Azon gondolkodtam tegnap, mitől van az, hogy egy végtelenül egyszerű, mondhatnánk kommersz sorozatra így rá lehet cuppanni, mint ahogy anno én a Férjek gyöngyére. Egy időben végignéztem vagy háromszor, és most, hogy a napokban megint belepillantottam, rájöttem, hogy még mindig be tudna úgy szippantani, hogy meg sem állnék vele a kilencedik évad végéig. 

A Férjek gyöngye minden egyes szereplője a nép egyszerű sarja, és ez azért érdekes, mert ebből szerintem sokkal nehezebb kihozni bármit, főleg kilenc évadon keresztül, mintha cizellált emberek vicces vergődését néznénk. Adott egy minimális létszámból álló család. Egy csomagkihordó férj (Doug), egy titkárnő feleség (Carrie), akik egy queensi sorházban éldegélnek, valamint egy baromi idegesítő nyugger nagypapa (Arthur), aki a ház picéjében csövezik. Kicsit hasonlít a figura a Rick és Morty nagypapájához, aki saját birodalmat épít ki a család házának pincéjében, nulla tekintettel az ott élőkre. Szerencsére gyerek nincs a sztoriban, mivel mint tudjuk, a gyerekszereplők a lehető legritkább esetben tudnak hozzáadni bármit is egy filmhez, főleg ha vicceskedésről van szó. Kivétel ez alól az én második kedvenc sorozatom, a Két pasi és egy kicsi első nyolc évada. 

Szóval vannak ezek az antihősök. A férj Kevin James, aki szerintem az egyetlen olyan kövér színész, aki közben meg baromi szexi is. Néha lefogy a sorozat alatt, de többnyire iszonyatosan kövér, miközben állati mozgékony, szóval valójában eszméletlen jó kondiban van, erre amúgy egy csomó jelenet is ráépül. Fut, ugrik, piruettezik. Én mindig aggódva néztem, hogy nem kap-e szívinfarktust valamelyik attrakciónál. Doug a világ legminimalistább embere, legalábbis abban az értelemben, hogy eszik, alszik, dolgozik, és ennyi. Főleg eszik. Kábé az egész sorozat összes része arról szól, hogy Doug semmi mást nem akar, csak egy jót enni és dögleni a kanapén. És ki van borulva, ha ezt bármi megakadályozza, illetve bármire képes, hogy ezt a kényelmes kis életét biztonságban tudhassa. Valójában az összes konfliktus vagy bonyodalom erre épül, hogy ezt az állapotot veszélyezteti valami. Bármi. Akár egy vendég érkezése, akár egy utazás, vagy valami plusz feladat, amit el kéne végezni a napi rutinon túl. Doug ki is mondja a filmben, hogy semmit, de semmit nem akar, csak a minimumot. Van egy jelenet, amikor pudingot eszik, és ahogy a vége felé közeledik, egyre szomorúbb. Amikor elfogy, látszik, hogy légüres térbe kerül. "Most annyira elszomorodtam" – sóhajt fel. Elveszi a csaja pudingját, és felvidulva elkezdi enni. De ahogy elfogy, megint felsóhajt: - "Már megint szomorú vagyok". 

A Férjek Gyöngye eszméletlenül vicces párbeszédekkel van telis-tele, és ehhez jön még, hogy kiválóak a színészek. Valamint kábé ez az egyetlen sorozat (azok közül, amiket ismerek), ahol szinkronizáltan is majdnem ugyanolyan élvezetes az egész, mint eredeti hangon. Az egyetlen pici különbség, hogy Carrie akcentusát, és kissé primitív hanglejtését teljesen érthető módon nem tudják visszaadni a szinkronszínészek. 

