Én már tizennégy éves koromban szerelmes voltam Gérald Depardieu-be, amikor a Négybalkezesben láttam. Azon a nyáron elmentem Párizsba és mindenhol őt kerestem az utcán. Persze akkor még nem volt ekkora darab.

De az a csodálatos, hogy most, ezer évvel később és száz kiló plusszal is baromi szexi ez a pasi. Vagy az én ízlésem borzalmas. Persze, a Terápia című filmet, ami a héten jön a magyar mozikba, azoknak is érdemes megnézni, akik nem rajonganak a kétszáz kilós hetvenéves pasikért. Akik ráadásul a film nagy részében félmeztelenül szaladgálnak.

A Terápia ugyanis egy egészségközpontban játszódik, ahova Gérard Depardieu és Michel Houellebecq, akik saját magukat alakítják, önként, bár nem feltétlenül dalolva vonultak be, hogy kompenzáljanak valamit abból az életmódból, amivel egész életükben szedték szét a szervezetüket.

Külön érkeznek, de hamar összebarátkoznak és onnan kezdve együtt próbálják meg túlélni a horrorisztikus kezeléseket, amik tényleg inkább válogatott inkvizíciós kínzásokra emlékeztetnek, mintsem egészségjavító terápiákra. Van itt lefagyasztás, iszappakolás, fájdalmas masszázs, szigorú diéta, fürdetés, ébresztés, és minden, ami totál megalázó és kiszolgáltatott helyzetbe hozza a két hírességet.

Az a fantasztikus az egészben, hogy mindezeket a nagyon kínos szituációkat mennyire őszintén vállalják mid a ketten a kamera előtt. Például amikor Depardieu irgalmatlan hasát bekenik iszappal, majd rátekerik a fóliát, hát az tényleg filmtörténeti pillanat. Főleg amikor felkel, hogy megkeresse a személyzetet, és a hátán lóg le a ráragadt nejlon, mint valami palást. Vagy amikor azon aggódnak, hogy vajon Houellebecq golyóit le fogják-e véletlenül fagyasztani a krioterápián, mert állítólag ilyesmi már megtörtént, méghozzá Franciaországban.

- Ezért kell Magyarországra járni kezelésre – jegyzi meg erre Depardieu. Ez egy sarkalatos pontja amúgy a szenvedéstörténetnek, ahogy az is, hogy hogy jutnak alkoholhoz, és hogy tudnak sutyiban cigizni a bent létük alatt.

Persze van közben egy érdekes, nyomozós cselekményszál is a filmben, hogy ne váljon unalmassá, ahogy két félmeztelen öreg pasi szaladgál a nagyon szűk folyosókon másfél órán keresztül; mivel az egész hely szelleme olyan, akárcsak egy börtönnel keresztezett űrbázis. Igen nyomasztó. Ez a cselekményszál lehetővé teszi, hogy mozgalmas legyen az egész film, mivel Houellebecq-et öt évvel korábban elrabolták, meggyőződése szerint azért, hogy ne indulhasson az elnökválasztáson.

Egykori elrablói is bekerülnek a képbe és egyre bonyolódik az egész ügy, amit egy picit nehéz követni, de ha esetleg nem sikerülne, akkor sincs semmi gond, mivel nem ez a lényege a filmnek, hanem a párbeszédek.

Főleg Depardieu és Houellebecq között, de a többi szereplő között is, akik az életről, és főleg a halálról, a test feltámadásáról, nőkről, szexről, bűnös múltról és minden másról is szép komótosan értekeznek, de mégis úgy, hogy végig lekötik a figyelmet.

- Hiszel Istenben?
- Az attól függ, hogy milyen napom van.

Szóval, aki szereti a moralizálást és a finom humort, valamint szívesen elnézeget egy öreg bálnatestet és egy másik, kissé soványabb antifitnesz testet, az nézze meg a Terápiát, mert nagyon szórakoztató.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Mivel ma az összes létező fórum értesített, hogy Valentin nap van, első fennakadásomon túllepve elfilózgattam, hogy végül is se a szerelemmel, se a fogyasztással nincs túl nagy baj. Ezek olyan dolgok, amivel megpróbáljuk túlélni az évtizedeket. Mindkettőnek vannak örömteli részei, legalábbis kezdetben.

Úgyhogy gondolkodtam, hogy milyen szerelmesekről szóló filmet ajánlhatnék azoknak, akik még az elején vannak ennek az egész problémacsomagnak, és az ismerkedési fázisban próbálják minimalizálni a randik kínosságát valami tuti programmal. Valamint azoknak, akik már régi motorosként tartják egymást érzelmi sakkban. Egy jó film akár órákra is fel tud dobni egy ilyen kapcsolatot.

Na jó, és azoknak is, akik hatalmas szeretetben éldegélnek boldogan. Végül is albínó elefánt is van, miért épp ilyen ne lenne.

