Nem azért nem sikerült eddig megnéznem az Én, Tonya című filmet, mert a sors másképp akarta volna, hanem mert annyira sok jó filmet játszanak folyamatosan, hogy egy műkorcsolyázóról szóló sztori nem tűnt túl izginek a felhozatalban. Ezért mindig tologattam, hogy majd egyszer, ha épp ráérek.

Egyrészt a műkorcsolya nem az én világom. Azt értem, hogy őrült nehéz sportág lehet, de még arra sem voltam soha képes, hogy egyetlen szám erejéig végignézzek egy produkciót, olyan szinten nem köt le. A másik, hogy Margot Robbie nem volt a szívem csücske. Egyszerűen rohadt ellenszenves feje van, és bár jó színésznő, azon gondolkodtam a film első jeleneteiben, vajon miért ő kapta meg ezt a szerepet. Valahogy az volt az érzésem, hogy ez itt nem Tonya Harding, hanem Margot Robbie, és nehéz volt elvonatkoztatni. Végül nagyon jól hozta a sérült, kőkemény és céltudatos prolit, és mindenképpen le a kalappal, hogy a korcsolya-jelenetek nagy részét valóban ő csinálta meg, miközben nagyon jó bulldózer fejeket is vágott.

Amire viszont nagyon kíváncsi voltam, hogy hogy lehet egy két órás filmet forgatni arról, hogy egy korcsolyázó talán eltöri egy másik korcsolyázó térdét. Na, ezt viszont jól megoldották, nem volt unalmas a két óra és kerekítettek egy sztorit Tonya Harding egész életéről, ami kifejezetten feszes és érdekes volt. Tulajdonképp az egész korcsolya sztori csak háttér volt szerencsére, és örülök, hogy nem kellett sok piruettet végignéznem.

A lényeg abszolút Tonyának és az anyjának a kapcsolata, majd az ebből fakadó szerencsétlen párkapcsolata is, ami végül a karrierjét is kettétörte. Mind a két színésznőt Oscarra is jelölték és a mutter, Allison Janney meg is kapta, bár végig kábé ugyanazt a blazírt pofát kellett vágnia, de az biztos, hogy nagyon meggyőző volt a szeretésre képtelen, elvárásokkal teli szülő szerepében. Nyilván, akinek hasonló anyja van, annak összeszorult a gyomra a film első két percében és úgy is maradt végig. Ez a feszültség nagyon erős volt, tulajdonképpen ez vitte végig a filmet. És az a helyzet, hogy ebből a feszültségből származott Tonya szuperhatalma, a korcsolyázó tehetsége is. Bár valószínűleg bármibe fogott volna, irtó sokra viszi, hiszen az anyjától kapott folyamatos bántalmazás és szeretetmegvonás olyan feszültséget keltett benne pici korától fogva, amit prímán ki tudott volna használni az élet számos területén. És ami különleges volt, hogy erre az anyja külön rá is játszott. Volt, hogy fizetett szitkozódót küldött például a pálya szélére, hogy ezzel motiválja a lányát. Később ki is fejtette neki, hogy ő így mutatta ki a szeretetét.

Számomra kérdés, hogy a kis gyerekek versenysportolói pályára adása mennyire etikus a szülők részéről. Tonyát négyéves korában vitte le az anyja edzeni, és ezzel egy időben körülbelül minden más tevékenységtől meg is vonta a lehetőségeit azért, hogy a lányába befektetett pénze megtérüljön. Egy idő után az iskolából is kivette, így a fiatal Tonyának már esélye sem volt letérni a kényszerpályáról. Az egyedüli kibúvót anyja terrorizmusa alól Jeff Gillooly jelentette, aki a pasija, majd később a férje is lett. Természetesen egy bántalmazó kapcsolatban felnőve ez a házasság sem lehetett sikeres.

