Ez a poszt egy nagy SPOILER!

Baromi sokat gondolkodtam már rajta, hogy miért van az, hogy az én nagy szerelmemnek, Woody Allennek van egy filmje, amit már ezermilliószor láttam, és remélem, hogy még ezermilliószor meg fogok nézni; annak ellenére, hogy nem ezt tartom a legjobbnak. Sőt, ha utánaszámolok, szerintem legalább hét olyan filmje is van, amit sokkal jobbnak tartok, mint ezt: Manhattan, Annie Hall, Férjek és feleségek, Bűnök és vétkek, Kasszandra álma, Hannah és nővérei, Játszd újra Sam. De mégis ez az, amit bármennyiszer meg tudok nézni. Ez mitől lehet? Ezen agyalgattam ma délután is, amikor jöttem haza az edzésről, aztán kitaláltam, hogy nézek egy filmet  a szülinapomon, és persze megint az Agyament Harry mellett döntöttem.

A sztori szerint van egy író, Harry, aki összevissza zagyválja az életét. Minden nőt meg akar kapni, minden párkapcsolatát elcseszi, az összes volt felesége utálja és látni sem akarja, az egy szem gyerekét meg úgy kell elrabolnia, ha kapcsolatban akar lenni vele. A legutóbbi nagy szerelme lelép egy jó barátjával, az egyik volt szeretője pisztollyal kergeti a tetőn, hogy kinyírja, a pszichológusai pedig a legnagyobb érdektelenséggel hallgatják, segíteni persze lószart sem tudnak.

„Hogy Szophoklészt idézzem, jobb lett volna, ha meg sem születünk” – magyarázza egy prostinak, akit felhív a szobájába, és olyan lehangolt, hogy a nő felajánl neki egy ingyen menetet. Szex után egész éjjel a nagy szerelmét hívogatja telefonon, hogy az ne menjen feleségül másnap a barátjához. Persze közben tömi magába a nyugtatót, vagy antidepresszánst, ki tudja.

Íróként sikeres, de elijeszti maga körül az embereket, akikkel képtelen tartós kapcsolatot ápolni, így például a nővérével, akivel évek óta nem beszél, de amikor meglátogatja, szintén elbeszélnek egymás mellett:

     - Tudod mi vagy te? Egy öngyűlölő zsidó.

     - Gyűlölöm magam, de nem azért, mert zsidó vagyok.

Végtelenül egyedül van, így amikor találkozik egy barátjával az utcán, akinek szívpanaszai vannak, elkíséri az orvosi vizsgálatra, ahol mindet rendben találnak, majd együtt mennek átvenni egy kitüntetést. Útközben, a kedvező orvosi vélemény ellenére mégis szívinfarktust kap a barátja és meghal.

Az a durva, hogy tegnap miután megnéztem ezt a filmet, hirtelen rájöttem, hogy milyen érdekes a tudatalatti. Valószínűleg már évtizedek óta üzenget nekem ezzel a filmmel. Ezért néztem meg végtelenszer újra és újra, csak nem értettem, miért is tetszik annyira. De most hirtelen ráeszméltem, hogy mennyire sok üzenete van számomra. Egyrészt itt van egy végtelenül magányos figura, akit senki nem ért meg, párkapcsolataiban is magányos, és minden emberi kapcsolatából kiugrik, miközben vágyik az intimitásra. Másrészt, és ami fontosabb, hogy a katarzis, vagyis a mondanivaló a film végén kettéágazik, amit azonban a film nagyon intelligens módon nem tol az arcunkba, hanem amolyan by the way módon belesző egy beszélgetésbe. Az egyik, amikor a film végén a börtönben megjelenik Harrynek a halott barátja.

     - Mondd el az igazat, miért jobb halottnak lenni, mint élőnek? - kérdezi Harry.

     - Nem jobb. Nem neked való, hidd el.

     - Jézusom, nekem az élet sem való.

     - Nem, viszont jól írsz.

     - Nem tudok létezni a való világban, teljes kudarcot vallottam az életemben.

     - Nem hiszem, mert szerintem te örömet szerzel sok embernek az írásaiddal.

     - Tudom, hogy milyen elcsépelten hangzik, de én akkor is csak boldog akarok lenni.

     - Élet egyenlő boldogság, nekem hihetsz – mondja a halott barát.

A másik katartikus pont, amikor Harry a film utolsó jelenetében hazamegy az üres lakásba, és hirtelen ihlete támad, hogy megírja azt a figurát, aki az életben ugyan nem találja a helyét, de a kitalált világa és az írásai segítik őt életben tartani.

Szeretem Woody Allent, a szupermenő titkos házamban ő ül fent a színpadon, egy díványon, amin beszélgetni szoktunk. Megkérdeztem tőle tegnap, mit kezdjek az életemmel és azt mondta, hogy fejezzem be a könyvemet. Most nekiveselkedtem megint, mert tudom, hogy számon fogja kérni.