Szóval három film jutott eszembe:

Manhattan - az én legeslegkedvencebb filmem. Nem egy klasszikus Valentin-napi muri, de összességében még a korai Woody Allen filmekhez képest is pozitív kicsengésű, úgyhogy aki nem akar drámát, vért és könnyeket, az is megnézheti.

Szívrablók (L'arnacoeur) 2010-es francia film. Vigyázat, van egy szintén 2010-es Szívrablók, ami egy amcsi vígjáték. A mi filmünk főszereplője az első blikkre egyáltalán nem, a másodikra viszont nagyon is szexi Romain Duris, a csaj mellette Vanessa Paradis. A sztori egy szerelmespárokat megbízásra szétválasztó ügynökségről szól, nagyon-nagyon vicces és jó hangulatú film. Felirattal, eredeti nyelven nézzétek meg. Ez egy klasszikus, nagyon színvonalas romantikus vígjáték.

Boldog idők - ezt meg játsszák a mozikban, írtam róla sokat decemberben. Fantasztikusan szellemes francia film Fanny Ardant-nal és Daniel Auteuil-jel arról, hogy egy ezeréves és kihűlt kapcsolatban is bele tudunk-e vajon újra a szeretni a másikba. Ezt is franciául nézzétek meg.

Hú, de érdekes filmet láttam. Nem szoktam koprodukciós filmeket nézni, mert mindig az a benyomásom, hogy azok egyszerűen nem maradnak meg bennem, hanem csak átfolynak rajtam, és ha valami multikulti téma is van hozzá, akkor pedig végképp nem érint meg az egész. Ahogy a Két pasi meg egy kicsiben Charlie bácsi szakmailag értékeli Jake-et, amikor Queent énekel:

- Hogy is mondjam csak? Jake … szar.

Nem beszélve arról, hogy azokat a filmeket szeretem, ahol folyamatosan pofáznak, és lehetőleg szellemes dolgokat mondanak. Nos, A Mennyországnak kell lennie című film (francia-katari-német-kanadai-török-palesztin vígjáték) ezek alapján semmilyen elvárásomnak nem felelt meg.

Elia Suleiman filmje saját magáról szól, egy Palesztinában élő filmrendezőről, aki végigszemléli a filmet velünk együtt, mintha ő maga is saját filmjének nézője lenne. Körülbelül ez az összetartó erő a filmben, hogy ő ezt vagy azt látja, és van, amikor mimikával reagál is rá. Legtöbbször amúgy nem. Végig nem szólal meg a filmben, valahol egyszer egy taxis megkérdi tőle, hogy honnan érkezett, és akkor elmondja, hogy Názáretből, de ez az egy verbális reakciója van az egész film alatt, holott végig jelen van.

Ha nagyon akarunk történetet mesélni, akkor először Palesztinában szemlélődik, aztán Párizsban, aztán New Yorkban és mindenhol ugyanolyan szürreálisnak látja az életet, vagy ugyanolyan szépnek és értelmetlennek. Amúgy a készülő filmjéhez keres támogatókat, de azt túlságosan művészinek tartják ahhoz, hogy nyereséget termeljen, és túl egyetemes mondanivalójúnak ahhoz, hogy megkapja rá a Palesztina-témáért járó támogatást.

Én nagyon sokáig azt gondoltam miközben néztem, hogy ez a film nekem nagyon nem tetszik. Mert nem szeretem, amikor képekkel akarnak nekem elmondani valamit. Aztán meg azt vettem észre, hogy közben meg baromira leköt, és mostanában nagyon hálás vagyok mindenért, ami képes felkelteni a figyelmem és kivonni egy picit az agyalásból. Szóval lelassultam idővel a filmhez és nagyon élveztem, hogy mennyire szellemesen és egyedien akar nekünk elmondani dolgokat. Ráadásul nagyon okos az egész. Olyan, mintha egy csecsemő, vagy egy UFO szemével néznénk az életet, és nemcsak a nagy dolgokat, hanem az egészen piciket is.

Például azt, hogy a New Yorkba látogató palesztin filmkészítőket olyan sokáig tapsolják állva a rajongók, hogy azok egyszerűen nem jutnak szóhoz és lejár a műsoridő. Vagy, hogy Párizsban az emberek egy zöld parkban levő székért ölni is tudnának, olyan értéket képvisel a saját tér. New Yorkban mindenki gépfegyverrel a hátán járkál, úgy viselik, akár a retikült, Palesztinában pedig ha feléd szalad hat fiú baseball ütőkkel, akkor csak megállsz és várod, hátha nem te vagy célpont. A képek idővel egyre szürreálisabbak, ahogy Elia Suleimannal utazunk; a valóság és a fikciók közötti váltakozások pedig rávilágítanak arra, hogy nem is olyan nagy a különbség a kettő között.

Csomó poén épül a klisékre is, amelyek egy palesztint fogadnak a világban. Az amerikai taxisofőr ingyen fuvart ajánl neki, mert szereti Arafatot, a spanyol filmes barátja pedig, akit Gael Garcia Bernal játszik, így mutatja be egy producernek:

- Ő egy barátom. Palesztin, de vicces filmeket csinál. Vígjátékot szeretne készíteni a közel-keleti békéről.