A sorozat miatt nagyon sokáig azt hittem, hogy Kevin James tuti baromi jó stand-upos is lehet, de aztán mostanában, hogy stand-up mániás lettem, rájöttem, hogy színésznek sokkal jobb. A  stand-up szövegei messze lemaradnak a sorozatbeli párbeszédektől, pedig azok nagy részét is ő írta. A Férjek gyöngye dialógusai tényleg sziporkázóak. Alig van egy-két rész, ami alacsonyabb színvonalú lenne, mint a többi. Egyáltalán nem akarja a hőseit cukinak vagy szerethetőnek ábrázolni, ettől függetlenül persze azok. Carrie a feleség például utálja az embereket, irigy, képmutató és szeret veszekedni. Doug a végletekig konfliktuskerülő és minden felelősséget a feleségére igyekszik rátolni, amolyan jó zsaru-rossz zsaru módjára. Nagyon sokat hazudik, és egy dolog motiválja, hogy a már említett kényelmes életét zavartalanul élhesse.

- "Doug, nem helyes, hogy apád idiótának nevezi anyádat, csak mert a chipset egy tálba öntötte." - mondja Carrie.

-"Azért, mert ő a chipset zacskóból szereti enni." - magyarázza Doug lassan és tagoltan, mintha valamilyen komoly pszichológiai okfejtést hallanánk tőle. - "Én is haragszom rád, amikor mini fánkot veszel rendes fánk helyett. De akkor talán már nem is szeretlek?"

-"Jó néhányszor megsértettél már."

-"Azért, ...mert nem szeretem a mini fánkot."

Aztán ott van Arthur, a nagypapa, aki a pincéjükben él, mivel mindenét eltékozolta, a lányáról nem gondoskodott, valójában le se tojta egész életében, most pedig rajtuk élősködik. Egy önző nárcisztikus alak, akit a saját örömei vezérelnek, és ügyeskedéseivel megnehezíti a többiek hétköznapjait. Saját magát különleges lénynek tartja, aki hol azzal áll elő, hogy Dougék írjanak krónikát az életéről, hol az indiai kajafutárt igyekszik életbölcsességekre oktatni.

- "Mi a neved fiam?"

- "Sanjib."

- "Szinbád?"

- "Nem. És kérem, fizesse ki az ételt."

- "Mindent a maga idejében. De előbb gyere, ülj le, és elmagyarázom, hogy működnek a dolgok ezen az őrült helyen, melyet úgy neveznek, hogy földgolyó."

- "Én csak szeretném, ha kifizetné az ételt."

Arthur komótosan egy pohár vizet tölt ki egy pohárba:

- "Szóval. Szerinted ez a pohár félig üres vagy félig tele?"

- "Félig tele."

- "Hm. Tehát ezt már ismered."

A legviccesebb szituációk abból adódnak, amikor Doug és Carrie megpróbálnak magasabb rendű célokat találni az életben, mert néhány pillanatra megszállja őket a felismerés, vagy a lelkiismeret. Esetleg ezzel igyekeznek egymást manipulálni egy vitában. Persze ezek rendre kudarcba fulladnak és visszasüppednek a hétköznapokba, ahol mindig megnyugvást találnak a tévé előtt a díványon.

- "Carrie, Arthur földhöz vágta a tökömet."

- "Emberek milliói éheznek, de te a tököd miatt aggódsz?"

Doug nagy levegőt vesz: - "Mindkettő fontos. De most ez az aktuális."

Dougék baráti házaspárja a szintén csomagkihordó Deacon és háztartásbeli felesége. Itt felbukkannak gyerekek is, de nem játszanak nagy szerepet, ezeken a figurákon mutatják be Dougék alkalmatlanságát a gyereknevelésre (nem mintha bármivel rosszabbak lennének, mint a nagy átlag a való életben).

-"Kirby, megijedtél múltkor attól a mesétől, amit a rákemberről mondtam neked?"

-"Igen. És nem akarom, hogy te vigyázz rám. Nem érdekel, hogy a keresztapám vagy!"

-"Majd érdekelni fog, ha apádék meghalnak és nálam kell laknod."

