Tegnap épp az Örs vezér terén haladtam át, amikor megláttam, hogy pár perc múlva kezdik játszani a Sugárban a Wonder Wheel - Az óriáskerék című filmet. És csak most, egyetlenegyszer, mivel ez már egy kifutott film, tavaly december elején volt a bemutatója itthon. Úgy tudom, hogy nem volt túl nagy sikere nálunk és anno nagyjából elolvastam róla a kritikákat, ami alapján tuti biztos voltam benne, hogy ez egy gyenge valami lesz, de hát mivel Woody Allen az én nagy szerelmem és kedvenc rendezőm, mégis beugrottam megnézni.

Érdekes, hogy amikor az embernek van egy prekoncepció a fejében, hogyan alakulnak a gondolatai. Az első tíz perc után az járt a fejemben, hogy újból és újból beigazolódni látszik, Woody Allennek még a legszarabb filmjei is különbek, mint a legtöbb rendező legnagyobb alkotásai. Aztán lassan rájöttem, hogy ez a film nemhogy nem egy fos, hanem valami egészen csodálatos, szuper film. Teljesen beszippantott, és a végén úgy jöttem ki, mint akit fejbe vágtak, nem is tudtam, hogy most inkább sírjak, vagy üvöltsek, de persze egyiket sem csináltam, mert egy bevásárlóközpontban voltam, úgyhogy inkább elmentem húst enni és kávét inni.

A Wonder Wheel Coney Island-on játszódik az ötvenes években, ahol egy nem túl boldog család tengeti mindennapjait a tengerparti vidámpark árnyékában. A férj, Humpty (Jim Belushi) a nem igazán prosperáló körhinta tulajdonosa, Ginny, a feleség (Kate Winslet) az egyik vidámparki étteremben felszolgáló, és együtt nevelik a nő előző házasságából származó fiát, aki nem sokat beszél a filmben, viszont irgalmatlan piromániás, kábé mindent felgyújt, amit meglát. Ezen felül notórius iskolakerülő, inkább az apjától csór pénzt és ellóg moziba, minthogy tanulna. A vörös hajú, depresszív, szótlan kissrác nagyon emlékeztet az Annie Hallban látott gyerek-Woody ábrázolására, aki egy őrült családban, a hullámvasút alatt nőtt fel.

Ginny állatira nem boldog a házasságában, ami nem is csoda. Humpty egy iszákos, primitív csávó, aki ennek ellenére nem egyértelműen rossz arc, például becsületesen dolgozik, és szereti a feleségét, aki azonban egykori színésznői karrierjét siratja, és régi kosztümjeiben illegeti magát egyetlen közönségének, a gyerekének, miközben első házasságáról ábrándozik, ami miatt bűntudata van, mivel ő szúrta el az egészet. Nekem az első pillanattól nagyon visszaköszönt a Revolutionary Road című film, amit mindenképp érdemes megnézni, és ahol kábé ugyanez volt az alaphelyzet. Kate Winslet ott is egy külvárosi családi életbe ragadt, de lélekben a színpadon tündöklő boldogtalan nő vergődését mutatja be. Bár ott legalább Leonardo DiCaprio volt a férje, nem a lepattant Jim Belushi.

Na, ebbe az alapszituációba esik be Carolina, aki úgy néz ki, mint egy tipikus pin-up csaj (Juno Temple), buta, csinikének mondott fej, nagy mellek, és felkavarja a mélyben már amúgy is kavargó állóvizet. Az igazi dráma ugyanis ekkor már rég zajlik, mivel a strand vízi mentője, Mickey (Justin Timberlake) elcsábítja, majd viszonyt kezd a férjezett Ginnyvel.  Mickey egyébként a film narrátorává is válik, legalábbis ő az, aki a saját érzéseit belemondja a kamerába. Egy álmodozó, romantikus, írói vénával megáldott, kifinomult vízi mentősről van szó, aki rögtön meglátja a kétségbeesett Ginnyben a drámai szerelem lehetőségét. Imponál neki az idősebb, egykori színésznő rajongása, és az asszony gyengesége. Ugyanakkor saját gyengeségét már nem képes legyőzni, és a titkos viszony nem tudja átlépni a saját árnyékát. Különösen, miután belép a képbe a gyönyörűnek mondott, (szerintem kifejezetten csúnyácska arcú) Carolina is.

Elgondolkodtam azon, hogy Woody Allen milyen zseniálisan tárja elénk ezekben a pörgős, élénk, de valójában rendkívül nyomasztó filmekben az apró, semmi kis emberi gyengeségeknek a végletekig való felnagyítását. A Hannah és nővéreiből Michael Caine figurája jutott eszembe, aki hónapokig üldöz egy csajt a szerelmével, majd amikor megkapja és a randiról hazaérkezik, nem tudja, hogy hogyan is rázza le, hiszen az ágyban olvasgató felesége mellett sokkal nyugodtabb az élet. Ez a sztori még nem megy el a végzetes bűnig, egyszerűen csak azt a mechanizmust mutatja be, hogy nem kell feltétlenül hatalmas morális dilemmák között őrlődnünk ahhoz, hogy drámai szituációkba keveredjünk. Már egy szimpla lustaság is megvétózhatja a legszentebb érzéseinket. De mondjuk a Match Pointban vagy a Kasszandra álmában már a gyávaság egészen a gyilkosságig sodorhatja az embert.

Az egyik ok, ami miatt nagyon szeretem Woody Allent, hogy zseniálisan mutatja be a férfiak gondolkodásmódját. Ahogy a fentebb említett Michael Caine jelenetben, úgy a Wonder Wheelben is pontosan nyomon követhetjük, hogyan őrlődik a férfi főhős két nő között. Nagyon vicces jelenet, amikor Justin Timberlake leül sakkozni egy filozófus barátjával, hogy racionális döntést tudjon hozni a problémájával kapcsolatban. Majd miután minden észérvet végigrág és dönt, a következő percben egy pillanatnyi érzelem hatására változtat meg mindent. Pont a minap beszélgettem egy fiú barátommal arról, hogy szerinte a férfiak képtelenek döntéseket hozni, ezért mindig a nők döntenek helyettük.

Sok helyen olvastam a filmet ért kritikákban, hogy nincs benne egyetlen szerethető karakter sem, különösen nem Kate Winsleté. Én ezt egyáltalán nem így látom. Kate Winslet figurájával a messzemenőkig szimpatizáltam és mélyen együtt ereztem vele. Nyilván már csak életkori sajátosságokból adódóan is, hogy itt van egy egykor gyönyörű, sőt bizonyos fényviszonyok mellett még mindig hibátlan arcú szépség, aki viszont már betöltötte a negyvenet, szemben egy minden tekintetben bénább, de életkorából fakadóan verhetetlen huszonhat éves konkurenssel. Ginny beleszeret egy nála fiatalabb, de lelkileg és szellemileg azonos érettségi szinten álló férfiba, aki kimenthetné a nyomorult házasságából, de ez az utolsó szalmaszál is lassan kicsúszik a kezéből.

Egyre inkább úgy érzem, hogy Kate Winslet lesz a kedvenc színésznőm, olyan zseniálisan hozza most is az egyik rossz döntéséből a másikba csöppenő, teljes összeomlás felé rohanó nőt, aki ellen még az idő is erősen dolgozik. Az egész film kamaradarab-szerű, a színpadon is megállná a helyét, de a színpadiasságra erősen rá is játszik, hiszen minden szereplője a drámát keresi, kivéve az egyszerű munkásember Humptyt, akit a pecázás és a baseball tesz boldoggá. A vízi mentő a romantikus életmentő szerepében kíván tetszelegni, Carolina inkább hozzámegy egy veszélyes gengszterhez, mintsem egy unalmas „rendes ember mellett” kössön ki, Ginny pedig a film utolsó jelenetében még egy kétségbeesett kísérletet tesz, hogy teátrálisan vethessen véget az életének, de aztán megint csak maradnak a fullasztó hétköznapok.