Sajnos a sztoriban nem mennek bele a mélyebb pszichológiai háttérbe, de felszínesen érintik annak problémakörét, hogyan tud a bántalmazott egy idő után maga is aktív szereplőjévé válni a drámának, mivel el sem tudja képzelni, hogy másképp is lehet szeretni vagy szeretve lenni, illetve egy idő után össze is zavarodik, hogy nem arról van-e szó, ő saját maga tehet arról, ha bántják. Ez az igazán nagy szemétség a bántalmazó, elvárásokkal teli gyereknevelési módszerben, hogy fogalmad sincs róla, hogy abban élsz, mivel ez a természetes számodra. Így később a szeretetet is ezzel azonosítod be, ami ebben a sztoriban gyönyörűen megmutatkozott.

Én mondjuk a korcsolya, a verseny meg a térdszétverős sztori ennyire részletes kifejtése helyett szívesebben néztem volna meg ennek a lelki folyamatnak a fázisait, de persze értem, hogy nem ez volt a koncepció itt, hanem Tonya Harding feloldozása huszonnégy évvel a „az incidens” után. A teljes igazság nem derül ki végül, de nem is ez a lényeg, hanem maga a lelki folyamat, hogyan is működik a bántalmazó kapcsolatban létezés, az odakötöttség, sőt valahol az ebből az agresszivitásból táplálkozó életenergia is, amely akár az elvtelen, minden áron való cél-eléréshez is vezethet. Nyilván egy feltétel nélküli szeretetet nem ismerő családi háttér, és a menekülő útvonalak teljes hiánya is kell hozzá, meg egy olyan rendőrség, amelyik nem védelmezi meg a nőt az erőszakos férjtől akkor sem, ha a kocsiban a feleséget lőtt sebtől vérző fejjel, a pasit meg egy rakat piával meg fegyverrel kapják rajta.

Nekem borzasztó volt látni, hogy Tonya százhuszadszor is visszamegy ahhoz a férfihoz, aki a reggeli üdvözlés gyanánt rongyosra veri, és hogy a fizikailag és verbálisan bántalmazó anyjától sem tudott megszabadulni még sikerei csúcsán sem. Elég pontosan megmutatkozik az a jelenség, hogy a családon belüli női erőszak milyen szépen meg tud ágyazni a későbbi férfi erőszaknak, magyarán az agresszió nem nemek közt feszülő probléma. Ahogy a rendőrség nem igazán tudott mit tenni a bántalmazó férjjel, úgy a család környezete sem tett semmit azért, hogy megakadályozza Tonya anyjának bántalmazó gyereknevelési módszereit.

Szívszorító volt, ahogy a hatéves Tonya sírva kér bocsánatot az apjától, aki épp örökre készül elhagyni a családot. A mindent magára vállaló gyerek könnyei ezek, akit egész későbbi életében bűntudatra kódolnak, és soha nem tudja elérni a szülői feloldozást, még akkor sem, amikor Amerika legjobbja lesz saját sportágában. Az pedig, hogy emellett a lelki teher és terror mellett még edzenie és a versenyek feszültségét is bírnia kellett, szinte felfoghatatlan számomra. Mivel Tonya és exe egy lepattant konyhából emlékeznek vissza a történésekre, ezért még azok is tudják a film elejétől fogva, hogy nem lesz happy and, akik nem ismerik a sporttörténetből Tonya Harding életét, mégis izgalmas végigkövetni ezt a hatalmas áldozatokkal teli, de végül kudarcba forduló életpályát.

Ami viszont végig zavart a filmben, hogy megpróbált vicces lenni, csak sajnos egyáltalán nem volt az. Amúgy sem szeretem ezeket a kamerába kinézős poénokat, de még hacsak nem is viccesek, akkor pláne nem. Én konkrétan egyszer sem nevettem, de még csak nem is mosolyogtam, nem értem miért kellett ezt a történetet ilyen „poénosra” venni, a sima drámai hangvétel pontosan megtette volna. Szóval összességében a sztori abszolút viszi a filmet, ami főleg azoknak ajánlott, akik a pszichológia vagy az életrajzi filmek iránt érdeklődnek, és a színészek is remekelnek benne, de a Tonya anyjának szerepéért járó legjobb női mellékszereplő-Oscart kicsit túlzónak érzem.