Mire a producer udvarias érdektelenséggel: - Ez már önmagában vicces.

A Mennyországnak kell lennie leginkább azt igyekszik megmutatni, hogy tök mindegy, merre megyünk világgá, mert mindenhol pontosan ugyanannyira értelmetlen az egész mindenség ideológiában, biztonságérzetben, egyéni szabadságban vagy a mindennapi kis rutinokban, úgyhogy akár haza is mehetünk. És ez egyszerre vidám és szomorú is, főleg ha az ember egy világpolgár filmrendező.

Bemutató: február 20.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Miután össze-vissza ver a szívem, szorít a mellkasom és fáj a bal karom, az SZTK kardiológiára pedig három és fél hónap múlvára kaptam időpontot, egy barátom javasolta, hogy nézzem meg a The professor (Richard búcsút mond) című filmet, az lesz a nekem való móka.

Tudom, hogy Johnny Deppet illik szeretni és azt mondani róla, hogy mennyire zseniális, de én azt hiszem, hogy túl sok foskarika filmben láttam ahhoz, hogy ez az érzésem elpárologjon vele kapcsolatban. Ebben a filmben viszont megint totálisan meggyőzött arról, hogy mennyire szellemes. Sőt, most először tudtam benne felfedezni a jó pasit.

A búcsú (The Farewell) című film február hatodikától látható a mozikban, és nagyon ajánlom, hogy nézzétek meg. A sztori főszereplője Billi, egy kínai kiscsaj, vagyis már inkább fiatal felnőtt, aki New Yorkban él, miután a szülei gyerekkorában vele együtt kiköltöztek az USA-ba. A nagycsalád másik része otthon maradt Kínában, de vannak olyanok is, akik Japánba költöztek. A családban a nagyi a fő összetartó erő, ő Kínában, kínai tradíciók szerint él. Kedvenc unokájával telefonon tartja a kapcsolatot.

Egy napon kiderül, hogy a nagyi halálos beteg és a család szétszóródott tagjai úgy döntenek, hogy hazamennek, hogy jelenlétükkel támogassák őt utolsó hónapjaiban. A csavar a sztoriban, hogy megegyeznek abban, titokban tartják látogatásuk valódi okát, nehogy a mama állapotát tovább rontsa, hogy tudomást szerez a betegségéről. Így egy kamuesküvő ürügyén gyűlnek össze, a mama előtt pedig jókedvűen szimulál az összes rokon, miközben készülődnek a nagy eseményre.

Érdekes, hogy vígjátéknak láttam mindenhol A búcsú besorolását, sőt, a női főszereplő a Golden Globe-ot is vígjáték/musical főszereplő kategóriában kapta, (és tényleg eszméletlenül szerethető és cuki a csaj), holott ez szerintem baromira nem vígjáték, bár vannak benne poénok, főleg amik a kínai tradíció kontra elnyugatosodott családtagok szemléletére építenek, valamint szellemesek a párbeszédek és tényleg szórakoztató az egész film.

De alapvetően egy nagyon szívbemarkoló alkotásról van szó. Engem nagyon megérintett, és több dimenzióban is nagyon érdekes kérdéseket vet fel, amikről érdemes kissé elgondolkodni.

Az egyik az igazság kontra szeretet kérdése. Billi végig ellenzi, hogy a haldokló elől eltitkolják a betegségét. Úgy véli, hogy mindenkinek joga van tudnia a saját állapotáról, a család többi tagja azonban a kamuzásra szavaz, nehogy a haláltól való félelem rontson a nagyi állapotán. Ez persze felveti a kegyes hazugság placebo hatásának kérdését.

Én is hiszem, hogy ha azt mondjuk valakinek, hogy egészséges, gyorsabban meggyógyul. Ugyanakkor nagyon kell vigyázni a hazugság kontra szeretet érveléssel, mert az ember könnyen belefuthat abba, hogy minden esetben a számára kevésbé kellemetlen megoldást válassza, ha az igazsággal való szembenézésről van szó. A szeretet nevében elég sok gazemberséget követtek már el ugyebár.

Nekem a film egyik csúcsjelenete, amikor Billinek elmagyarázzák a többiek, hogy azért tartják meg maguknak a szörnyű titkot, hogy a betegség terhét ne a haldokló cipelje, hanem a családtagok, és mint közösség, ők vegyék át a felelősséget és a szenvedést, míg a beteg utolsó hónapjainak felhőtlenségét igyekeznek biztosítani. Ez nagyon megérintett, mert felvetette a közösség kontra egyéni felelősség kérdését, illetve azt, hogy az egyén az életével vajon csak saját magának, vagy az egész családnak tartozik-e.