Az az igazság, hogy tökmindegy, hogy Woody Allen évente hány filmet gyárt le, mert még a legrutinosabb ujjgyakorlata is lebilincselő, szórakoztató és szellemes, amiben rendkívül sok igazságot mond el rólunk és az akár egész életünket meghatározó játszmáinkról, és erre azt hiszem, rajta kívül talán senki más nem képes.

Az a helyzet, hogy már évek óta, amikor edzés közben háton fekve végzek gyakorlatokat, akkor MINDEN ESETBEN automatikusan beugrik, hogy ha vége az edzésnek, hazamegyek Columbo-t nézni.

Na most, ennek első hallásra egyrészt semmi értelme nincs. Másrészt mivel naponta több órát is edzek, ezért ha betartanám ezt a dolgot, akkor egyfolytában Columbo-t néznék. Harmadrészt ez a dolog nagyon sokáig nem is tűnt fel, de egyszer, amikor realizáltam, hogy van egy ilyen pavlovi reflexem, akkor elgondolkodtam, és semmi másra nem tudok gondolni, minthogy amiatt lehet, mert a Végzetes gyakorlat című epizódban úgy hal meg az áldozat, hogy a nyakára ejtenek egy súlyt súlyemelgetés közben. Vagyis ezt akarják elhitetni Columbo-val, aki viszont természetesen gyanút fog. Méghozzá onnan, hogy az áldozat szemetesében van egy kupac kínai kaja maradvány. Vagyis hogy lehet, hogy teleette magát edzés előtt?

Nekem ez az egyik kedvenc Columbo részem, de tanúsíthatom, hogy én már kismilliószor benyomtam egy egész pizzát edzés előtt, és majdnem elhánytam magam torna közben. Szóval ilyen hülyeséget igenis csinál az ember. Sőt, ha valakinek esetleg folyamatos bűntudata van az evéstől, akkor lehet, hogy pont azért kezd el súlyzózni, hogy leadja a kaját ugyebár. Vagy volt olyan, hogy azon akadt ki Columbo, hogy valaki lehúzta a redőnyt, holott elvileg nappal volt, nem este. Hát nemtom, én a múltkor meg betettem a hűtőbe a mobilomat, mert nagyon elgondolkodtam valamin. Szóval engem Columbo már régen lecsukatott volna, az tuti.

De két dolgon gondolkoztam el ma Columbo kapcsán. Egy: hogy lehet, hogy Columbo olyan kis cuki, meg nagy sztár, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy egy irgalmatlanul gusztustalan alak. Folyamatosan szivarozik ugyebár, izzad mint egy ló, mindenhonnan szőrök lógnak ki belőle. Gyűrött koszos ruhákban járkál, egy kutyát szorongat, és kemény tojást nyammog közben, amit egy kocsi motorház tetején tör fel. És amúgy meg szexi, főleg ha eredeti hangon nézzük és nem Szabó Gyuláén, akit szeretek, de olyan, mintha Frakk dumálna a nyomozó helyett. Peter Falknak meg igazából sokkal keményebb hangja van és tényleg félelmetes, ahogy bekérdez nagy naívan valamit. És könyörtelen is. Olyan, mint egy pap, aki nem hatódik meg attól, hogy neked szerelmi bánatod van, és bőgicsélsz, mert ugye dugni akkor sem szabad házasság előtt és kész.

Na és a másik, hogy elgondolkodtam, melyik az öt kedvenc Columbo részem, ami inkább hat. Íme:

1. Végzetes gyakorlat (1974)

Ez egy imádnivaló rész, mindig arra gondolok, amikor nézem, hogy szívesen lennék edzőterem tulaj Los Angelesben a hetvenes években. Columbo itt kimaxolja a gusztustalanságot, amikor a futógépen izzad macinaciban. Gondolom előtte szivarozott is. Nem csoda, hogy kikészíti a gyilkosokat. Ebben a részben egy edzőterem tulajdonosát öli meg a cégtársa, mert az rájön a sikkasztására. Nagyon tetszik a fitt gyilkos figurja, aki úgy mutatja be a sportos életmódot, hogy a tengerparti futás után még összesen  hármat-négyet bokszolgat a kertjében lógó boxzsákon, valamint tablettákat eszik reggelire zsömle helyett.

2. Negatív reakciók (1974)

Hú, ez egy nagyon jó rész. Egy fényképész eljátssza a saját felesége elrablását és fotót is készít róla, majd sajnos „rosszul sül el” a dolog és gyilkosság lesz belőle. Eleve szeretem, amikor több gyilkosság is van, és a bűntársak is sorra kerülnek a leszámolásban. Ráadásul itt kifejezetten ellenszenves a gyilkos, és inkább favorizálom azokat a Columbo részeket, ahol a gyilkos gonosz disznó, mert úgyis elkapják, és akkor nem fogom sajnálni. Ebben az epizódban van az a híres rész, amikor Columbo bemegy egy ingyen konyhára és az apácák őt is hajléktalannak nézik, mert neki van a legbénább kabátja.

3. Képek keret nélkül (1971)

Szerintem ez a Columbo rész kezdődik a legizgalmasabban, amikor elvileg egy képrablás torkollik gyilkosságba, gyakorlatilag az egész persze csak fedősztori egy öröklési ügyben elkövetett gyilkossághoz. És itt tényleg nagyon ügyeset húz Columbo a végére, nem olyan nyúlkiugrasztós blöfföléssel végződik, mint sok részben, ahol a gyilkos magától bevall mindent, mert lehet, hogy mindjárt lebukik, és nem bírja idegekkel.

4. Visszajátszás (1975)

Szeretem azokat a filmeket, amik majdhogynem egy légtérben játszódnak, olyan kamaradarab-szerűek, ezért tetszett többek között annyira a Hely című film is, amit nemrég láttam a moziban, nézzétek meg, még megy sok helyen. Ez a rész egy kastélyban játszódik, és egy rokkant feleség lehúzós férjéről szól, akit már nem akar az anyós finanszírozni, ezért az kinyírja a mamát. Én nagyon szimpatizáltam a gyilkossal, mert egy okos feltaláló, és boldoggá teszi a feleségét, habár tényleg lehúzza. És azért is, mert Oscar Werner a gyilkos, akit nagyon bírok. Ebben van az, amikor Columbo rácsodálkozik a digitális órára, a gyilkos pedig elmagyarázza neki, hogy hogyan is működik.

5. A recept: gyilkosság (1968) és Váltságdíj egy halottért (1971) (A sorozat két pilotja)

A recept: gyilkosság eleje hihetetlenül izgalmas. Elég sok időt hagy a bűntény előtti konfliktus bemutatására, ami rendkívül feszült hangulatú. Egy pszichiáter meg akarja ölni idős, gazdag feleségét, és a tervbe fiatal szeretőjét is bevonja. Kicsit olyan Hitchcock hangulata van, ahogy a Váltságdíj egy halottért című epizódnak is, ahol a nagyon-nagyon szexi gyilkosnő (Lee Grant) teszi el láb alól a férjét úgy téve, mintha azt elrabolták volna. Ezt a két részt végtelenszer meg tudnám nézni és meg is néztem már. Ezekben a részekben Columbo még nem az a kedélyeskedő cuki figura, akit a későbbi Columboként ismerünk, és az egész filmnek sokkal sötétebb hangulata van, mint a későbbi évadoknak.

Nem tudom, hogy lehet, de nekem ez a Komédia királya című film totál kimaradt valami miatt. Annyira, hogy nem is hallottam róla. Pedig Robert De Niro nagy szerelmem és kedvenc színészem, sőt régebben még a férfi ideálom is volt. De aztán most már felkúszott mellé az első színész helyére Leonardo di Caprio is, amióta megláttam anno a Téglában, ahogy a maffiafőnök Jack Nicholson belebámul az arcába tíz centiről, neki meg anélkül, hogy bármilyen mimikát mutatna, ki lehet olvasni a szeméből a kétségbeesést, a találgatást, hogy most akkor lebukott-e vagy nem, aztán a felbátorodást egy óriás-blöffre, majd ismét az aggodalmat, hogy vajon bejön-e ez neki. Akkor azt éreztem, hogy igen, lesz még egy kedvenc színészem.

