Tegnap láttam egy filmet J. D. Salingerről. Megkérdezték tőle, hogy miért akar író lenni. „Azért mert dühös vagyok, és ki kell adnom valahogy a dühömet. És azért, mert az írásaimban létezik az egyetlen hely, ahol őszinte lehetek.”

Tőlem, ha megkérdezné valaki, hogy miért írok, egészen prózai okra tudnám visszavezetni. Azért, mert már nincs az a mennyiségű fül, ami képes befogadni az agymenéseimet. Elijesztem magam körül az embereket azzal, hogy folyamatosan mondom azt, ami eszembe jut. És hiába a mondanivaló minősége, egy idő után minden fül megtelik és besokall. Én meg úgy érzem magam, mint a pasik, akik nem tehetnek róla, hogy folyamatosan szexelni akarnak. Egyfolytában termelődnek a gondolataim, amik ki akarnak jönni, úgyhogy muszáj írnom, mert különben felrobbanok. Amikor írok, akkor pedig azt érzem, hogy megkönnyebbülök, legalábbis egy rövidke időre.

Visszatérve Salingerre, kifejezetten érdekes volt ez az élmény, bár maga a film gyenge volt. Kicsit olyan Disney-limonádé stílus, amit egy uncsi délután unaloműzésből mégis megnézel. Rebel in the Rye. Amúgy Kevin Spacey 2017-es, egyik utolsó főszerepe abból a korszakából, ahol a híre még nem szenvedett súlyos csorbát. Viszont a sztori és maga Salinger olyan érdekes (Nicholas Hoult játssza amúgy), hogy elvitte az egészet.

Másnap is sokat agyaltam rajta, főleg, hogy eredetileg egy barátom hívta fel rá a figyelmem: „Juci, meg kell nézned, olyan inspirációt kapsz tőle az íráshoz, hogy beszarsz.” Tényleg kaptam. Whit Burnett (Kevin Spacey), Salingernek a Columbia-n tanító egyetemi tanára azt mondja a kezdő írónak: „Készen állsz arra, hogy az írásnak szenteld magad úgy, hogy cserébe semmit ne kapj? Ha igen, akkor mehet a dolog.” És megjelentette az első novelláját. Salinger pedig később, befutott íróként sem akart semmit cserébe. Az utolsó negyvenöt évében nem jelentetett meg semmit, visszavonultan éldegélt, pedig válogatás nélkül leadtak volna tőle bármit a kiadók. Ez baromi nagy hatással volt rám. Az hogy az ember lehet őszinte, mert annál nagyobb dolog kevés van, minthogy az ember önmaga lehet. Milyen jó, hogy léteznek művészek. Tőlük lehet a legtöbbet tanulni arról, hogyan működik az önszeretet és az önfelvállalás. Annak ellenére, hogy paradox módon épp ők tudják a legjobban utálni is magukat.

A Rebel int he Rye egy klasszikus életrajzi film a Zabhegyező írójáról. Én nem olvastam a Zabhegyezőt, és őszintén szólva a filmből sem tudtam meg, hogy ez a könyv miért akkora durranás. Sokszor láthatjuk a filmben, hogy Salinger vadul gépel, miközben a narrátor felolvas mondatokat, amikről feltételezhetjük, hogy a nagy mű részletei, de olyan jellegteleneket, hogy nemcsak az nem derül ki, miről szól a könyv, hanem az sem, hogy ez miért lett akkora világsiker. A film második felében már látjuk, hogy a rajongók körbeveszik őt, hogy ikonná válik és sok fiatal saját magát fedezi fel Salinger személyében; és persze tudjuk, hogy egy új hang volt ő a háború utáni fiatalság problémáinak és életérzésének megszólaltatásában, de mindezt nem a filmből vesszük le, hanem vagy amúgy is tudtuk már, vagy utánanézhetünk, ha érdekel minket. Ahogy olyan apróságokkal sem pepecseltek a film készítői, hogy hogyan jutott el a fiatal író lelkileg oda, hogy kibukjon belőle ez az új hang. Nagyon lazán felvázolják, hogy van a gazdag vállalkozó papa, meg az érzékeny, művészet felé hajló mama, de az egész baromira nincs se kifejtve, se pszichológiailag alátámasztva, miért is lett Salingerből az, aki. Sem az, hogy miért számít nagy valakinek ő, vagy a saját magáról mintázott főhőse, Holden Caulfield.

Szerencsére maga a figura és a sztori annyira érdekes, hogy totál elviszi még ezt az elég igénytelen filmet is. És arra mindenképpen inspirál, hogy az ember írni kezdjen. Nemcsak azok miatt az említett motivációs frázisok miatt, amikkel Salinger mestere és egyetemi tanára operál, és nemcsak azért, mert elgondolkodunk azon, mennyivel jobb laptopon dolgozni a könyvtárban, mint ceruzával szarakodni a lövészárokban, hanem amiatt is, hogy látunk egy alakot, aki a nyolcszázadik visszautasítás ellenére is tovább dolgozik, mert írnia kell. Nem töri le a kudarc, ahogy később a siker sem hatja meg, sőt, inkább menekül a rajongók elől, nem ad interjúkat, elvonul a világtól. Élete második felében bezárkózik vidéki birtokára, sőt, még a házában élő feleségétől és gyerekétől is elszeparáltan a kerti lakba, amit egyébként nagyon irigyeltem tőle; tornázgat, meditál és írogat a szuper feng-shui nappaliként megjelenített szobájában. 

A másik, ami elgondolkodtatott, hogy Salinger a háború alatt, a fronton fejben írta a könyvét, mert máshogy nem volt lehetősége. Kábé ez tartotta életben saját bevallása szerint. És valóban sokszor lehet visszaemlékezéseket hallani munkatáborokat, frontot megjárt emberektől, hogy szinte a fizikai szükségletek kielégítésénél fontosabbnak bizonyul a lelki, szellemi motiváció az életben maradáshoz. Különösen, hogy Salingert a nélkülözéseken túl állati komoly lelki traumák is érték: kapásból az újságból értesült róla, hogy otthon maradt szerelme, Oona O’Neill elhagyta és hozzáment feleségül a harminchét évvel idősebb Charlie Chaplinhez. Érdekes, hogy pár napja, A Maria Callas sztoriban pont egy ugyanilyen történetet láttam, csak ott Maria Callas tudta meg az újságokból, hogy szerelme elvette Jackie Kennedyt. Úgy látszik ez olyan volt anno, mint ma a facebook: ha a pasid kiírja, hogy „kapcsolatban” és nem veled, akkor rájössz, hogy nektek game over. A lényeg, hogy bár a történelem utólag jó döntésnek igazolta O’Neill választását, mert sikeres volt a házasságuk Chaplinnel, amibe nyolc gyerekük is született és Chaplin halálig együtt maradtak; nyilván ez Salingert baromira nem dobta fel a fronton. Mindemellett részt vett a normandiai partraszállásban és a koncentrációs táborok felszabadításában, szóval látott pár olyan dolgot, amitől érthető módon megroppant. A tragikus az, hogy pont ez a megkattanás, ezek az élmények tették őt aztán világhírű íróvá, legalábbis későbbi szerkesztői és ő maga is így nyilatkozott erről. Emberileg tönkrement, íróként viszont elmélyült és kivirágzott.

Ami szintén tanulságos a filmben, hogy amikor élete második felében kivonul a városból a feleségével, azt vallja magáról, hogy a különleges emberek, amilyen ő is, a magánéletben valójában elviselhetetlen figurák. Salinger háromszor házasodott, második feleségétől két gyereke is született. Idillinek tűnhetett, hogy egy mini paradicsomban éldegélt a szőke szépség és a híres író, valójában azonban sokszor hetekig nem bújt elő a kerti lakból, felesége pedig megőrült az unalomtól és a magánytól az erdő közepén. Szóval igen, azt azért minden nagynevű zseniért rajongó nőnek érdemes az agyába vésnie, hogy ha szerencsésnek hiszed magad, mert a híres XY épp téged választott párjául, akkor jó eséllyel pár hónap múlva azt gondolod majd, bárcsak inkább a villanyszerelő Bélának a csaja lennél. Nem beszélve arról, hogy egy menő művész ezerévesen is szexi tud lenni, főleg a feltörekvő művészpalántáknak. Ennek megfelelően Salinger is számtalan fiatal írónővel folytatott kalandja után, már közel hetvenévesen elvett egy negyven évvel fiatalabb ápolónőt (milyen praktikus), bár ez a történet már a filmben nem szerepel.

Elgondolkodtató, vajon mennyire játszott szerepet elvárásoktól való félelem abban, hogy sikereinek csúcsán vonult vissza. A film csak halványan utal rá, hogy a szakma és a közönség is a következő mesterművet várta tőle, és ez valószínűleg elég nyomasztó lehetett. Salinger kilencvenegy éves korában halt meg 2010-ben úgy, hogy a világ az utolsó pillanatig várta tőle az újabb nagy dobást.

Szóval a lényeg, hogy ha valaki egy laza, kissé igénytelenül megcsinált és nem túl mély, de tartalmilag érdekes, baromi gondolatébresztő és jó színészekkel megspékelt filmet szeretne nézni, akkor a Rebel in the Rye nem rossz választás.