A film, melynek készítője szintén egy Amerikában élő, kínai származású rendezőnő, Lulu Wang, aki amúgy saját nagyija sztoriját filmesítette meg; rámegy a kínai tradicionális közösségi értékek, kontra nyugati civilizáció vívmányának tekintett egyéni szabadság szembeállítására is. Billi ennek a kettős értékrendnek a határvonalán őrlődik, felnőtt fejjel szembesül azzal is, hogy anno szülei döntöttek helyette arról, hogy kiszakadjon-e a tradicionális kínai értékrendből és elhagyja-e hazáját és nagycsaládját. A kínai nyelvet már töri, írásban nem is tudja használni, és úgy érzi, hogy szülei becsapták, amikor kivetették őt New Yorkba, nyilván egy jobb élet reményében, de a döntés jogától gyerekként megfosztva.

A búcsú egy igazi családi mozi, a szó igazán jó értelmében, ahol a családtagok egymás iránt érzett kötelességvállalása, és az összetartozás érzése megnyugtatóan hatalmasodik el az egyéni elszigetelődés szabadság-illúziója felett. Az a jó, hogy a cuki „dilis család” jeleneteknek van tétje, és be vannak ágyazva egy valódi értékrendbe, nem hiábavaló poénkodásról van szó. Így a nevetséges esküvő giccses jelenetei vagy a temetőlátogatás piknik hangulata értelmet kapnak.

Ez pedig már az identitás kérdését feszegeti, főleg azokban a jelenetekben, amikor az otthon maradt családtagokból előtör a hazafi, miközben az utódaikat már Amerikába küldik tanulni. A búcsú nem foglal állást a Kína vagy USA kérdésben, sőt, a film nagyon erős képi világa mind a két otthont végtelenül elidegenedettnek és szürkének tudja láttatni, de felvillantja azokat az aspektusokat is, amik mégis vonzóvá teszik és megmagyarázzák az otthonmaradás, vagy a világgá menés alternatíváját, ki merre indul el.

A Búcsú zenéje is nagyon hatásos, a főhős belső őrlődéseit, felismeréseit gyönyörűen kíséri le és erősíti fel. Az biztos, hogy én legalább még egyszer meg fogom nézni, de csak ha majd épp nagyon vidám leszek.

Na, végre sikerült megnéznem a Csodálatos fiút, már ezer éve tervezgettem. És tetszett, tényleg tetszett, de nem amiatt, amit a kritikák kiemelnek benne. Van egy drogos srác (Nic), akit Thimotée Chemelet játszik, mint mindent és mindenkit mostanában. Persze ez nem baj. Jól néz ki, tehetséges, és az összes filmje közül, amit láttam tőle, ebben tetszett a legjobban. Az apa meg (Steve Carell, ő is baromi jó ebben), küzd a gyerek életéért, és azért, hogy visszarángassa a családba meg a társadalomba. Ez az alapszituáció. Egy véget nem érő harc, egy életre szóló projekt mind a kettőnek.

Amit mindenki kiemel, azok is, akikkel beszélgettem a filmről, és a kritikák is, hogy az apa mennyire kitartóan küzd a gyerekért, és milyen elfogadó, meg megértő, meg fáradhatatlan. Meg hogy milyen nehéz együtt élni azzal, hogy valakin, akit szeretünk, nem tudunk segíteni. Hogy milyen mély ez az apa-fiú kapcsolat stb. stb.

Nekem viszont amiatt a végtelen empátia miatt tetszett a film, amit a drogos srác iránt váltott ki belőlem. Én nem az apa tragédiáját láttam elsősorban, amit érdekes módon mindenki más (nyilván az is benne van persze), hanem a fiú tragédiáját, aki ki akar kerülni a drogok fogságából, de egész egyszerűen nincs miért. Ha legfeljebb nem magáért a küzdelemért. Amikor ugyanis ezeknek az egyre mélyebb zuhanásoknak a rehabilitációja véget ér; vagyis először van a kibírtam négy napot, aztán a kibírtam egy hónapot, aztán a tiszta voltam négyszáznyolcvanhét napig; a vége mindig az, hogy oké, de mi van magában a tisztaságban? Semmi.

Soha nem a célok elérése a nehéz, különösen nem egy ilyen csodálatos fiúnak, akiről már a film elején kiderül, hogy tehetséges, jó tanuló. jó sportoló, művészi vénája van, ír, rajzol, hanem hogy találjon valami célt az életben. Itt ugyan ez nem fogalmazódik meg ilyen tisztán, csak annyiban, hogy a tisztaság állapota egyszerűen nem okoz akkora eufóriát, mint a drogos állapot. Talán Nic könnyebben mászott volna ki a szarból, ha küzdenie kell a megélhetésért, vagy nem is tudom, van valami halálos betegsége, amit le kell győznie.