De tegnap a Komédia királyában megint teljesen beleszerettem Robert De Niroba. Annyira hiperszexi, amikor kegyetlen, hataloméhes figurát alakít, de annál már csak akkor imádni valóbb, amikor egy ilyen kisembert játszik, mint amilyen Ruppert Pupkin, akinek minden vágya, hogy bekerüljön a show biznisz világába. Pupkin egy harmincnégy éves pasi, akinek nem igazán jött be eddig az élet. Az anyjával él, barátnője nincs, és a valóság elől esténként a házuk pincéjébe menekül, ahol a saját elképzelt show-ja díszletei között tölti az idejét a sikerről fantáziálva. Napközben pedig főállásban Jerry Langford showmant üldözi (kezdetben képletesen, később egyre inkább szó szerint is), hogy lehetőséget kapjon az ország legmenőbb műsorában a saját számával fellépni.

Pupkin, akinek sokatmondó neve csak egy betűvel különbözik a tökfej Pumpkintól, töretlen lelkesedéssel bízik abban, hogy ha az ország meghallja a produkcióját, akkor megnyílik számára a siker felé vezető út. Rajongótársával, a szintén fanatikus Mashával együtt így Langford nyomába erednek, és egyre brutálisabb eszközökkel igyekeznek felhívni magukra a figyelmet. Nekem döbbenetes volt azt látni, hogy mivé fajulhat a sztárimádat, és a tévében szereplő figurák idealizálása, ahogy azt is, hogy hogyan éli meg ezt a sikert a másik oldal, a figyelem középpontjában álló híresség.

Mindenki csak egy kis szívességet, csak két perc figyelmet akar Jarrytől, akit a stúdiója előtt szinte meglincsel a sajt rajongótábora, akibe minden nő szerelmes, mindenki csak egyetlen lehetőséget akar tőle, csak egyetlen aláírást, csak egyetlen fotót, csak egyetlen darabot belőle. Sokatmondó jelenet, amikor az utcán megállítja egy rajongója, aki épp telefonál, és előbb elmondja neki, hogy mennyire szereti, majd amikor arra kéri, hogy Jarry beszéljen a telefonban a rákos testvérével és erre nem hajlandó, átkokat szórva üvölti utána, hogy legyen ő is beteg, amiért ilyen szívtelen. Az is a showman életének visszásságát mutatja, hogy szinte soha nem érzi magát biztonságban. Futva közlekedik, folyamatos menekülésben van a rajongók elől. Különös kettősség, hogy amíg a senki Pupkin mindig csupa mosoly, kedvesség és lelkesedés, addig Jarry komor és megfáradt. Érdekes két végpontja egy híresség karrierjének.

A másik oldalon pedig ott van Ruppert Pupkin, aki közeli ismerősének, sőt barátjának hiszi a showmant, mivel egyszer már találkozott vele, sőt pár szót sikerült is váltaniuk. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon milyen gyakran történik meg egy tv-sztárral, hogy az emberek valóban a barátjuknak hiszik. Mivel ők az otthonukban minden héten találkozhatnak vele, így életük részének képzelik az illetőt, akinek úgy vélik, emiatt szintén barátian kéne fogadnia a közeledésüket.

Nagyon szeretem azokat a sztorikat, amik az „amerikai álmok” megvalósulásáról szólnak, olyan self made manekről, akik soha nem adták fel: ha kidobták őket az ajtón, bemásztak az ablakon. Hát Pupkin szó szerint valami ilyesmiben utazik. Tényleg jó párszor kidobják Jarry irodájából, bár az ő olvasatában ezek csak szimplán udvarias kikísérések, ahol az őrök nem mögötte, hanem mellette sétáltak, igazából vele együtt kifelé az ajtón. Tulajdonképpen az egész film humora szinte erre az egy poénra épül, hogy Pupkin úgymond „nem veszi magát észre”. Kicsit olyan, mintha Columbot ötvözték volna Sheldon Cooperrel az Agymenőkből. Az egyik levakarhatatlanul és erőszakosan cuki, a másik pedig alkatilag képtelen értelmezni az iróniát, és a standard kérdésre, hogy vajon normális-e, automatikusan adja a standard választ: „Igen, édesanyám kivizsgáltatott.” Emiatt az „antiság” miatt aztán Pupkinra igazán nem is lehet neheztelni, főleg, hogy kinézetre meg teljesen olyan, mint Terry Jones a Monty Pythonból.

Amúgy meg néha el is gondolkodunk rajta, vajon nem elmebeteg-e főhősünk egy kicsit, de valószínűleg csak teljesen rögeszmés, így bár nem megy el a nyúlbefőzésig, mint Glenn Close a Végzetes vonzerőben, de képes arra, hogy vendégségbe invitálja saját magát a celeb villájába, ahonnan nagyon nehezen lehet kidobni. A barátnője és tettestársa, Masha (Sandra Bernhard) már más tészta, ő szerelmes Jarrybe, ezért megvan köztük az érdekszövetség, hogy megkaparintsák a sztár figyelmét, de a nő már tényleg a közveszélyesség határát súrolja.

Mindenesetre egy nagyon vicces, nagyon szórakoztató filmről van szó, amiben szinte végig Pupkin monológját halljuk és látjuk, (és közelről nézegethetjük Robert de Niro fantasztikus arcjátékát), amiben hol képzeletben, hol a valóságban beszél főleg Jarryhez, időnként pedig a képzeletbeli barátnőjéhez, egy presszó csaposához, akit gondolatban már feleségül is vesz.

A film zsenialitása egyrészt, ahogy ezeket a síkokat ügyesen keveri egymással, így a képzelet és a valóság folyamatosan átszövi egymást, másrészt egészen a film végéig nem hallgathatunk bele Pupkin képzeletbeli műsorába, így valójában szinte végig bennünk marad a kérdés, hogy egyáltalán van-e értelme ennek a sok vesződségnek. Tehetséges-e Pupkin annyira, hogy megérje neki meghozni a sok erőfeszítést és áldozatot, és elszenvednie a sok kilincselést és visszautasítást élete nagy lehetőségéért. És bár a választ megkapjuk a film végére, valójában nem is ez a lényeg, hanem sokkal inkább annak a jelenségnek a körbejárása, mely Pupkin életének egyetlen mozgatórugója: „Inkább legyek király egyetlen estére, mint senki az egész életemre!” Scorsese 1982-ben készült filmje óta ráadásul ez a jelenség nemcsak, hogy nem szűnt meg, de egyre erősebb. Így a film kérdése, feláldozható-e egy egész élet a tizenöt perc hírnév oltárán, aktuálisabb, mint valaha.

Ma megnéztem a Láthatás című francia filmet. Csak annyit tudtam előzetesen, hogy egy nőről és egy férfiról szól, akik válás után a gyerekelhelyezésen vitáznak. A nő teljesen ki akarja zárni a férfit az egykori család életéből, a férfi viszont küzd a láthatásért. Ez éppúgy lehet jó, mint semmilyen- gondoltam előtte. Aztán elkezdtem nézni, és nagyon sokáig úgy tűnt, hogy nagyon is valamilyen lesz ez a film. Az első jelenet a bíróságon játszódik, ahol semmit nem tudunk meg a háttérsztoriról, és ez végig így is marad a filmben, ami mindenképp dicséretes, engem legalábbis sokáig odaszögezett a székhez. Nem tudjuk meg a ki a jó és ki a rossz fiú (vagy lány), csak lassan alakul ki a saját véleményünk a látottak alapján, hogy kinek milyen a személyisége, ki mit képvisel a családban, ki fél kitől, ki a hunyó, és mi is vezethetett a család felbomlásához.

