Na, végre sikerült megnéznem a Csodálatos fiút, már ezer éve tervezgettem. És tetszett, tényleg tetszett, de nem amiatt, amit a kritikák kiemelnek benne. Van egy drogos srác (Nic), akit Thimotée Chemelet játszik, mint mindent és mindenkit mostanában. Persze ez nem baj. Jól néz ki, tehetséges, és az összes filmje közül, amit láttam tőle, ebben tetszett a legjobban. Az apa meg (Steve Carell, ő is baromi jó ebben), küzd a gyerek életéért, és azért, hogy visszarángassa a családba meg a társadalomba. Ez az alapszituáció. Egy véget nem érő harc, egy életre szóló projekt mind a kettőnek.

Amit mindenki kiemel, azok is, akikkel beszélgettem a filmről, és a kritikák is, hogy az apa mennyire kitartóan küzd a gyerekért, és milyen elfogadó, meg megértő, meg fáradhatatlan. Meg hogy milyen nehéz együtt élni azzal, hogy valakin, akit szeretünk, nem tudunk segíteni. Hogy milyen mély ez az apa-fiú kapcsolat stb. stb.

Nekem viszont amiatt a végtelen empátia miatt tetszett a film, amit a drogos srác iránt váltott ki belőlem. Én nem az apa tragédiáját láttam elsősorban, amit érdekes módon mindenki más (nyilván az is benne van persze), hanem a fiú tragédiáját, aki ki akar kerülni a drogok fogságából, de egész egyszerűen nincs miért. Ha legfeljebb nem magáért a küzdelemért. Amikor ugyanis ezeknek az egyre mélyebb zuhanásoknak a rehabilitációja véget ér; vagyis először van a kibírtam négy napot, aztán a kibírtam egy hónapot, aztán a tiszta voltam négyszáznyolcvanhét napig; a vége mindig az, hogy oké, de mi van magában a tisztaságban? Semmi.

Soha nem a célok elérése a nehéz, különösen nem egy ilyen csodálatos fiúnak, akiről már a film elején kiderül, hogy tehetséges, jó tanuló. jó sportoló, művészi vénája van, ír, rajzol, hanem hogy találjon valami célt az életben. Itt ugyan ez nem fogalmazódik meg ilyen tisztán, csak annyiban, hogy a tisztaság állapota egyszerűen nem okoz akkora eufóriát, mint a drogos állapot. Talán Nic könnyebben mászott volna ki a szarból, ha küzdenie kell a megélhetésért, vagy nem is tudom, van valami halálos betegsége, amit le kell győznie.

De csak élni a világban, ez nem üti át az ingerküszöböt. Vannak pillanatok, amikor bele tud kapaszkodni az írásba, és úgy tűnik, hogy ez lesz majd a feloldása az egész kálváriának, de sajnos ez sem elég. Az apa és a fiú film eleji közös füvezésében nem az az érdekes és sokatmondó, amit a kritikák kiemelnek, hogy talán akkor csúszott bele a keményebb drogokba, és hogy az apának később lelkiismeret furdalása volt emiatt, hanem az, amit Nic már ott, egészen fiatalon, nagyon halkan megfogalmaz. Hogy betépve könnyebb elviselni az élet kis dolgait és a nagyokkal foglalkozni. Közben persze David Bowie szól, Nick szobájának falán a Low című album fotója. Ahogy az is sokatmondó, hogy Bukowskitól olvas fel verset, aki szintén drogos volt egész életében, csak ő alkoholista volt.

Nekem ez a Csodálatos fiú legfőbb mondanivalója, hogy a szenvedést, vagy az életunalmat milyen módon próbálja feloldani az ember. Van, aki drogokkal, van, aki művészettel, van, aki mindkettővel. Bukowski szerint nem szükséges szenvedni a művészi tevékenységhez, a Csodálatos fiú című film azonban csendben erre is utal, hogy milyen sokat köszönhetünk azoknak, akik elvitték a balhét helyettünk a szenvedésükkel, hogy mi megkapjuk a katarzisunkat a fotelban ülve.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS A FACEBOOKON.

kOMMENTELNÉD A CIKKET? ITT MEGTEHETED.