A búcsú (The Farewell) című film február hatodikától látható a mozikban, és nagyon ajánlom, hogy nézzétek meg. A sztori főszereplője Billi, egy kínai kiscsaj, vagyis már inkább fiatal felnőtt, aki New Yorkban él, miután a szülei gyerekkorában vele együtt kiköltöztek az USA-ba. A nagycsalád másik része otthon maradt Kínában, de vannak olyanok is, akik Japánba költöztek. A családban a nagyi a fő összetartó erő, ő Kínában, kínai tradíciók szerint él. Kedvenc unokájával telefonon tartja a kapcsolatot.

Egy napon kiderül, hogy a nagyi halálos beteg és a család szétszóródott tagjai úgy döntenek, hogy hazamennek, hogy jelenlétükkel támogassák őt utolsó hónapjaiban. A csavar a sztoriban, hogy megegyeznek abban, titokban tartják látogatásuk valódi okát, nehogy a mama állapotát tovább rontsa, hogy tudomást szerez a betegségéről. Így egy kamuesküvő ürügyén gyűlnek össze, a mama előtt pedig jókedvűen szimulál az összes rokon, miközben készülődnek a nagy eseményre.

Érdekes, hogy vígjátéknak láttam mindenhol A búcsú besorolását, sőt, a női főszereplő a Golden Globe-ot is vígjáték/musical főszereplő kategóriában kapta, (és tényleg eszméletlenül szerethető és cuki a csaj), holott ez szerintem baromira nem vígjáték, bár vannak benne poénok, főleg amik a kínai tradíció kontra elnyugatosodott családtagok szemléletére építenek, valamint szellemesek a párbeszédek és tényleg szórakoztató az egész film.

De alapvetően egy nagyon szívbemarkoló alkotásról van szó. Engem nagyon megérintett, és több dimenzióban is nagyon érdekes kérdéseket vet fel, amikről érdemes kissé elgondolkodni.

Az egyik az igazság kontra szeretet kérdése. Billi végig ellenzi, hogy a haldokló elől eltitkolják a betegségét. Úgy véli, hogy mindenkinek joga van tudnia a saját állapotáról, a család többi tagja azonban a kamuzásra szavaz, nehogy a haláltól való félelem rontson a nagyi állapotán. Ez persze felveti a kegyes hazugság placebo hatásának kérdését.

Én is hiszem, hogy ha azt mondjuk valakinek, hogy egészséges, gyorsabban meggyógyul. Ugyanakkor nagyon kell vigyázni a hazugság kontra szeretet érveléssel, mert az ember könnyen belefuthat abba, hogy minden esetben a számára kevésbé kellemetlen megoldást válassza, ha az igazsággal való szembenézésről van szó. A szeretet nevében elég sok gazemberséget követtek már el ugyebár.

Nekem a film egyik csúcsjelenete, amikor Billinek elmagyarázzák a többiek, hogy azért tartják meg maguknak a szörnyű titkot, hogy a betegség terhét ne a haldokló cipelje, hanem a családtagok, és mint közösség, ők vegyék át a felelősséget és a szenvedést, míg a beteg utolsó hónapjainak felhőtlenségét igyekeznek biztosítani. Ez nagyon megérintett, mert felvetette a közösség kontra egyéni felelősség kérdését, illetve azt, hogy az egyén az életével vajon csak saját magának, vagy az egész családnak tartozik-e.

A film, melynek készítője szintén egy Amerikában élő, kínai származású rendezőnő, Lulu Wang, aki amúgy saját nagyija sztoriját filmesítette meg; rámegy a kínai tradicionális közösségi értékek, kontra nyugati civilizáció vívmányának tekintett egyéni szabadság szembeállítására is. Billi ennek a kettős értékrendnek a határvonalán őrlődik, felnőtt fejjel szembesül azzal is, hogy anno szülei döntöttek helyette arról, hogy kiszakadjon-e a tradicionális kínai értékrendből és elhagyja-e hazáját és nagycsaládját. A kínai nyelvet már töri, írásban nem is tudja használni, és úgy érzi, hogy szülei becsapták, amikor kivetették őt New Yorkba, nyilván egy jobb élet reményében, de a döntés jogától gyerekként megfosztva.

A búcsú egy igazi családi mozi, a szó igazán jó értelmében, ahol a családtagok egymás iránt érzett kötelességvállalása, és az összetartozás érzése megnyugtatóan hatalmasodik el az egyéni elszigetelődés szabadság-illúziója felett. Az a jó, hogy a cuki „dilis család” jeleneteknek van tétje, és be vannak ágyazva egy valódi értékrendbe, nem hiábavaló poénkodásról van szó. Így a nevetséges esküvő giccses jelenetei vagy a temetőlátogatás piknik hangulata értelmet kapnak.

Ez pedig már az identitás kérdését feszegeti, főleg azokban a jelenetekben, amikor az otthon maradt családtagokból előtör a hazafi, miközben az utódaikat már Amerikába küldik tanulni. A búcsú nem foglal állást a Kína vagy USA kérdésben, sőt, a film nagyon erős képi világa mind a két otthont végtelenül elidegenedettnek és szürkének tudja láttatni, de felvillantja azokat az aspektusokat is, amik mégis vonzóvá teszik és megmagyarázzák az otthonmaradás, vagy a világgá menés alternatíváját, ki merre indul el.

A Búcsú zenéje is nagyon hatásos, a főhős belső őrlődéseit, felismeréseit gyönyörűen kíséri le és erősíti fel. Az biztos, hogy én legalább még egyszer meg fogom nézni, de csak ha majd épp nagyon vidám leszek.