Itt azonban még csak ügyvédek szócsatáznak rendkívül hatásosan, az érintett felek meg sem szólalnak szinte. A bírónő meg, akárcsak mi nézők, afelé hajlunk szimpátiában, aki épp beszél, mivel nem ismerjük a szereplőket, sem a részleteket. Érdekes adalék, hogy a felolvasott vallomások alapján a közös gyerekek, a tizennyolc éves nagylány és a tizenegy éves kisfiú sem akarják látni az apjukat, de természetesen felmerül bennünk a kérdés, ez vajon valós igény a gyerekek részéről, vagy csupán az anya ügyeskedése a háttérből?

Aztán elindulnak azok a bizonyos láthatások, és a felnőttek interakcióiból továbbra sem derül ki semmi nagyon sokáig, sőt, nincs igazán szimpatikus szereplő sem. Az anya egy szigorú fapofa, akinek szemmel láthatóan pattanásig vannak feszülve az idegei, az apa pedig egy morcos, megtört szemű medve. Ettől persze még lehetnek bármilyenek is. Ami különös mélységet ad a filmnek, az a kisfiú, Julien figurája, akin az első perctől látszik, hogy retteg, meg van félemlítve, de csak lassan-lassan ébredünk rá, hogy mitől vagy kitől is fél valójában és kezd kirajzolódni előttünk, hogy milyen története lehet a családnak, és miket élhetett át Julien és nővére. A szimpátia váltakozása, és a néző kétségek között tartása a film legnagyobb erőssége, amivel a rendező, Xavier Legrand mesterien játszik. Sőt vannak jelenetek, amikor még az is felmerül bennünk, hogy maga a gyerek próbálja meg egymás ellen kijátszani az apát és az anyát. A Julient játszó Thomas Gioria minden rezdülése nagyon hiteles. Remekül hozza a megfélemlített gyerek mini-ügyeskedéseit, mellyel túlélni próbál ebben a végtelenül kiszolgáltatott, családba zárt helyzetben, és a szülői manipulációval szemben igyekszik megvívni a maga kis szabadságharcait. A Floridai álom mellett most már rövid időn belül ez a második filmélményem, amiben gyerekek hatalmasat alakítanak.

Nagyon feszes és érdekes film tehát a Láthatás, ami egyrészt majdnem végig lekötött, ugyanakkor volt sajnos benne egy elég uncsi és hosszú holtpont is rögtön a katartikus zárójelenet előtt, amikor én már többször is nézegettem az órámat, hogy hol is járunk. Az mindenképpen nagyon tetszett, hogy a történet az igazi áldozat, a tizenegy éves Julien perspektívájából mutatja az eseményeket, és nem a felnőttek látószögéből. Én körülbelül végig azon gondolkodtam a film alatt, hogy Jézusom, hogy fogja kiheverni ez a gyerek az egész hercehurcát, sőt vajon kiheverheti-e valaha is a folyamatos érzelmi zsarolást, a játszmázást, valamint a gyermeki bizalom félénk épülését majd újra és újra elvesztését az egyik szülő felé. Persze a szenvedő házastárs is áldozat, de a fókusz a gyereken marad végig. 

Azt viszont nem igazán értem, hogy mi volt a film valódi célja, magyarán miért is készült el ez a film. Azt értem, hogy létezik a családon belüli erőszak, ami itt a brutalitásig fokozódik a film végére. Azt is értem, hogy muszáj ellene tenni és sajnos még mindig tabu téma, hiszen sok esetben belső perpatvarnak könyveli el a külvilág, melyről sokak szerint az érintett felek egyaránt tehetnek. Az is világos, hogy mennyire nehéz kívülről észrevenni a problémát, amikor a környezet (ahogy a néző is a film elején), egy sima érv-ellenérv, érdek-ellenérdek szituációt észlel ott, ahol valójában nagy a baj. És persze érzékelni lehet, hogy a a szülő idegbeteg kicsit, a gyerek meg zárkózott, meg fura, de a valódi tragédia sokszor a mélyben fortyog és csak a résztvevők ismerik annak részleteit. Ugyanakkor nekem nem adott semmi újat a film ebben a témában. Eleve mást vártam, mert azt gondoltam, hogy a láthatás körül forog majd a történet, illetve az elhelyezési probléma hatását elemzi majd a családra, főleg a gyerekek életére vonatkozóan. Magyarán lelki folyamatokra és aha élményekre számítottam, nem vadászpuskával kergetőzésre.

Úgyhogy kissé csalódott voltam, hogy elment az egész az erőszak irányába, ráadásul úgy, hogy pluszt nem igazán adott hozzá a problémakörhöz. Felvázolta a témát, és úgy is hagyta. Persze az igaz, hogy már magának a témának a felvetése is fontos, de nekem akkor is hiányérzetem volt. Nemrég láttam az Én, Tonya című filmet, ahol például rendkívül érzékletesen mutatták be, hogy milyen hatással van egy gyerek személyiségfejlődésére a családon belüli erőszak, vagy hogyan befolyásolja a későbbi párválasztását. Milyen dinamikák indulnak be egy emberben annak hatására, hogy a szeretetnyelve nem a megfelelő módon fejlődik ki gyermekkorában.

Itt viszont képet kapunk egy majdnem teljes tragédiába torkolló láthatási problémáról, de nem látom a hozzáadott tanulságot. Hacsak nem a zárójelenetben kukucskáló és a rendőrséget értesítő szomszéd személyében, aki azt üzeni nekünk, figyeljünk oda a környezetünkben zajló hasonló esetekre, mert rajtunk is óriási a felelősség, hogy hajlandóak vagyunk-e észrevenni a veszélyt. Magyarán a dramaturgia, a rendezés nagyon jó, egy abszolút érdekes filmről van szó, amit mindenképp érdemes megnézni, de pont ezért sajnálatos, hogy a mesterien felkeltett figyelmet végül nem használja ki a Láthatás még sokkal jobban.

Istenem, mennyire vártam a Hely című filmet! Komolyan mondom, számoltam vissza a napokat a bemutatóig, és már megvettem előre a jegyet, pedig lehetett sejteni, hogy egy hétköznap délután hármas előadáson nem lesz teltház. És igen! Igen! Igen! Megvan az idei új kedvenc filmem a Lucky mellé, vagy talán meg is előzi a kilencvenegy éves ateista utolsó heteiről szóló szuper filmet a Hely, Paolo Genovese alkotása.  Na, most az egy dolog, hogy eddig nem tudtam, hogy van egy hüvelykujjszopási reflexem, de ezek szerint van, mert a százöt perces film végén fájt a hüvelykujjam, amit szétrágcsáltam az idegtől, a másik kezem meg végig ökölbe volt szorítva. De hogy a film egyetlen egy percére nem hagyott alább bennem a feszültség, az valami óriási élmény volt. Különösen, hogy az egész sztori egyetlen asztalnál játszódik, ami mellett két ember beszélget. Ez már csak azért is nagy ügy, mert mostanában egyre ritkábbak azok a filmek, amik közben nem kezdek el másra gondolni, esetleg nem nézem meg a telóm, persze ez nem csak a  filmek hibája, valahogy egyre kevésbé tudok egyszerre csak egy dologra koncentrálni. Mindenesetre én a film végén megrendülést és egyben hihetetlen eufóriát is éreztem.

