Istenem, mennyire vártam a Hely című filmet! Komolyan mondom, számoltam vissza a napokat a bemutatóig, és már megvettem előre a jegyet, pedig lehetett sejteni, hogy egy hétköznap délután hármas előadáson nem lesz teltház. És igen! Igen! Igen! Megvan az idei új kedvenc filmem a Lucky mellé, vagy talán meg is előzi a kilencvenegy éves ateista utolsó heteiről szóló szuper filmet a Hely, Paolo Genovese alkotása. Na, most az egy dolog, hogy eddig nem tudtam, hogy van egy hüvelykujjszopási reflexem, de ezek szerint van, mert a százöt perces film végén fájt a hüvelykujjam, amit szétrágcsáltam az idegtől, a másik kezem meg végig ökölbe volt szorítva. De hogy a film egyetlen egy percére nem hagyott alább bennem a feszültség, az valami óriási élmény volt. Különösen, hogy az egész sztori egyetlen asztalnál játszódik, ami mellett két ember beszélget. Ez már csak azért is nagy ügy, mert mostanában egyre ritkábbak azok a filmek, amik közben nem kezdek el másra gondolni, esetleg nem nézem meg a telóm, persze ez nem csak a filmek hibája, valahogy egyre kevésbé tudok egyszerre csak egy dologra koncentrálni. Mindenesetre én a film végén megrendülést és egyben hihetetlen eufóriát is éreztem.
A Hely-et az olasz Paolo Genovese írta és rendezte, aki a Teljesen idegeneket is készítette, ami szintén egy órási nagy film, még játsszák amúgy a mozikban, tessék megnézni. A Hely, hasonlóan a Teljesen idegenekhez, egy kamaradarab, vagyis egyetlen helyszínen játszódik. Egy kávéházban, ahol egy rejtélyes, középkorú, szakállas pasi ül, és sorra fogadja a hozzá érkező embereket, akik legtitkosabb, és egyben legnagyobb vágyaikkal érkeznek hozzá. Van, aki családtagja egészségét szeretné visszakapni, van, aki egy modell csajjal akar szexelni, vagy a férjét visszaszerezni, esetleg megtalálni újra az elveszett Istent. A rejtélyes idegen pedig segít mindenkinek, egyetlen feltétellel. Mindenkinek egy olyan dolgot kell megtennie, ami nehéz, bár mint emberünk hangsúlyozza, nem lehetetlen számára. Ha ezt megteszi, rögtön teljesül a vágya. Nem szeretném részletezni a sztorit, mert jó lenne, ha mindenki átélhetné azt a feszültséget, amit én, de nem meglepő módon nagyon kemény, sokszor kegyetlen feladatokat kell véghezvinniük a kávézóba érkezőknek. Van, akinek csak a komfort zónájából kell kilépnie, van, akinek már egy igazán kellemetlen feladatot kell teljesítenie. De olyan is akad, akinek az elveit kéne megtagadnia, sőt, az emberségét kell odadobnia, hogy a legnagyobb bűnt hajtsa végre. A film ezeket az üléseket kíséri végig. A kérő és a teljesítő személy közötti párbeszédeket, a tervezgetést, az alkudozást a különös férfival, melyeknek mélyén természetesen mindenkinek a saját magában zajló őrlődése, félelme, felbátorodása, vagy épp elgyengülése áll. És persze az örök párbeszéd, amelyhez újra és újra visszatérünk:
„Miért kényszerítesz rá, hogy ezt tegyem?
Nem kényszerítelek. Te döntesz.”
„Mit meg nem tettem MIATTAD?!
Nem miattam, MAGAD MIATT tetted.”
A Hely egy rendkívül izgalmas, nagyon kemény morális kérdéseket feszegető film, mely első körben úgy tűnhet, arról szól, vajon mit vagyunk hajlandók megtenni az álmainkért. És vajon érdemes-e ezekért az álmokért ekkora áldozatot hozni. Valójában azonban sokkal mélyebb értelmet hordoz. A szereplők mindegyike, akár sikerül teljesítenie a furcsa férfi kéréseit, akár nem, egyfajta fejlődéstörténeten megy keresztül. Senki nem ott folytatja ezentúl az életét, ahol a kávéházi fogadó órát megkezdte. Van, akinek teljesül a vágya, mert megteszi, amire kérték. Van, aki feladja, de lázad ellene, és olyan is van, aki megnyugszik a döntésében. Mivel az egész film csupán egyetlen asztal mellett folyó párbeszéd a furcsa férfi és a kéréssel hozzá érkező személy között, a mi fantáziánkra van bízva, hogy elbeszéléseik alapján elképzeljük, hogyan valósították, vagy tervezik kivitelezni szörnyű tetteiket. A főszereplő, Valerio Mastandrea hihetetlen nagyot alakít a mély részvéttel, ugyanakkor könyörtelen következetességgel számonkérő ismeretlen szerepében. Szinte ugyanazzal az arckifejezéssel hallgat meg mindenkit, mégis minden apró rezdülése árulkodó. Az elé járuló vendégek pedig szintén fantasztikusak. Nincs egy üres, vagy hangsúly nélküli tíz másodperc ebben a filmben.
Azonban a fejlődéstörténetnél is többről van itt szó. Számomra a film a szabad akarat és az isteni szándék közötti örök dilemmáról szól. Vajon életünk során hagyatkozhatunk-e kizárólag a vágyainkra, és tetteinket megszabhatja-e a saját akaratunk, saját érdekeink mindenáron való kiharcolása. Vagy ezzel szükségszerűen döntünk romba más életeket, esetleg a sajátunkét is. Magyarán hova vezet a szabad akarat, mint egyetlen vezérlő elv. Léteznek-e magasabb rendű célok, melyeket a homályos látásunkkal felfogni képes saját érdekeink elé kell helyeznünk, és egyáltalán felfoghatjuk-e vagy felismerhetjük-e ezeket. És vajon képesek vagyunk-e megnyugodni egy olyan döntésben, ami látszólag ellentmond a saját érdekeinknek. Ezek olyan alapvető kérdései az emberi létnek, melyeket a Hely című fim nemcsak felvet, de csodálatos módon meg is válaszol nekünk. Így nemcsak egy lenyűgöző filmet kapunk, de komoly erkölcsi tanítással is gazdagodunk.
