Zubreczki Judit

Zubreczki Judit

Amíg Bowie átmenetileg meghalt, nézzünk meg róla egy filmet!

2019. március 06. - Zubreczki Judit

Pár napja a facebookon elém ugrott egy hír, amit első blikkre úgy lehetett érteni, hogy Woody Allen meghalt. Magam is meglepődtem a fizikai reakciómon. Éreztem, ahogy egy pillanat alatt lezsibbadnak a karjaim, és ahogy elkezdtem gépelni, hogy rákeressek a hírre, jéghidegek és merevek voltak az ujjaim. Szerencsére kiderült, hogy a cikk nem erről szólt, de még másnap is ezen agyaltam, vajon hány olyan ember van az életemben, akinek a halálhíre ilyen erős fizikai reakciót váltott volna ki belőlem? Gondolkodóba estem, hogy mit jelent nekem Woody Allen, és hogy elképzelhető, hogy ez a figura bizonyos fokig közelebb áll hozzám, mint akár a családtagjaim, akár az állítólagos barátaim?

david_b.jpg

Rájöttem, hogy van még egy ilyen kaliberű ember az életemben, aki viszont már nem él. Ő David Bowie. Minden nap hallgatok David Bowie-t, ahogy minden nap gondolok Woody Allenre is. Jó, ezek szerint persze mégse számít, hogy élnek-e vagy nem, bár kétségkívül megnyugtató a tudat, ha még itt járkálnak köztünk. De a lényeg, hogy ezek az emberek sokkal többet adnak nekem, sokkal nagyobb érzelmeket váltanak ki belőlem napi szinten, mint azok az embertársaim, akikkel fizikai kapcsolatba kerülök, és úgymond az életem szereplői. Meg úgy vagyok ezzel, mint a legeslegjobb barátommal, aki öt hónapja halt meg. Olyan érzés, mintha csak átmenetileg lenne halott. Majdnem minden nap fel akarom hívni, aztán meg feszült vagyok, amikor eszembe jut, hogy ja nem is; és arra gondolok, hogy most már abbahagyhatná ezt a hülyéskedést és felébredhetne. Tényleg inkább halottaskodik, ahelyett, hogy moziba mennénk? De a lényeg, hogy David Bowie-ra is valahogy így tekintek. Mintha épp csak halott üzemmódban lenne, aztán majdcsak méltóztatik végre feltámadni.

david-bowie-gq_11jan16_rex_b.jpg

Ez azért is jutott most eszembe, mert a napokban megnéztem a David Bowie arcai című filmet, és persze öt percenként elérzékenyültem. Mondjuk ez nem meglepő, mert a folyamatos meghatódás állapotában vagyok, amikor csak őt hallgatom vagy nézem.

Ezt úgy fogalmaztam meg tegnap valakinek, hogy David Bowie képe azért van kint otthon a falon, meg a telóm háttérképeként, mert baromi sok erőt merítek ebből az emberből akárhányszor csak ránézek. Lehet, hogy nyálasan hangzik, de nekem ő jeleníti meg és ő juttatja eszembe minden nap a bátorságot és a szabadságot. Sokszor gondolkodom azon, hogy a művészeknek vajon be kell-e áldozniuk magukat az eredményekért, azért, hogy katarzist tudjanak okozni nekünk, és azt gondolom, hogy egyértelműen igen. Ez az az áldozat, amit ők hoznak meg helyettünk. De érdekes, hogy bár David Bowie-nak is voltak brutál mély korszakai, mégse tartozik azok közé a figurák közé, akik totál szétestek, vagy boldogtalanul, magányosan haltak meg, esetleg hosszú sikertelenség és szenvedés után tudtak csak a felszínre törni. 