A Hely-et az olasz Paolo Genovese írta és rendezte, aki a Teljesen idegeneket is készítette, ami szintén egy órási nagy film, még játsszák amúgy a mozikban, tessék megnézni. A Hely, hasonlóan a Teljesen idegenekhez, egy kamaradarab, vagyis egyetlen helyszínen játszódik. Egy kávéházban, ahol egy rejtélyes, középkorú, szakállas pasi ül, és sorra fogadja a hozzá érkező embereket, akik legtitkosabb, és egyben legnagyobb vágyaikkal érkeznek hozzá. Van, aki családtagja egészségét szeretné visszakapni, van, aki egy modell csajjal akar szexelni, vagy a férjét visszaszerezni, esetleg megtalálni újra az elveszett Istent. A rejtélyes idegen pedig segít mindenkinek, egyetlen feltétellel. Mindenkinek egy olyan dolgot kell megtennie, ami nehéz, bár mint emberünk hangsúlyozza, nem lehetetlen számára. Ha ezt megteszi, rögtön teljesül a vágya. Nem szeretném részletezni a sztorit, mert jó lenne, ha mindenki átélhetné azt a feszültséget, amit én, de nem meglepő módon nagyon kemény, sokszor kegyetlen feladatokat kell véghezvinniük a kávézóba érkezőknek. Van, akinek csak a komfort zónájából kell kilépnie, van, akinek már egy igazán kellemetlen feladatot kell teljesítenie. De olyan is akad, akinek az elveit kéne megtagadnia, sőt, az emberségét kell odadobnia, hogy a legnagyobb bűnt hajtsa végre. A film ezeket az üléseket kíséri végig. A kérő és a teljesítő személy közötti párbeszédeket, a tervezgetést, az alkudozást a különös férfival, melyeknek mélyén természetesen mindenkinek a saját magában zajló őrlődése, félelme, felbátorodása, vagy épp elgyengülése áll. És persze az örök párbeszéd, amelyhez újra és újra visszatérünk:

„Miért kényszerítesz rá, hogy ezt tegyem?
Nem kényszerítelek. Te döntesz.”

„Mit meg nem tettem MIATTAD?!
Nem miattam, MAGAD MIATT tetted.”

A Hely egy rendkívül izgalmas, nagyon kemény morális kérdéseket feszegető film, mely első körben úgy tűnhet, arról szól, vajon mit vagyunk hajlandók megtenni az álmainkért. És vajon érdemes-e ezekért az álmokért ekkora áldozatot hozni. Valójában azonban sokkal mélyebb értelmet hordoz. A szereplők mindegyike, akár sikerül teljesítenie a furcsa férfi kéréseit, akár nem, egyfajta fejlődéstörténeten megy keresztül. Senki nem ott folytatja ezentúl az életét, ahol a kávéházi fogadó órát megkezdte. Van, akinek teljesül a vágya, mert megteszi, amire kérték. Van, aki feladja, de lázad ellene, és olyan is van, aki megnyugszik a döntésében. Mivel az egész film csupán egyetlen asztal mellett folyó párbeszéd a furcsa férfi és a kéréssel hozzá érkező személy között, a mi fantáziánkra van bízva, hogy elbeszéléseik alapján elképzeljük, hogyan valósították, vagy tervezik kivitelezni szörnyű tetteiket. A főszereplő, Valerio Mastandrea hihetetlen nagyot alakít a mély részvéttel, ugyanakkor könyörtelen következetességgel számonkérő ismeretlen szerepében. Szinte ugyanazzal az arckifejezéssel hallgat meg mindenkit, mégis minden apró rezdülése árulkodó. Az elé járuló vendégek pedig szintén fantasztikusak. Nincs egy üres, vagy hangsúly nélküli tíz másodperc ebben a filmben.

Azonban a fejlődéstörténetnél is többről van itt szó. Számomra a film a szabad akarat és az isteni szándék közötti örök dilemmáról szól. Vajon életünk során hagyatkozhatunk-e kizárólag a vágyainkra, és tetteinket megszabhatja-e a saját akaratunk, saját érdekeink mindenáron való kiharcolása. Vagy ezzel szükségszerűen döntünk romba más életeket, esetleg a sajátunkét is. Magyarán hova vezet a szabad akarat, mint egyetlen vezérlő elv. Léteznek-e magasabb rendű célok, melyeket a homályos látásunkkal felfogni képes saját érdekeink elé kell helyeznünk, és egyáltalán felfoghatjuk-e vagy felismerhetjük-e ezeket. És vajon képesek vagyunk-e megnyugodni egy olyan döntésben, ami látszólag ellentmond a saját érdekeinknek. Ezek olyan alapvető kérdései az emberi létnek, melyeket a Hely című fim nemcsak felvet, de csodálatos módon meg is válaszol nekünk. Így nemcsak egy lenyűgöző filmet kapunk, de komoly erkölcsi tanítással is gazdagodunk.

Nem azért nem sikerült eddig megnéznem az Én, Tonya című filmet, mert a sors másképp akarta volna, hanem mert annyira sok jó filmet játszanak folyamatosan, hogy egy műkorcsolyázóról szóló sztori nem tűnt túl izginek a felhozatalban. Ezért mindig tologattam, hogy majd egyszer, ha épp ráérek.

Egyrészt a műkorcsolya nem az én világom. Azt értem, hogy őrült nehéz sportág lehet, de még arra sem voltam soha képes, hogy egyetlen szám erejéig végignézzek egy produkciót, olyan szinten nem köt le. A másik, hogy Margot Robbie nem volt a szívem csücske. Egyszerűen rohadt ellenszenves feje van, és bár jó színésznő, azon gondolkodtam a film első jeleneteiben, vajon miért ő kapta meg ezt a szerepet. Valahogy az volt az érzésem, hogy ez itt nem Tonya Harding, hanem Margot Robbie, és nehéz volt elvonatkoztatni. Végül nagyon jól hozta a sérült, kőkemény és céltudatos prolit, és mindenképpen le a kalappal, hogy a korcsolya-jelenetek nagy részét valóban ő csinálta meg, miközben nagyon jó bulldózer fejeket is vágott.

Amire viszont nagyon kíváncsi voltam, hogy hogy lehet egy két órás filmet forgatni arról, hogy egy korcsolyázó talán eltöri egy másik korcsolyázó térdét. Na, ezt viszont jól megoldották, nem volt unalmas a két óra és kerekítettek egy sztorit Tonya Harding egész életéről, ami kifejezetten feszes és érdekes volt. Tulajdonképp az egész korcsolya sztori csak háttér volt szerencsére, és örülök, hogy nem kellett sok piruettet végignéznem.

A lényeg abszolút Tonyának és az anyjának a kapcsolata, majd az ebből fakadó szerencsétlen párkapcsolata is, ami végül a karrierjét is kettétörte. Mind a két színésznőt Oscarra is jelölték és a mutter, Allison Janney meg is kapta, bár végig kábé ugyanazt a blazírt pofát kellett vágnia, de az biztos, hogy nagyon meggyőző volt a szeretésre képtelen, elvárásokkal teli szülő szerepében. Nyilván, akinek hasonló anyja van, annak összeszorult a gyomra a film első két percében és úgy is maradt végig. Ez a feszültség nagyon erős volt, tulajdonképpen ez vitte végig a filmet. És az a helyzet, hogy ebből a feszültségből származott Tonya szuperhatalma, a korcsolyázó tehetsége is. Bár valószínűleg bármibe fogott volna, irtó sokra viszi, hiszen az anyjától kapott folyamatos bántalmazás és szeretetmegvonás olyan feszültséget keltett benne pici korától fogva, amit prímán ki tudott volna használni az élet számos területén. És ami különleges volt, hogy erre az anyja külön rá is játszott. Volt, hogy fizetett szitkozódót küldött például a pálya szélére, hogy ezzel motiválja a lányát. Később ki is fejtette neki, hogy ő így mutatta ki a szeretetét.

Számomra kérdés, hogy a kis gyerekek versenysportolói pályára adása mennyire etikus a szülők részéről. Tonyát négyéves korában vitte le az anyja edzeni, és ezzel egy időben körülbelül minden más tevékenységtől meg is vonta a lehetőségeit azért, hogy a lányába befektetett pénze megtérüljön. Egy idő után az iskolából is kivette, így a fiatal Tonyának már esélye sem volt letérni a kényszerpályáról. Az egyedüli kibúvót anyja terrorizmusa alól Jeff Gillooly jelentette, aki a pasija, majd később a férje is lett. Természetesen egy bántalmazó kapcsolatban felnőve ez a házasság sem lehetett sikeres.

