Eredetileg a Claire Darling utolsó húzása című filmet akartam megnézni, ami egy idősödő nőciről szól, aki egy reggelen rájön, hogy ez élete utolsó napja. Na, ez eléggé érdekelt, de mire eljutottam a moziba, kiderült, hogy nagyon hamar levették a műsorról, kábé egy hónapig volt fent. A jegypénztáros azt mondta, hogy ne szomorkodjak, mert nem találkozott még olyan emberrel, akinek tetszett volna. Engem azért eléggé érdekelt volna, hogy mit hoznak ki ebből a témából. Én mondjuk, kétféle verziót is megnéznék: hogy tölti az utolsó napját az, aki szeret élni, és hogy tölti az, aki nem szeret.

Na, mindegy is, mert ezt már nem játszották, helyette viszont épp kezdődött a Szavak ereje. Úgy tűnik ez se túl népszerű film, legalábbis én a Kino Caféban tök egyedül ültem az egész teremben, persze az első sor közepén. Elég rémisztő volt, mert mögöttem folyamatosan recsegett valami, de nem volt ott senki, szóval gyorsan írtam két üzenetet két ismerősömnek, hogy hol találnak, ha eltűnnék, mivel ez a szituáció túlságosan jó indításnak tűnt egy horrorfilmhez. Felkapcsolják a lámpákat és nincs ott senki, csak egy üres kávés pohár. Az öreg mozigépész meg arra gondol: "biztosan kiment, aki itt ült, vagy lehet, nem is volt itt senki? Kevesebbet kéne innom, igaza van az asszonynak." Mondjuk most felmerült bennem, hogy lehet, hogy akkor sem zörög senki a hátam mögött popcornos zacskóval, amikor telt ház van és tök feleslegesen húzom fel magam, hogy a sok nyomorult nem tud viselkedni?

De a lényeg, hogy a Szavak ereje egy olyan film, ami egészen tetszett, viszont egyszerűen szinte semmire nem emlékeztem belőle már abban a pillanatban, amikor kijöttem a moziból. 

Ami megmaradt, az az összbenyomás, hogy van egy komoly sztori: egy családból eltűnik egy srác, mégis viccesen tálalva, mivel egy scrabble-parti közben sétál ki az ajtón felháborodva, amikor apja kétségbe vonja a kirakott szó létezését; és nem is jön vissza soha többé. Az apa és a második fiú életének közös keresztmetszete pedig innentől kezdve csak a scrabble-ről és a báty előkerítéséről szól. Az apát a nagyon szerethető Bill Nighy alakítja, akit szerintem nálunk mindenki az Igazából szerelem kiöregedő pop énekeseként ismer, a srácot pedig Sam Riley, aki a legőszintébb és legcukibb „de hülye apám van” fejeket tudja vágni, amit eddig láttam életemben. Azt hiszem, ez a fim igazi erőssége, hogy nagyon jól vannak kitalálva a figurák, igazán életszerűek a beszélgetések és nagyon jók a színészek. Na meg tényleg vicces a film, pedig nem vígjáték (bár annak van besorolva), csak van egy nagyon finom, tényleg intelligens humora, amin én többször is hangosan felnevettem, mert azért persze prosztó is, ahogy kell. Amúgy tényleg felejthető az egész film, mondhatnánk, hogy egynyári mozi, de ahhoz meg túlságosan színvonalas. Olyan, mint amikor van egy időszakos szeretője valakinek, aki túl jó ahhoz, hogy leépítsék, de azért nem is jelent igazából semmit, asszem ez a jó hasonlat.

A sztori az otthon maradt srác (közben már felnőtt és szintén családapa), valamint az apa kapcsolatára épül, akik nem igazán tudnak egymással mit kezdeni, mert úgy tűnik, hogy az egyetlen kommunikációs téma az eltűnt családtag keresése maradt, ami egyformán köti össze őket és ver is éket kettejük közé. Az apa csak keresi és keresi az eltűnt fiút, különösen online scrabble-fórumokon, míg a kisebbik srác szenved a méltánytalanságtól, ami az apai szeretet és figyelem hiányából fakad, nem mellesleg ő sem találja a hangot a saját kamaszodó fiúgyermekével.

A film humora amúgy leginkább arra épül, hogy ezt a konfliktust végtelenül őszintén, nagyon hétköznapian mutatja be, mindenféle drámai hatásvadászat nélkül.  Miért is mennek agyunkra a szüleink, és hogy lehet, hogy mások szerethetőnek látják őket, miközben egyértelműen ők a világ legidegesítőbb figurái. Bill Nighy különösen jól hozza a szimpatikus, ugyanakkor baromi kellemetlen és bumfordi apát, aki még öregkorában is nagyobb sármmal és potenciállal bír, mint harmincas éveiben járó fia, ami szintén nem segíti a közeledést: „Apa, hogy szexelhettél az ágyamban? Még én sem szexelek benne!” Ezt a megrekedt, berozsdásodott apa-fiú kapcsolatot formálja aztán valahogy a scrabble, meg a különlegesen gazdag szókincs használata, ami közös családi szenvedély. Az angol nyelvimádóknak is igazi csemege a film.

Ami viszont zavart, az az animációs trükkök túlzott használata, bár azt hiszem, én a kevesebbet is rosszul viseltem volna. Nem tudom miért, de amikor egy filmben ilyen jellegű effektet használnak, kifejezetten gyomorgörcsöm lesz, valahogy azokra a nyomasztó esti mesékre emlékeztetnek ezek, amikor mondjuk csak a szája mozgott egy rajzfilm figurának, vagy amikor gyors vágásokkal raknak össze filcből vagy papírból készült montázs-jeleneteteket (nem tudom mi erre a szakkifejezés). Nekem ez kábé horror szint.

De ezt leszámítva a Szavak ereje egy kifejezetten kedves, szerethető és megható film arról, vajon javítható-e felnőttkorban a szülő-gyerek kapcsolat, és hogy elég-e a hatalmas szókincs a beásott lövészárkok felszámolásához. Arról, hogy hogyan lehet megküzdeni azzal, ha eltűnik egy családtagunk, de legfőképpen arról, ami minden valaha hittant tanuló gyereket, és kivételező szülők mellett felnövő második vonalas testvért foglalkoztatott már: miért a tékozló fiú a jó arc és miért a hűséges gyermek a futottak még kategória?

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.