A sorozat egyik kulcsfigurája az értelmiségi attitűdöt bemutatni igyekvő, érzékeny, finom lény, Spence, aki az anyjával él, sosincs nője és a föld alatt dolgozik, mint metrójegy árus. Ő a lúzer a sorozatban, akit Patton Oswalt, az egyik legmenőbb amerikai stand up-os alakít. 

A Férjek gyöngye, akár a Jóbarátok, vagy a Két pasi és egy kicsi, kábé végtelenszer újra megnézhető darabokban, vagy elejétől a végéig. Retro élménynek sem rossz, mivel 1998 és 2007 között forgatták. De azt hiszem, az igazi erőssége a poénok és a színészi alakítások mellett, hogy valami olyan érzést ad a nézőknek, hogy milyen klassz lenne, ha ezek a totál hétköznapi dolgok ilyen végtelen boldoggá tennének minket. Ehetnénk a mini fánkot, nézhetnénk a meccset a tévében és minden sunshine lenne valamint happy. Boldogok a lelki szegények, ami nagy igazságtalanság, de így van. Hogy mitől övék a mennyek országa, azt soha nem értettem, de nem ez az egyetlen dolog, ami nem jött át a hittanórákból. Persze lehetnék buddhista is, aki a mosogatásban is megtalálja a pillanatot, mint Doug a csirkeszárny-evő bajnokságban. Mármint olyan igazi buddhista, nem mint azok a frusztrált guruk, akik a mosolyuk mögé rejtik az agressziójukat, aztán nyakukba akasztják a malát és megmérgezik a szomszéd kutyáját. Valamint körülbelül ez az egyetlen sorozat, ami közben arra szoktam gondolni, milyen jó lenne családban élni és belesüppedni a napi rutinba. Persze aztán mindig elmúlik az érzés.

Sokszor gondoltam már arra, hogy hippi kommunában kellene élnem, de azt hiszem én még ahhoz is túl hippi vagyok, hogy beköltözzek a hippikhez. Inkább bejárós kommunatag lennék. Olyan nappali tagozatos, aki éjszaka hazamegy a nyugodt kis ágyába, ahol kuss van és lehetőleg még a szomszéd lakásban sem lakik senki. Persze most hogy így belegondolok, lehet, hogy ezt inkább rigolyásnak hívják. A lényeg, hogy abban viszont mindig is megegyeztem magammal, hogy ha egyszer már egy kommunában laksz, akkor te legyél ott a legjobb csaj, mert amúgy baromi nagy szívás az egész.

Tulajdonképpen, ha leegyszerűsítem a dolgot, erről szól A kommuna című film, amit Thomas Vinterberg írt és rendezett, és ez elég jó ómennek tűnt, főleg, amikor már a nyitójelenetben megpillantottam Ulrich Thomsent, akit nagyon szeretek. Egy koppenhágai kedves, jól szituált házaspár, az építész Erik és a tévébemondó Anna, valamint gyerekük Freija megörökli a nagypapa házát, ami egy hodály, ezért kezdetben el akarják adni. A nő viszont beleszeret a villába, és mivel a fenntartási költségek magasak, úgy döntenek, odafogadnak pár barátot és ismeretlent, hogy kommunában éldegéljenek. A hetvenes években járunk, szóval a korszellem akár kedvezhetne is ennek a dolognak, a fő probléma azonban már a kiinduló helyzetből adódik. Anna ugyanis, a film főhőse, kissé unja a házasságát, ezért nyitni szeretne. Nyíltan kimondja, hogy unatkozik, és bár szereti a férjét, kivülről ismeri a sztorijait, amik mindig ugyanazok pár évtized után. A férj pedig amolyan teszetosza módra belemegy a dologba, bár abszolút nem lelkesedik.