Sajnos a sztoriban nem mennek bele a mélyebb pszichológiai háttérbe, de felszínesen érintik annak problémakörét, hogyan tud a bántalmazott egy idő után maga is aktív szereplőjévé válni a drámának, mivel el sem tudja képzelni, hogy másképp is lehet szeretni vagy szeretve lenni, illetve egy idő után össze is zavarodik, hogy nem arról van-e szó, ő saját maga tehet arról, ha bántják. Ez az igazán nagy szemétség a bántalmazó, elvárásokkal teli gyereknevelési módszerben, hogy fogalmad sincs róla, hogy abban élsz, mivel ez a természetes számodra. Így később a szeretetet is ezzel azonosítod be, ami ebben a sztoriban gyönyörűen megmutatkozott.

Én mondjuk a korcsolya, a verseny meg a térdszétverős sztori ennyire részletes kifejtése helyett szívesebben néztem volna meg ennek a lelki folyamatnak a fázisait, de persze értem, hogy nem ez volt a koncepció itt, hanem Tonya Harding feloldozása huszonnégy évvel a „az incidens” után. A teljes igazság nem derül ki végül, de nem is ez a lényeg, hanem maga a lelki folyamat, hogyan is működik a bántalmazó kapcsolatban létezés, az odakötöttség, sőt valahol az ebből az agresszivitásból táplálkozó életenergia is, amely akár az elvtelen, minden áron való cél-eléréshez is vezethet. Nyilván egy feltétel nélküli szeretetet nem ismerő családi háttér, és a menekülő útvonalak teljes hiánya is kell hozzá, meg egy olyan rendőrség, amelyik nem védelmezi meg a nőt az erőszakos férjtől akkor sem, ha a kocsiban a feleséget lőtt sebtől vérző fejjel, a pasit meg egy rakat piával meg fegyverrel kapják rajta.

Nekem borzasztó volt látni, hogy Tonya százhuszadszor is visszamegy ahhoz a férfihoz, aki a reggeli üdvözlés gyanánt rongyosra veri, és hogy a fizikailag és verbálisan bántalmazó anyjától sem tudott megszabadulni még sikerei csúcsán sem. Elég pontosan megmutatkozik az a jelenség, hogy a családon belüli női erőszak milyen szépen meg tud ágyazni a későbbi férfi erőszaknak, magyarán az agresszió nem nemek közt feszülő probléma. Ahogy a rendőrség nem igazán tudott mit tenni a bántalmazó férjjel, úgy a család környezete sem tett semmit azért, hogy megakadályozza Tonya anyjának bántalmazó gyereknevelési módszereit.

Szívszorító volt, ahogy a hatéves Tonya sírva kér bocsánatot az apjától, aki épp örökre készül elhagyni a családot. A mindent magára vállaló gyerek könnyei ezek, akit egész későbbi életében bűntudatra kódolnak, és soha nem tudja elérni a szülői feloldozást, még akkor sem, amikor Amerika legjobbja lesz saját sportágában. Az pedig, hogy emellett a lelki teher és terror mellett még edzenie és a versenyek feszültségét is bírnia kellett, szinte felfoghatatlan számomra. Mivel Tonya és exe egy lepattant konyhából emlékeznek vissza a történésekre, ezért még azok is tudják a film elejétől fogva, hogy nem lesz happy and, akik nem ismerik a sporttörténetből Tonya Harding életét, mégis izgalmas végigkövetni ezt a hatalmas áldozatokkal teli, de végül kudarcba forduló életpályát.

Ami viszont végig zavart a filmben, hogy megpróbált vicces lenni, csak sajnos egyáltalán nem volt az. Amúgy sem szeretem ezeket a kamerába kinézős poénokat, de még hacsak nem is viccesek, akkor pláne nem. Én konkrétan egyszer sem nevettem, de még csak nem is mosolyogtam, nem értem miért kellett ezt a történetet ilyen „poénosra” venni, a sima drámai hangvétel pontosan megtette volna. Szóval összességében a sztori abszolút viszi a filmet, ami főleg azoknak ajánlott, akik a pszichológia vagy az életrajzi filmek iránt érdeklődnek, és a színészek is remekelnek benne, de a Tonya anyjának szerepéért járó legjobb női mellékszereplő-Oscart kicsit túlzónak érzem.

Úgy tűnik, a sors jobban tudja, hogy mi kell nekem, mint én saját magam, mert legalább hatszor indultam el az elmúlt napokban, hogy megnézzem a Lady Bird-öt, de valahogy soha nem érkeztem meg a moziba. Ma végre sikerült megnéznem. És állati nagyot csalódtam. Akkora hájpolás ment ekörül a film körül, az öt Oscar-jelölésről nem is beszélve, hogy azt hittem, valami korszakalkotó felnőtté válás-értelmezésnek leszek tanúja. Vagy nem is tudom, olyan tabukat fog ledönteni a film, amiről nem is tudtam, hogy léteznek, esetleg új szemszögből látom majd a generációk között feszülő problémákat, vagy netán halálra röhögöm magam. Ehhez képest volt egy tésztaképű lakli lány, akinek az volt a baja, hogy tini, meg csóró a többi osztálytársához képest, meg nem elég szép a bőre, meg hogy túl kell esni az első csókon, az első szexen és a többi. Persze, persze ezek a tini problémák, nekünk is ezek voltak. Úgyhogy lehet, hogy csak az tett be nekem, hogy tegnap este néztem meg az Én, Tonya című filmet, melynek fókuszában szintén egy anya-lánya kapcsolat áll, ahol a kiscsaj baja csupáncsak annyi, hogy az anyja különböző kemény tárgyakkal üti a fejét ötéves korától kezdve, később pedig kést állít a karjába, valamint lelkileg rommá terrorizálja egész életében, szóval ott is vannak problémák.

Persze mindenkinek a saját nyomora a legnagyobb, értem én. És én sem szeretem, hogy ha morgok a későn jövő busz miatt, akkor valaki a fejemhez vágja, hogy Afrikában éheznek, de ez a két filmélmény most valahogy nagyon egymás szájában jött. És persze az is szar tud lenni, ha nincs olyan szép arcbőröd, mint a nagymellű osztálytársadnak, aki még gazdag is. Főleg tini korban, amikor amúgy is mindenki egy nagy rondaságnak érzi magát. Amúgy megnéznék már egyszer egy olyan tinédzserekről szóló filmet, ahol a hosszú combú, nagymellű gazdag csaj a jó fej, a szegény, kövér és csúnya meg a rosszarc. Mert persze itt is Lady Bird az osztály belső értékekkel gazdagon ellátott, humoros, kövér csajjal van igen nagy barátságban, mivel ők ketten a jó fejek. De azért lehet, hogy most újat mondok, olyan jelenség is létezik ám az univerzumban, hogy a csúnyák utálják a szépeket, ezért állati nagy rohadékok velük.

Na, szóval van ez a „sínek rossz oldalán” élő Lady Bird, egy tizenhét éves lány, aki saját magát keresztelte erre a névre, mivel ő egy lázadó tini. Van neki egy pszichiáter anyja, akit az Agymenőkből ismert, Sheldon buzgó katoliker anyja, Laurie Metcalf alakít. Jó fej, de kissé szigorú nőci, aki nem kopog az ajtón, amikor belép a lánya szobájába, meg rosszkor oktatja ki a Lady Bird-öt, amikor az szerelmesen hazatántorog a randijáról, de különösebben nagy banyaságot nem véltem felfedezni benne. Van még neki egy nagyon kedves apja és egy tesója, meg annak csaja, és kész a család. És akkor mennek a szokásos napi családi cuki-rutinok, hogy veszekednek az asztal körül, apuka meg rezzenéstelen fejjel olvassa az újságot, meg a tesónak piercing van a szájában és ettől képzeli menőnek magát, de azért van dráma is, mert az apa nem kap munkát, emiatt depressziós, meg Lady Bird-öt frusztrálja, hogy csóró és ezért igyekszik a menőbb csajokhoz dörgölőzni, cserbenhagyva ezzel a cuki kövér csajt, amiből jön a KONFLIKTUS.