david_bowie_arcai_1.jpg

Ami őt különlegessé teszi, és ami miatt én végtelenül rajongok érte, az az, hogy milyen természetesen és magától értetődően mert önmaga lenni. Mondhatnánk, hogy ez sok művészre igaz, de szerintem egyáltalán nem. A művészek óriási többsége belefullad a saját elvárásaiba. Abba, hogy vagy nem ér el sikert és elismerést, vagy ha elér valamit, akkor görcsösen próbálja reprodukálni saját addigi legjobb önmagát. A lázadás így hamar újra rabszolgasággá válik, ráadásul még észrevenni is nehezebb. Csak valahogy elszürkül az illető és ismételni kezdi önmagát. Saját maga ikonja lesz, ami ellen nemhogy lázadni nem mer, de még csak kicsit különbözni vagy eltávolodni is fél tőle. Nem beszélve arról, hogy ez a bizonyos maximum teljesítmény, amit egyszer elért, vajon fogható-e például David Bowie életművéhez, aki olyan mennyiségű és minőségű produktumot hozott létre, hogy megemészteni is lehetetlen szinte, nemhogy ráunni. A David Bowie arcai nem klasszikus életrajzi film, és nem is ajánlanám azoknak, akik még nem ismerik Bowie-t, és azért ülnek le pont ehhez a filmhez, hogy megnézzék, ki is volt ez a pasi.

david_bowie_4.jpg

A film a "David Bowie is" című 2013-as tárlatot mutatja be, ami a londoni Victoria and Albert Musem történetének egyik legsikeresebb kiállítása volt, közel kétszázezren váltottak rá jegyet. Tehát nem klasszikus életrajzi filmről van szó, nem is törekszik a teljes élettörténet bemutatására, inkább a relikviáit mutatja be, azt hogy a pasi mániákusan eltett mindent, ami az ő Bowie-ságának része volt: a tinédzserkori rajzait, a fellépőruhák terveit, a zenés darabjainak szánt díszletmaketteket. Bowie csak három évvel a kiállítás után halt meg, és még jócskán alkotott ebben az időben is, így a teljes életmű bemutatása amúgy is lehetetlen lett volna. Inkább csak csemege ez a film azoknak, akik már amúgy is fülig bele vannak esve mint én, és azt is elnézegetik, hogy egy másik országban egy rég véget ért kiállításon milyen ikonikus Bowie-tárgyakat látunk a vitrin mögött.: saját kezűleg tervezett lemezborítókat, átfirkálásokkal tarkított világsláger-szövegeket, híres portrésorozatokat.

david_bowie_6.jpg

Kicsit olyan érzés beülni erre a filmre, mint amikor van egy kedvenc sorozatod, ami már réges-rég egy nagy rakat szar, de mivel már megszeretted, hát nézed. Mert bírod a karaktereket, szereted a jelenetek helyszíneit, a főcímzenét. Szóval nézed a David Bowie arcai című filmet, hogy ki van állítva a ruha, amiben elénekelte a Space Oddityt, aztán meg bevágják a videót, hogy jé tényleg ez az a ruha. De nem baj, mert közben hálás vagy, hogy egy kicsit közelebb érezheted magad Bowie-hoz és hallgathatod azokat az embereket, akik együtt dolgoztak vele, meg vagy hatva, hogy a háttérben David Bowie szól, nem mintha nem ez menne amúgy is mindig a füledben. De örülsz, hogy beszélnek róla, és végre nem Te hoztad szóba. Mint egy hülye szerelmes. Vagy mint egy nagyi, aki nem tud betelni az unokájával, pedig az csak épp a kakaós csigát trancsírozza szét a falon.

bowie_is.jpg

Ha mégis meg akarja nézni valaki a David Bowie arcait, annyi tanulság azért ragad még a nem-rajongókra is, hogy adott egy fiatal srác, aki tinédzserként kitalálja, hogy sztár lesz, és az első perctől halál tudatosan tervezi az imidzsét: minden dalszöveget, vázlatot eltesz, minden papírfecnit, ötlet-jegyzetet, mintha tudná, hogy az utókornak egyszer ez még fontos lesz. És aztán egészen a haláláig mégis képes valahogy beleszarni az egészbe, abba, amit úgymond "már kiépített". Hogy éppen melyik karakteréért rajong a közönség, vagy mi az a stílus, ami egyszer már „bejött”. A legtermészetesebb módon vedli le azt, ami már nem ő, hogy megszülethessen az új önmaga. Hű a változáshoz, hű önmagához.

Ezt az inspirációt mindenképpen megkapjuk ebből a filmből, még ha ilyen nagyon-nagyon áttételesen is: dokumentumfilm egy kiállításról, ami egy zenészről készült. Na meg persze mindig jó elnézegetni a világ legszexibb pasiját.  

A bejegyzés trackback címe:

https://zubreczkijudit.blog.hu/api/trackback/id/tr3914624758

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása