konyhában és megy dolgozni. A rohadék. Ahelyett hogy otthon ülne a hátébé csajával.

Na most ez a pasi kap egy megbízást, hogy készítsen egy interjút Istennel. Szerintem ez elég király meló, én azért egy hangyalábnyit örülnék neki, de hősünk ettől sem dobódik fel. Háromszor félórás interjúsorozatról van szó, ami baromi izgalmasan hangzik, de sikerült egy ótvar nagy semmit gyártani belőle. Én mondjuk, ha Istennel készíthetnék interjút, megkérdezném tőle, hogy ennek a vidámparknak, amit teremtett, vége lesz-e valaha, és ha igen, szabad kérdeznem, hogy mikor. De ha még nagyon soká, akkor kimehetek-e, vagy ha leszállok a ringlispílről, akkor csak átkerülök a hullámvasútra, ahol még jobban összehányom magam, és még az ülések is nyomnak? Mert akkor nem vacakolnék a szabadulással.

Szóval igen jó kiindulási alap lenne a téma, mivel feltételeznénk, hogy egy újságíró fel tud tenni kérdéseket valamiről, ami ugyebár érdekli. Meg hát minket is, végül is ezért ültünk be a filmre. Ehhez képest megy a szarakodás, a kétkedés, a nyüszögés, amit már eleve nem értek, mert alapból arról van szó, hogy az interjúalany maga a Jóisten, ehhez képest azzal megy el az értékes interjú idő, hogy a csávó azon agonizál, hogy akivel beszélget, az most Isten?

A többi kérdésére már nem is emlékszem, akkora semmitmondó hülyeségek voltak, de ami meglepőbb, hogy Isten is pont ugyanekkora semmitmondó hülyeségeket válaszol rá. Esküszöm, annyira figyeltem, mert tényleg érdekel a téma, de egyszerűen semmire nem emlékszem. Vagy ez azért van, mert amikor nagyon figyelsz, nem emlékszel semmire? Az is elképzelhető, de nem kockáztatom meg, hogy még egyszer végignézzem ezt a borzalmat.

Mondjuk lehet, hogy a film készítője bár nem ateista, mivel vallja Isten létezését, de azt akarta kifejezni, hogy nemcsak te vagy hülye, hanem Isten sem ért semmit ebből az egészből, ne aggódj. Ez lehetne egy új hitbéli irányzat. Nem vagy magadra hagyva az univerzumban, de mivel Isten sincs képben, végül is nem vagy kisegítve. Két totál értetlen lény, teremtő és teremtett, akik egymásra bámulnak és nem értik, hogy akkor most mi a búbánatos lóbráner van? Na, ilyenkor vonul a teremtett lény évtizedekre pszichoanalízisbe.

Egy dialógus maradt meg, amikor megkérdezi a srác, hogy miért a jó emberekkel történnek a rossz dolgok. Mire Isten: igen, és ezt persze mindig a jó emberek kérdezik. Na, ez mondjuk szellemes volt, valószínűleg ezért is ragadt meg. De ennyi. Ami vicces volt, bár kétlem, hogy annak szánták volna, hogy Isten leginkább az „ezt majd kérdezd meg később” frázissal operál, amit azért tőle igazán nem vártam volna. Van egy egyetemi tanár barátom, na ő szokott ezzel a trükkel élni. Ha valamire nem tudja a választ, azt mondja a diákjainak: kérdezzétek meg fél óra múlva! És addig vagy elfelejtik, hogy egyáltalán akartak valamit, vagy vége az órának. Igazi értelmiségi a srác, hiába. A másik trükkje, hogy random benyög valamit. Például a múltkor megkérdezte tőle egy diákja: hányan végezték el már ezt a kísérletet? Kétszázötvenen. Ennyi. Nem volt több kérdés.

Amúgy azt vélem sejteni, hogy az Interjú Istennel a szabad akarat kontra isteni elrendeltetés témakörét próbálta kibontani. A sztori egy pontján Isten benyögi, hogy az újságíró csávónak már nincs sok hátra, és ettől elvileg felgyorsulnak az eseménynek és jön a feszültség, ami klassz, bárcsak értettem volna a cselekményből egy árva kukkot is. Mindenesetre azt ajánlom, hogy ezt a filmet senki ne nézze meg, viszont ha a téma érdekli, ami a szabad akarat kontra isteni elrendeltetés kérdéskörét járja körbe, akkor nézze meg a Hely című filmet, amin szénné fogja izgulni magát, olyan feszült és katartikus. És remélem, hogy csinál valaki majd ebből az ötletből egyszer egy normális filmet, mert igazán bűnös dolog elpazarolni azt a minimális érdeklődést a teremtés értelmezése iránt, amivel még mindig meg lehet tölteni egy tizennyolc üléses mozi termet.