Az egész Sacramentóban játszódik, Lady Bird egyházi suliba jár, ahol kedvesen konzervatívok a nővérek meg a papok, van drámatagozat, színjátszó kör, meg minden elem, ami az amcsi sulis filmekben szokás. Talán a különbség a többi filmhez képest, hogy itt jobbak a párbeszédek, bár viccesnek én kábé csak azt a jelenetet találtam, amikor egy fociedző érkezik a drámaórára és a táblára rajzolva igyekszik elmagyarázni a színpadi jelenetet a maga focista eszköztárával és stílusában. Na, és persze vannak fiúk, a nagy szerelem, meg a kisebbik nagy szerelem, meg szüzesség elvesztése és a többi. Engem az lepett meg, hogy Thimothée Chamelet, akit pár hete a Szólíts a neveden egyik főszereplőjeként láttam, mennyire állati szexi pasi ilyen fiatalkán is. A másik filmben valahogy nem tűnt fel, mivel ott az esetlen kamaszt alakította egy harmincas jó pasi oldalán. Itt nagyon jól hozza a rohadt ellenszenves hoch-intelligens szerepben pózoló szépfiút.

Szóval összességében meg lehet nézni a filmet, cuki meg muki, de annyi minden mást is játszanak a mozikban, szóval inkább nézzünk mást szerintem. Az meg, hogy mi a jó fenére kapott öt Oscar-jelölést ez a tinimozi, én nem tudom felfogni. Egyedül Laurie Metcalf, Lady Bird anyja alakított szerintem figyelemreméltót. Neki inkább adtam volna az Oscart, mint a Tonya anyját játszó Allison Janneynak, aki végig ugyanazzal a blazírt, cigiző pofával tolta le a filmet, amitől ugyan én is összeszartam magam, de inkább csak a horrorisztikus háttérsztori miatt. Mindenesetre úgy tűnik, az amerikai Filmművészeti Akadémia a legjobb női mellékszereplő díjának megítélésénél nem a színészi teljesítményt, inkább a megírt szerep drámaiságát jutalmazta.

Hát az a helyzet, hogy lement a február is, és még mindig az a kedvenc három idén bemutatott mozifilmem, ami január végén volt: a Lucky, a Három óriásplakát és a Floridai álom. Pedig szívesen írtam volna új hármas listát, de amiket februárban láttam, azok nem ugrották meg a lécet. Na, de most nagyon izgatott vagyok, mert a napokban nagy reményeket fűzök pár filmhez.
Egyrészt a Lady Bird-höz, amit a héten mutattak be, másrészt jövő héten jön a Hely című film, amit Paolo Genovese rendezett, aki a Teljesen idegeneket is, amit imádtam. És egy héttel később jön a Sztálin halála, amiben Steve Bushemi lesz Hruscsov és Michael Palin is játszik benne.

Ebből főleg a Helyet várom, ami arról szól, hogy van egy titokzatos valaki, akihez mindenféle óriásvágyakkal fordulnak az emberek, ő pedig megígéri, hogy teljesít mindent, de cserébe kér valamit. Ennél több nem derül ki a trailerből, de én remélem, hogy valami jó kis morális őrlődés lesz giga drámákkal, ahol erkölcsök és szilárdnak hitt elvek omlanak majd össze (vagy nem) a kapzsiság és a vágyak súlya alatt. Jaj de jó lesz!

Istenem, hogy én hogy utálom azokat a filmeket, amiben gyerekek a főszereplők. Nem bírom, hogy velük mondatnak ki nagy igazságokat, mert hát a gyerek ugyebár mindig megmondja a tutit. Na persze sosem úgy, ahogy egy igazi gyerek beszél, hanem úgy, ahogy azt megírja nekik valaki egy felnőtt szavaival és mondatszerkesztésével. Nem beszélve a túlzott cukisági faktorról, meg a borzalínó szinkronról és arról, hogy egy gyerek azért soha nem fog úgy játszani, mint egy felnőtt színész. A maximum ami elvárható, hogy totál saját magát alakítja, és képes elengedni magát a megfelelő módon. Jó, fel lehet hozni például az Oscar-díjas Mindenkit tavalyról, amiben jók voltak a gyerekek, meg a film is, ott csak a mondanivalóval volt problémám, hogy most akkor miért is kell betenni valakit egy kórusba és elküldeni versenyezni, ha nincs hangja? Ja persze, mert hát minden gyerek egyenlően jó mindenben. Szerintem meg marhára nem, és lehet, hogy ha a kiscsaj átment volna mondjuk a matekszakkörbe, akkor tényleg mindenki jól járt volna. Ő meg például tanult volna egy kis önzetlenséget, hogy nem rontom le a többiek teljesítményét az én tehetségtelenségemmel. Na, mindegy.

Szóval Sean Baker filmjéről, a Floridai álomról én abszolút nem tudtam, hogy gyerekek lesznek benne a főszereplők, ha tudom, meg se nézem. Amikor a film első jelenetében rögtön három neveletlen gyerek köpköd az emeleti gangról egy kocsit, egy hangyalábnyit szkeptikus voltam, hogy ezt most én hogy fogom kibírni. De aztán meg az történt, hogy annyira, de annyira fantasztikusak voltak ezek a gyerekek, főleg a Moonee-t alakító hétéves főszereplő, hogy nemcsak két órán keresztül hüledeztem és gyönyörködtem abban, hogy lehet egy kislány ilyen természetes, hanem a film végére legszívesebben még örökbe is fogadtam volna. 

A film a Disneyland árnyékában meghúzódó, egykor virágzó, színes-szagos üdülőparadicsomban játszódik, amely mára már erősen lerohadt. Az egykori moteleket szükséglakásokká alakították át, a régi dicsőségre a lehetetlenül élénk színek és a szánalmas, bejárat előtti koszos medencék emlékeztetnek. A sztori az egyik rikító lila színű épület lakóit, két csonka családot követ nyomon, egy-egy anyát egy-egy gyerekkel. Tulajdonképpen nem igazán van sztori a filmben, inkább csak a mindennapok telnek egymás után. Az anyák legjobb barátnők, a fiú és a kislány pedig a legjobb barátok. A motel lelke és apja, gyakorlatilag a férfi a háznál (sőt, férfi a filmben) Bobby, akit a tényleg imádnivaló Willem Dafoe játszik. A munkanélküliekből álló vagy segélyeken tengődő, legfeljebb McDonalds-os pincérnőségig eljutó motellakó mini társadalomban igazi menőnek számít a fix fizetésével és tuti irodai munkahelyével. Ő a szálló gondnoka, mindenese, aki folyamatosan két tűz közé rekedve fedezi egyrészt a fizetési nehézségekkel küzdő bérlőket a tulaj felé, másrészt a tulaj érdekeit a bérlők felé, és igyekszik kordában tartani gyerekeket és felnőtteket egyaránt. Mindezt a lehető legnagyobb jóindulattal és szeretettel, miközben persze az ő élete is romokban hever, kábé ez az állás tartja össze az egészet.