De csak élni a világban, ez nem üti át az ingerküszöböt. Vannak pillanatok, amikor bele tud kapaszkodni az írásba, és úgy tűnik, hogy ez lesz majd a feloldása az egész kálváriának, de sajnos ez sem elég. Az apa és a fiú film eleji közös füvezésében nem az az érdekes és sokatmondó, amit a kritikák kiemelnek, hogy talán akkor csúszott bele a keményebb drogokba, és hogy az apának később lelkiismeret furdalása volt emiatt, hanem az, amit Nic már ott, egészen fiatalon, nagyon halkan megfogalmaz. Hogy betépve könnyebb elviselni az élet kis dolgait és a nagyokkal foglalkozni. Közben persze David Bowie szól, Nick szobájának falán a Low című album fotója. Ahogy az is sokatmondó, hogy Bukowskitól olvas fel verset, aki szintén drogos volt egész életében, csak ő alkoholista volt.

Nekem ez a Csodálatos fiú legfőbb mondanivalója, hogy a szenvedést, vagy az életunalmat milyen módon próbálja feloldani az ember. Van, aki drogokkal, van, aki művészettel, van, aki mindkettővel. Bukowski szerint nem szükséges szenvedni a művészi tevékenységhez, a Csodálatos fiú című film azonban csendben erre is utal, hogy milyen sokat köszönhetünk azoknak, akik elvitték a balhét helyettünk a szenvedésükkel, hogy mi megkapjuk a katarzisunkat a fotelban ülve.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Hónapok óta az a vágyálmom, vagyis az egyik, hogy megnézzek egy olyan filmet, aminek a mondanivalója zérus. Szóval, ami nem akar elgondolkodtatni, nem akar rávilágítani valamire, nem tartalmas, a katarzist pedig hírből sem ismeri. Már sokadszorra vágok neki, hogy megnézzek egy ilyet. Legutóbb a Múlt karácsonyt szemeltem ki, amiben egy zöld manónak öltözött csaj keresi a szerelmet, de helyette végül az Amundsent néztem meg, amin utána napokig agyaltam. Pedig nem volt jó film, de ez az Amundsen olyan érdekes figura volt sok szempontból, hogy végül csak elfilózgattam ezen-azon. Például, hogy ha lett volna egy jó pszichológusa, akkor nem akarta volna magát minden lehetséges módon jégbe fagyasztatni, csupán azért, hogy a többiek azt mondják rá: Eeez igen!

Persze ez nem az ő hibája, hanem az enyém, mert mindenen agyalok, a pszichológus szerint túl sokat pörög az agyam, mivel pici korom óta az intellektusom volt az egyetlen dolog, amibe kapaszkodhattam az élet viszontagságait tompítandó.

Pár napja elmentem egy buliba, csak hogy kikapcsolódjak, ahol a következő furmányos kérdést tette fel nekem egy pasi: - Hogy vagy?

Már nem tudom mit válaszoltam, de a srác csak annyit mondott rá: - Úgy beszélsz, mint Epikurosz.

Hát ez egyrészt igen jól esett, mert ki nem szeretné, ha ókori bölcsekhez hasonlítanák. Másrészt mivel fogalmam se volt, hogy Epikurosz miket mondott, utánanéztem és rájöttem, mire is gondolt a buliban a pasi. Hogy ugyanis Epikurosz azt mondta, nem kell félni a haláltól, mert ugyebár ha élünk, akkor a halál nincs ott, ha meg meghaltunk, akkor meg mi nem vagyunk ott. Ennek megfelelően, amikor eljött a halála napja, amiről ő valami miatt előre tudott, beült egy kád vízbe, borozgatott és dumcsizott a haverokkal. Gondolom, ez a hangyalábnyit lebutított verziója a bölcseleteinek; de ezek után úgy éreztem, hogy ha egy egyszerű „hogy vagy” kérdésre is lételméleti fejtegetésekbe kezdek, akkor itt az idő, hogy megnézzem a Ne játssz a tűzzel című opuszt, ami jövő héten érkezik a mozikba. Ugyanis az már a trailerből kiderült, hogy ez a film egészen biztos megóv attól, hogy epikureusi magasságokba emelkedjen az ember. Bár ő azt is mondta, hogy élvezzük az életet, és kerüljük a fájdalmat, na mindegy.

És az a csoda történt, hogy tényleg baromira bejött a film. Arról szól, hogy van egy csapat nagyon izmos pasi, akik tűzoltók. Ez már önmagában jó. A főhős John Cena ex-pankrátor, aki úgy néz ki, mintha Shrek-et keresztezték volna Mark Wahlberggel. És ezek a pasik a munkájuknak élnek, ők az úgynevezett füstugrók. John Cena, alias Jake Carson a leghíresebb füstugró akar lenni a világon, ez az ő életcélja. De mindezt egy béna csapattal megspékelve akarja végrehajtani, akik persze szerethető, vicces, és a családi mozi törvényeinek megfelelően aszexuális férfiak.

