Nem tudom, mostanában miért toppannak elém pont olyan filmek, amik az isteni akarat és motiváció megfejtésére irányulnak (na jó, igazából én választom őket), de a lényeg, hogy pár héten belül már a második sikertelen próbálkozást láttam ebben a témában. A Viskó című filmet egy ismerősöm ajánlotta, méghozzá olyasvalaki, akiben megbízom, meg szerintem jó fej is. Csak arra nem emlékszem, hogy ki volt, pedig elég sokat agyaltam rajta az alatt a két óra alatt, amíg megpróbáltam átverekedni magam ezen a teológiai magaslatokat ígérő, végül Disney-szinten megragadó családi mozin. Már az első tíz percben látszott, hogy ez valami über-gagyiság lesz, de bíztam a titokzatos Mr. X véleményében (arra emlékszem, hogy pasi volt), szóval, ha magára ismer, jelentkezzen és hívjon meg legalább egy kávéra kárpótlásul.
A Viskó című film (2017) egy állati híres bestsellerből készült, amit eredetileg egy apuka gyártott a gyerekeinek karácsonyra. Gondolom, hogy megmagyarázzon pár kényes témát, amit a gyerekek előbb utóbb bedobnak a létezéssel kapcsolatban, már ha nem olyan családból jönnek, ahol miértes kérdéseket jobb ha nem teszel fel arról, hogy például a vasárnap esti Dagobert bácsi kacsameséi helyett hogyhogy a dögunalmas és kicsit büdi templomba kell menned minden héten, bármennyire is semmi kedved hozzá.
Innentól SPOILER-es az egész cikk, de amúgy sem javaslom, hogy megnézd a filmet, szóval, ha gondolod, olvass tovább.
Szóval a sztori szerint van egy idilli család: papa, mama, három gyerek, akik gondtalan életet élnek, vasárnap templomba mennek, énekelnek, nevetgélnek, és vidáman átintegetnek a szomszédnak, aki a füvet nyírja, mígnem a boldogságnak egyszer csak vége szakad, amikor a legkisebb gyereket a családi nyaralásról elrabolja és megöli egy sorozatgyilkos.
Ekkor az apa (Mack) megharagszik Istenre, és megromlanak a családi viszonyok. Ez eddig még oké, de itt jön a fordulat. Egy nap Mack levelet kap Istentől, hogy látogassa meg őt abban a viskóban, ahol a kislány ruháit és vérét megtalálták (a teste nem került elő). Az apa odautazik és innentől kezdődne a spirituális kaland, ahol is várjuk, hogy most megmondják nekünk a frankót, vajon Isten mi végre tette/engedte ezt a dolgot megtörténni? Mi is a magyarázat?
Hát elmondom előre, hogy semmilyen magyarázatot nem kapunk, felesleges végigszenvedni a több mint kétórás játékidőt. Persze, hogy is kaphatnánk pont itt és pont így. Pár percnyi minimális feszültség után reménykedni kezdünk, hogy most végre kezdetét veszi valami izgalmas, ám az elhagyott téli viskóból rögtön paradicsomi állapotba érünk át, amolyan Jehova tanúi-prospektus feelingben, ahol maga a Szentháromság fogadja Mack-et. Gondolom, a meghökkentő fordulat az lenne, hogy az Atya, akit ő Papának hív, nőként, ráadásul fekete és kövér nőként jelenik meg, hogy tényleg abszolút píszík legyünk, ezen felül van a Fiú, egy jóképű arab srác és a Szentlélek, aki szintén csaj, méghozzá valami távol keleti kiadásban. Ezek hárman nagyon laza társaság, nevetgélnek, táncolnak, tábortüzet gyújtanak. Persze ha a tartalmi mondanivaló meglenne, engem az sem zavarna, ha az egészet valami hippi tanyaként jelenítenék meg tizennyolcas tartalommal, sőt! Úgyis az a cél, hogy akadjunk ki, hogy nem egy szakállas vénember az Isten, aki trónuson ül szigorú fejjel.
Mégis ha egy dolgot kéne kiemelnem a filmből, ami a legeslegjobban zavart, akkor azt mondanám, hogy azt nem tudom megbocsátani, amikor valaki azt gondolja, hogy egy komoly(nak szánt) témát csak lefojtott hangon, rekedtesen hörögve lehet tálalni. Isten meg persze szintén azon a szelíden visszafogott, kissé megbocsátó hangon mondja ki a nyomatékosnak szánt, de semmitmondó frázisokat, amivel minden guru operál a való életben is. Nem maradhat el a jelentőségteljes nézés, a mondatok végén kitartott ötperces szünet és a nyugodt, mindentudó mosoly sem, amiről már tíz perc társalgás után kiderül, hogy nem takar az égvilágon semmit. Kicsit olyan, mint amikor egy humorista olyan rossz, hogy csak onnan tudod, ez most poén volt, hogy időnként elhallgat egy percre szünetet hagyva a röhögésnek. Amúgy a jelentőségteljes nézés és szugeramugera a legtöbb gurunak bejön, menj el bármelyik spirifesztiválra. Ezzel a módszerrel nemcsak híveket, de csajokat is simán fel lehet szedni, nem csoda, hogy a fekete Istennő is abban bízik, hogy ez majd elviszi hátán a show-t.
Mondjuk egy idő után már engem is kezdett érdekelni, hogy fog Isten kigabalyodni a kérdésözönből, amit a pasi nekiszegez a gyerek halálával kapcsolatban. Végül a Teremtő nem bírja tovább az ostromot és végre megkapjuk a választ: Az nem is én voltam, hanem a Gonosz.
Ennyi.
Ezek után nincs más hátra Mac-nek, mint a megnyugvás és megbocsátás a gyilkosnak. Ami persze önmagában nem hülyeség, de az egész film inkább egy pszichoterápiás folyamatra emlékeztet, mintsem teológiai útmutatóra. A film egy pontján ráadásul az apa újra láthatja a kislányt nagy vidáman szaladgálni egy mezőn más gyerekekkel együtt, és végül ez az, ami elhozza a fordulópontot, mert hirtelen már nem haragszik Istenre, hanem megköszöni neki, hogy láthatta a lányát, még ha csak egy percre is és innentől megint jó barátok. Szóval a néző jól cserben van hagyva (mármint azokról beszélek, aki még egyáltalán reménykedtek valamiben). Az apa ugyanis nem kérdezősködik tovább, magasról tesz élet és halál értelmetlenségére, az isteni jóság és akarat boncolgatására, kapott egy kis cukorkát, hát lepacsizik Istennel, és mehet is haza.
Nyilván hogy ezek a logikai bukfencek ne tűnjenek fel, állati megható és érzelmes jelenetekkel kell operálni, mert amíg telezokogjuk a zsebkendőnket, addig se mondjuk, hogy álljunk már meg egy pillanatra, minket most itten átvertek. Jó, mondhatnám, hogy azért aki szereti a csöpögős vallásos filmeket, amiken lehet sírdogálni, de csak annyira, hogy azért még valahogy le tudjunk tuszakolni pár zacskó chipset is a torkunkon, valamint ahol szép tájakon szaladgálnak szép emberek, miközben minden másodperce jut három közhely, az nézze meg a Viskót. De az a helyzet, hogy ráadásul baromi unalmas is az egész.
HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.