Én szokás szerint épp albérletkeresésben voltam, amikor ezt a filmet néztem, és rendkívüli módon elgondolkodtatott, hogy hogy tudnak egész családok (bár férfit szinte nem is lehetett látni a filmben, csak nőket egy-két-három gyerekkel), hónapról hónapra, de valójában egész életre beragadva megélni ezekben a mini-életterekben. Ágyak mindenütt, konyha a szobában, plusz egy bazi nagy tv, ami egész nap és egész este megy és kihallatszik minden lakásból, mint egyetlen szórakozási lehetőség, természetesen a gangról egymás életébe történő bámészkodás mellett. Legalábbis a felnőtteknek, mert a film a gyerekek szemszögéből mutatja be az eseményeket: csavargás a környéken, kisebb-nagyobb csíntevések, kaja kunyizás a McDonaldsból, lejmolás fagyira a járókelőktől.  Ja, és a luxus-faktor, levándorlás bikiniben a motel kis medencéjéhez „strandolni”. Mindez persze állati aranyosan tálalva, mert hat-hét évesekről van szó, akik az nyári szünidejüket igyekeznek feldobni a végtelen unalomban, mivel nyaralásra semmi lehetőség, programok kizárva. Ami ha lehet, még nagyobb kontrasztot mutat az ideálissal, pár méterre a világ legnagyobb gyerekparadicsomától. A probléma az, hogy a felnőttek is kábé ugyanezt a semmit csinálják a motelszobákban, méghozzá egész évben, mivel meló nemigen akad a környéken. A film felnőtt főszereplője Halley, az állati szexi leányanya, akit Vinaite Bria alakit. Egy amatőr csaj, akit a rendező az Instagramon fedezett fel, és gondolom ráindult a tetkóira, de jól tette, mert teljesen profi ő is a filmben. Engem a fiatal Coartney Love-ra emlékeztet, csak klasszisokkal jobb nála. Halley mindenáron a McDonaldsba akar bejutni barátnője révén, ám hiába felvételizik többször is, nem kapja meg az állást, így ő vigyáz a gyerekekre, amíg barátnője dolgozik és hordja haza nekik a mekis kaját. A látszólagos idillt is ez robbantja majd fel, mivel nemigen megy a gyerekfelügyelet, a nő inkább a tv előtt heverészik és a körmét festegeti, amikor a kicsik egyik kalandja a jópofánál kissé durvábbra sikeredik. Ezzel pedig Hallyék utolsó biztos pontja, a barátság is odavész.

A Floridai álom egy nagyon vidám, pörgős, cuki, és egyben nagyon gyomorszorító film is a peremre szorult emberek életéről. A mindennapi vergődésről, ami persze nyomasztó, de valahogy mégsem drámai. Nem is tudna az lenni, mert az itt élők naponta ismétlődő, banális minimál rutinját egy olyan kilátástalanság járja át, amibe még egy jó kis tragikus fordulat sem nagyon fél bele, és amit közben szépen kiszínez a gyerekek alapvető életkedve, meg a szexi főszereplőcsajok flangálása mini sortban és flipp-flopp papucsban. Na meg a tudatos rájátszás Baker részéről a nagyon-nagyon színes házakkal, ruhákkal, díszletekkel. Bárcsak minden szociológiai film ilyen szórakoztató lenne, ugyanakkor ilyen tisztán megértetné a társadalmi jelenségeket, ezúttal például azt, hogy is zajlik a főhősök marginalizálódása lépésről lépésre. Tetszik, hogy Baker nem igyekszik hőst faragni a szereplőiből. Különösen nem Halleyéből. Az egyedülálló anya élete nem hiábavaló és heroikus küzdelmek sorozata, amiben újra és újra visszapattanna a társadalmi ranglétra következő fokáról. Nagyon is felelőtlennek, lustának, motiválatlannak, butának, igénytelennek és nemtörődömnek mutatja be, akit a tévén, a gyorskaján és a medencében punnyadáson kívül nem sok minden érdekel, a gyerekét pedig, bár nagyon szereti, inkább az utca neveli, mint ő saját maga. Nem szakad meg, hogy kikerüljön a helyzetéből, de valahogy nem is elvárható tőle. Mégis rendkívül szerethető és megható, ahogy saját lelki éretlenségének szintjén próbálja megvívni mini háborúit, de legfeljebb csak csatákat nyerhet aznapra, vagy az adott havi számla kifizetésére: egy kis seftelés a luxushotel parkolójában a nagykerben beszerzett parfümökkel, egy kis ügyeskedés a Disneyland jegyekkel, egy kis trükközés a szobabérléssel. Semminek nincs igazán súlya, hiszen ott van neki a motel, Bobby, egy legjobb barátnő és Moonee, a vagány kislánya, aki önjáró módon intézi ügyeit a környék utcáin kóborolva. De a filmben folyamatosan háttérként szolgáló giccses Disneyland díszletek között Halley egyre veszélyesebb vizekre evez. Egyik lépésével igyekszik menteni  a másikat, de végül elsodorják az események és a felelősség felismerése túl későn érkezik.  A barátság, mint utolsó szociális háló elszakad, és hiába Bobby igyekezete, hogy megtartsa a mindinkább lefelé tartó Halleyt, a nő végül mégis kicsúszik a kezéből.

A motel lakói olyan zónában élnek ugyanis, ahol mindenkit egyetlen lépés választ el a szakadéktól. Ha kiszolgáltatott vagy, márpedig az itt élők a társadalom peremén egyensúlyoznak bármiféle biztonsági kötél nélkül, akkor egy magadra haragított rosszindulatú szomszéddal, vagy egyetlen hibás döntéseddel kint találhatod magad még ebből az utolsó legális létezési formából is, és olyan helyre zuhansz , ahonnan a külvárosi társadalom legalja is csak vágyálom lesz számodra.

Szóval, aki szexi csajokat és cuki gyerekeket akar látni egy szórakoztató, de elég mellbevágó szocio-filmben, az nézze meg a Floridai álmot. Meg az is, aki Amerikában szeretne élni, mert ott biztosan nagyon jó lehet, valamint aki Disneylandbe szeretne nyaralni menni. A film utolsó egy perce pedig valami egészen zseniális, nem hiszem, hogy láttam már valaha ennél katartikusabb filmes zárójelenetet. A Floridai álom hatása még másfél hónappal a megnézése után sem múlik el.

A Manhattant már legalább tízszer láttam, de most kifejezetten azért néztem meg, mert pár hete olvastam a női főszereplő, Mariel Hamingway nyilatkozatát, miszerint neki merő kínszenvedés volt együtt forgatni Woody Allennel. Végig stresszelt, utálta az egészet, a csókjelenet undorító volt, amiben Allen egyszerűen lerohanta, és miután végeztek, kétségbeesetten kellett szaladnia az operatőrhöz, hogy megérdeklődje, ugye jól sikerült, nem kell még egyszer felvenni? De azok a gonosz emberek csak nevettek rajta.

Én tuti biztosan nem nevettem, ellenben nagyon elcsodálkoztam volna azon, hogy egy színésznő hogy akadhat ki attól, hogy egy olyan emberrel kell csókolóznia, aki nem a pasija, vagy akitől nem gerjed be. Hamingway azt is hangsúlyozza két évvel ezelőtti nyilatkozatában, amely még életrajzi könyve promójaként született, de most a Woody Allennel szembeni lejárató kampányban ismét felszínre került, hogy ő a Manhattan forgatásakor még csak tizenöt éves volt, a filmben azonban tizenhét éves csajt kellett játszania. Ráadásul, bár a filmszerepe szerint már több kapcsolata is volt az Allen alakította 42 éves író előtt, a való életben még soha rá nem nézett férfira.

Komolyan kiakadtam, miért kell nekem a kedvenc filmem Oscar díjra jelölt női főhősének vinnyogását olvasnom több mint harmincöt évvel a film születése után. Érdekes, hogy a sztorival nem az Oscar kampány idején rukkolt elő, de nem is tizennyolc évvel később, az Agyament Harry forgatásakor, amiben szintén játszott, igaz csak egy mellékszerepet. És az is szánalmas, hogy nemcsak az Oscar jelöltséghez, de még a saját életrajzi könyve promotálásához is az általa undorítónak tartott Woody Allen nevére volt szüksége. Ráadásul gyanítom, hogy nem Woody Allen ütötte le és vonszolta oda a forgatás helyszínére, hanem Hamingway maga jelentkezett a castingra, ahol Isaac csaját kellett játszania. Ehhez képest amúgy nulla szex jelenet, és egy darab csókjelenet van a filmben összesen, szóval nem tudom mire számított, de azért ezen még egy tizenöt évesnek sem kéne kiakadnia.

Hála Istennek annyira zseniális ez a film, hogy teljesen felülírta a fejemben ezt az aljas sztorit, sőt szokás szerint nagyon boldog lettem miután megnéztem, és a végén tizenegyedszer is meg tudtam hatódni Isaac és Tracy búcsújeleneténél, ahol Mariel Hamingwayé a film legutolsó mondata: „Hidd el, nem mindenki korrumpálható. Jobban meg kéne bíznod az emberekben.”