És ezek a füstugrók egy szép napon kimentenek egy égő házból három gyereket, akik annyira rosszak, hogy totál kikészülnek tőle a bátor izmos tűzoltók. Na most, ha én valamit nem szeretek, akkor azok a  családi mozik, mert olyat, amiben egy gyerek tényleg olyan mint az élethű gyerek, úgy is beszél mint egy gyerek, és úgy is viselkedik mint egy gyerek, még nem nagyon láttam. Valamint olyan filmet, amiben nem is érzek ingerenciát arra, hogy fejbe vágjam azt a gyereket egy szívlapáttal, mert annyira idegesítő, nos, ilyet sem nagyon láttam még. Jó, a családi filmek már csak ilyenek. A felnőttek a gyerekesen viselkedő aszexuális idióták, a gyerekek meg a felnőttek.

Szóval van ez a halom pasi az erdő mélyén található tűzoltóállomáson, és megpróbálnak kezdeni valamit a gyerekekkel. Ha megnézitek a filmet, amit ajánlok, készüljetek fel a következő szintű poénokra: egy gyerek rohan egy tűzoltó felé, de az arrébb lép, és a gyerek fejjel nekirohan az autónak. Vagy: a cuki kislány olyan büdöset kakil, hogy a tűzoltók maszkot vesznek fel. Vagy: a bátor tűzoltó erős paprikát szeletel, és megdörzsöli a szemét, amitől sírni kezd. És sorolhatnám.

Szóval lehet mondani, hogy gyerekeknek szólnak a poénok, de az az igazság, hogy én nagyon jól szórakoztam, sőt szerintem nevettem is, például amikor a filmbeli nő, aki a fő tűzoltó szerelme, éjjel egyedül indul haza autóval. Erre a többiek figyelmeztetik a pasit, hogy nem kéne hagyni, elmenni egyedül. Erre a fő tűzoltó totál értetlenül: „Magányosan, egyedül tölti majd az éjszakát, úgy hogy senki nem szól hozzá a lakásban? Micsoda fantasztikus este!” Valamint az is tetszett benne, hogy ezek az aszexuális pasik tök boldogan élnek egy nagy baráti közösségben az erdőben. Ez az én ideális világom, és amúgy Epikuroszé is, aki szerint a barátság a legmagasabb rendű emberi kapcsolat. Emiatt létre is hozott filozófiai kerteket, ahol együtt éldegéltek sokan. Szóval mégiscsak volt valami epikureusi a Ne játssz a tűzzel-ben.

Összefoglalva, aki ki akarja kapcsolni az agyát, az menjen és nézze meg a Ne játssz a tűzzel-t, mert sok kedves kinézetű, jó testű pasi szaladgál benne, meg kettő aranyos és egy idegesítő gyerek. Nagyon olcsó poénokkal van tele, de van benne valami Csupasz pisztoly-szerű, és tényleg vannak benne jó poénok is, valamint a legjobb, hogy átmegy rajtad és hideg zuhanyként kitisztítja az agyad, hogy ezzel a tűzoltós hasonlattal operáljak. Olyan, mintha lefeküdtél volna aludni egy kicsit napközben, és nagyon pihenten ébrednél utána.  Szerintem én bevezetem a havi egy agyátmosós filmet, hogy utána jobban elviseljem a katartikus műalkotások özönét.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Végre sikerült megnéznem a Különleges életeket. Van valami sorsszerű abban, hogy ha egy filmet ezerszer indulok el megnézni és csak ezeregyedszerre sikerül, akkor általában kiderül, hogy talán nem is lett volna olyan nagy baj, ha végül meg se néztem volna egyáltalán.

A Különleges életeket azért néztem meg főleg, mert Vincent Cassel benne a főszereplő és szerettem volna, ha felülíródik bennem az Én szerelmemben nyújtott ellenszenves nárcisztikus hím alakítása.

És valóban, egy zseni ez az ember, minden arcrendülése és szemmozdulata aranyat ér, ez kábé a legnagyobb erőssége is a filmnek. Meg a többi színészi alakítás.

A sztori Párizsban élő autistákról szól, akik az úgynevezett autizmus-spektrumon a nagyon súlyos kategóriába esnek. Szóval nem cuki Sheldon Coopereket kell elképzelni, meg kis zseniket, akiknek csak annyi a baja, hogy fejből tudják, hány gyufaszál van egy dobozban, hanem olyanokat, akiket ha magukra hagynak egy szobában, kivágnak a csukott ablakon keresztül egy mikrót az utcára, meg ütnek-vernek akit érnek, verik a fejüket a falba, és meghúzzák a zsúfolt metrón a vészféket, aminek következtében fél órán keresztül áll a város csúcsforgalomban.

Őket az agresszív dühkitöréseik, valamint ön- és közveszélyességük miatt egyetlen intézmény sem fogadja be, mivel egy ember mellé legalább még egy ember kellene folyamatosan, aki kezeli a helyzetet úgymond.

Szóval adott egy szituáció, ami úgy, ahogy van szar. Szenvednek benne az autisták, akik magukra vannak hagyva. Szenvednek benne a családtagok, akik feladják az életüket, hogy egy ilyen problémás gyereket, később felnőttet gondozzanak. Szenvednek a kórházak, ahol nincs rájuk kapacitás, a szociális intézmények, akik nem tudják befogadni őket, valamint a legliberálisabb munkaadók is, akik próbálnak lehetőséget nyújtani nekik, de a munkahely működését, vagy épp a többi dolgozó mindennapjait nehezíti meg, ha mondjuk egy ilyen kedves fura mackóra rátör a szeretetroham. Szóval van egy helyzet, amit kezelni kéne, de hát hogyan.

Ez szintén nagy erőssége a filmnek, hogy rendkívül sokoldalúan járja körbe a témát, bemutatva, hogy semmi sem fehér vagy fekete, nincsenek benne gonoszak és jók, csak mindenki élni szeretné az életét, és hát egy ilyen szélsőséges állapotban levő „beteg” fel tudja adni a leckét mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül a napi interakcióban.

Ezt mondjuk bírom a francia filmekben, hogy az utazási szabályokat betartani képtelen autista srácot épp olyan szimpatikusan ábrázolják, mint az őt és ápolóját megbírságoló biztonsági őröket, akik hárman kellenek, hogy leteperjék a renitens utast. A felső lakásból lejövő szomszéd pedig szintén nem ellenszenves, amikor sérelmezi, hogy három órája nem tud aludni a folyamatos dörömbölés miatt; miközben mi tudjuk, hogy az egyik kissrác az, aki ütemesen veri a fejét a falba. Egyszerűen azért, mert az aznapi vacsora húsz perc késéssel érkezett, és neki a napi rutin pontos betartása szó szerint létkérdés.

Sajnos a rendszer megoldási receptje odáig terjed egyelőre, hogy ezeket a fiatalokat, gyerekeket a pszichiátriai intézményekben leszedálják és ágyhoz kötözik, hogy úgymond kezelhetők legyenek.

Ezen akar változtatni Bruno és Malik, a két civil szférából jött szociális munkás. Meggyőződésük, hogy ezeket az embereket mindenképpen ki kell hozni a kórházakból, és vissza kell őket ereszteni a vadonba, persze megfelelő kísérettel, támogatással és szeretettel. Minderre a források minimálisak, ezért nem szakképzett munkaerőt alkalmaznak, hanem szintén a társadalom peremén élő, tanulatlan, de a kallódásból kitörni akaró fiatalokat. Így a misszió kettős. Ápoló és ápolt egyaránt lehetőséget kap a szocializálódásra, és arra, hogy megtalálja a helyét az életben.

És ahogy az autista páciens újból és újból visszatér az erőszakhoz mint kommunikációs formához, mígnem lassan a gyógyulás útjára lép; a segítők is sokszor kiugranak, lázadnak, majd visszatérnek a támogató közösségbe.

Érdemes megnézni ezt a filmet, mert nagyon érzékenyen és finom humorral járja körbe ezt az egész helyzetet, ahol úgy tűnik, minden szereplőben egy a közös. Az óriási áldozathozatal annak érdekében, hogy valahogy normalizálódjon a helyzete ezeknek az embereknek. Bennem mint nézőben felmerült a kérdés, hogy mennyi az az áldozat, amit a közösségnek, és az egyéni embernek be kell áldoznia egy másik tagjáért? Erre nem tér ki a film, de komoly erkölcsi kérdéseket vet fel, amikről érdemes lenne beszélgetni.

Tényleg egy nagyon értékes, stílusában inkább dokumentum-jellegű filmről van szó, de valami miatt engem mégsem tudott igazán megérinteni. Lehet, hogy én vagyok érzéketlen, vagy a téma nem mozgatott meg. Nem tudom. Nekem már az Eric Toledano és Olivier Nakache szerzőpáros 2011-es, Életrevalók című filmje sem okozott eufóriát, bár mindenki az egekbe zengte, mennyire jól nyúl a mozgássérült milliomos és a szakképzetlen szenegáli bevándorló srác kapcsolatához. Ott is ugyanazt éreztem, mint itt. Hogy értem a koncepciót, egyet is értek vele. A szeretet hatalmas erejéről a gyógyulásban, aminek akár még a szakképzettséghez sincs köze, valamint hogy aki ápol, az egyben maga is gyógyul, és megtalálja a helyét a világban. Mégis, valahogy mindkét esetben maradt bennem valami hiányérzet, ami miatt mint filmélményt, kevésnek éreztem a Különleges életeket.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.

Az az igazság, hogy hetek óta húzom-vonom, hogy megnézzem a nálunk december óta futó Különleges életek című filmet, ami autista fiatalokkal foglalkozó szociális munkásokról szól. Ennek az az oka, hogy amióta láttam Vincent Casselt Az én szerelmem című filmben (franciául sokkal találóbban Mon roi a címe), azóta utálom, mint a szart.

Persze ez nyilván azt is jelenti, hogy ez a Vincent Cassel egy baromi jó színész, mivel igen hitelesen játssza el a szadista nárcisztikus állatot, aki szétrombolja maga körül a legintimebb emberi kapcsolatait. Módszeresen darálja be a lelkét annak, aki közel kerül hozzá; a filmben ezt egy tízéves etapban mutatják be a feleségével való megismerkedéstől a szakításig.

Rájöttem, hogy azért szeretek francia filmeket nézni, mert közben mindig tök normálisnak érzem magam. Na jó, igazából két hete szeretem a francia a filmeket megint, azóta, hogy megnéztem a Boldog időket. Előtte azt mondtam évekig, hogy utálom a franciákat, és a filmjeik szarok, de ez csak azért volt, mert egy nagy csalódás volt az összes francia film, amit az elmúlt években láttam.

Szóval a Lola és a fiúkra igen csekély elvárással ültem be, merthogy úgyse lehet olyan jó, mint a Boldog idők, ami egy egyszeri csoda.

És tényleg nem is volt olyan jó. Viszont meglepő módon nem is volt rossz. Főleg a trailer után nem, amiben úgy tűnt, hogy egy egyszer megnézhető, totál egy kaptafára ültetett poénvilágú, kissé bugyuta vicceskedésekkel megszórt közepes filmről lesz szó. Aztán meg kiderült, hogy valóban egyszer megnézhető, vagyis én többször nem fogom megnézni, az szinte biztos, de egyszer azért nagyon is meg lehet. Amiért különösen hálás voltam, hogy elég sokat nevettem rajta, ami azért örvendetes, mert elég ritkán nevetek és még annál is ritkábban köti le bármi is a figyelmem. Például: Öcs igyekszik bátyja harmadik esküvőjére a fiával. Késésben van, a kocsiban öltözködik.

- Úristen, de gyűrött a zakóm, mit fognak szólni?

- Mondd azt, hogy még nem volt időd vasalni a legutóbbi esküvője óta.

Jó, lehet, hogy nem akkora poén, de én kábé egy percig röhögtem rajta.

Nyilván a téma is megérintett, mert  három tesóról szól a film, két fiúról, és egy lányról, akik összevissza szerencsétlenkednek az életben (igaz nem jobban, mint mások), de azért szeretik egymást akkor is, ha néha hónapokig nem szólnak egymáshoz, mert éppen összevesztek azon, hogy mondjuk egyikük az esküvői beszédben elrontja a másik menyasszonyának a nevét. (Persze mi ez ahhoz képest, amikor Ross meg Emily nevét felejtette el anno a Jóbarátokban).

Mivel én is szendvicstesó vagyok két fiú között, ismerős a téma, bár mi nem állunk közel egymáshoz ennyire, nyilván ezért akarok minden szembejövő fiút bátyámmá fogadni. Szóval erről a tesóságról szól a film alapvetően. Hogy milyen jó, ha van családod, akik bármilyen hülyékből állnak is, mégiscsak ott vannak melletted, bármi is adódik (legalábbis ebben a filmben).

Ebben a sztoriban van egy báty; egy okoskodó, béna optikus pasi (az őt alakító Jean-Paul Rouve egyben rendezője és forgatókönyvírója is a filmnek), aki ennek ellenére már a harmadik házasságának ugrik neki; egy építőmérnök öcs, aki kemény macsó, de az egész élete összeomlik egy munkahelyi baleset miatt, és egy lánytesó, aki próbálja gardírozni a fiúkat, meg menedzselni a saját párkapcsolatát. Összefutnak havonta egyszer a szülők sírjánál megbeszélni a történéseket, meg amúgy is elég aktívan részt vesznek egymás életében. Valójában nincs nagy sztorija a filmnek, zajlanak benne az életesemények, válások, összejövések, születések, költözések, de tényleg szórakoztató módon és szerencsére eredeti nyelven. Komolyan elgondolkodtam rajta, hogy felturbózom a francia nyelvtudásom megint, annyira élvezetesek a jó francia filmek.

Mondjuk én egy hangyalábnyival több mélységet el tudtam volna viselni jelen esetben. Ha egy picit jobban el mertek volna rugaszkodni a cuki közönségfilm feelingtől, akkor akár emlékezetes dráma is lehetett volna a Lola és a fiúk, de hát nem kell mindenbe belehalni ugyebár. Sajnos így viszont minden harmadik frappáns poénra, amikor már kezdtem volna magamban felmagasztalni a filmet, jut egy végtelenül olcsó poén is, és minden kicsit is katartikus pillanat után jön egy végtelenül giccses megoldás is, (például a pasi viszi be a csaját szülni a kórházba, de a nagy kapkodásban pont a csajt hagyja otthon, aki olyan kis cuki, hogy csak mosolyog  az egészen muhaha), de összességében a Lola és a fiúk egy nagyon jó kis film. Szimpatikusak a karakterek, jók a színészek, van lendülete a történéseknek és tényleg vicces párbeszédek vannak benne. De persze ami a legjobb, hogy már megint azt éreztem közben, hogy az én életem egy igazán jól megírt, még ha nem is a legvidámabb fajta francia film, és ez pár napra mindig meg tud nyugtatni, amikor elveszettnek érzem magam.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.