Na és itt kezdődik az egész probléma. Ha ugyanis szabadságra vágyunk, akkor annak megvan a maga ára, amit viszont kevesen szeretnének megfizetni. Kinyithatjuk a kalitka ajtaját, de innentől már nemcsak nekünk van szabad ki-be járásunk, hanem a másik madárka is elrepülhet. És ez az, amit általában senki nem kalkulál bele a sztoriba, jelen esetben Anna sem. A kommuna feelingben kissé esetlenül mozgó, érzelmileg elhagyatott férj ugyanis nagyon hamar talál magának egy másik nőt. Ráadásul a feleségénél huszonhat évvel fiatalabbat. Külön fájó a sztoriban, hogy a szerető, Emma kiköpött fiatalkori képmása Annának, amit szerintem irgalmatlanul nehéz lehet megemészteni a feleségnek. Én valószínűleg egy láncfűrésszel kettészeltem volna a csajt, vagy inkább bibliai nevemhez hűen levágom a fejét egy karddal, mert az mégis elegánsabb, de Anna megpróbálja jól kezelni a szitut, és meghívja Emmát a kommunába.

A film vonalvezetése innentől össze-vissza tekereg, vagyis inkább vánszorog jobbra-balra mindenféle félbehagyott eseményszálat bevonva, amik így nem is lesznek túl érdekesek. Ami viszont figyelemreméltó, az Anna szerepe a közösségen belül, melyet ő álmodott meg, és ahol egyszer csak idegenként kezdi magát érezni. Ironikus, hogy párkapcsolatának elidegenedése miatt hozta létre a közösséget, melyben mégis lassan elszigetelődik. Az, hogy mindezt hogyan tudja kezelni, valóban érdekes szál, kár, hogy zavarosra sikeredett az egész sztori.

A Kommuna érezhetően egy erősnek szánt film, ami tényleg nagyon érdekes témákat vet fel, mint a közösségben élés felnőttkorban, a klasszikus család kontra nyitott házasság problémaköre, vagy a gyereknevelés kommunában, de mindezt sajnos valami végtelenül unalmasan tálalja. A főhősnő (Trine Dyrholm) színészi játéka tényleg kiemelkedő, én amúgy is végtelenül szimpatizáltam az ötvenes nővel, aki oldani szeretné az unalmas otthoni hétköznapokat, erre laza mozdulattal lecserélik egy kettővel fiatalabb évjáratra. Tulajdonképpen a házasság megromlása és a két ember totális elhidegülése az, ami érdekes szál A kommunában. Van benne néhány jó párbeszéd, mint amikor a férj bevallja Annának, hogy van valakije, majd a bejelentést a következő mondattal zárja le: „úgyhogy variálnunk kell majd a szobákkal.” Ennél eufemizáltabb és érzéketlenebb formáját a „ki vagy rúgva, add át az ágyat az új nőnek” kifejezésére nemigen hallottam még. Anna pedig – nem tudni, hogy a pasi iránt érzett szeretetből, vagy az idősebb nő okosnak hitt taktikai megfontolásától vezérelve, rendkívül higgadtan és liberálisan próbálja kézben tartani Erikkel való kapcsolatát, aki fokozatosan, lépésről lépésre csúszik ki az érzelmi érintettségből és az évtizedes intimitásból. Ez gyönyörűen van ábrázolva a filmben, minden más azonban annyira zavaró, hogy teljesen komolytalanná teszi az egész történetet.

Ez a kommunásdi háttér egyáltalán nincs kibontva, pedig végtelenül izgalmas lenne, ha a végére jártak volna, vajon van-e működőképes alternatív közösségi élet a családon, vagy az egyedülálló életformán túl, amelyekben egyaránt fenyegetheti magány és életunalom a résztvevőket. Így azonban marad pár semmitmondó jelenet, ahol a lakók az asztalnál ücsörögnek és rihegnek-röhögnek, meg megszavaznak pár dolgot és elvicceskednek egymás szexuális szokásaival. De az, hogy valójában ki hogy került bele ebbe a közegbe, és ez a sok különböző ember milyen élethelyzeteket kell, hogy megoldjon a közösségen belül akár egyénként, akár klasszikus vagy nyitott kapcsolatban működve, arra semmilyen választ nem ad a film. Helyette inkább elcukiskodja a dolgot.

Van minden szereplőnek pár vicces(nek szánt) megnyilvánulása, meg karácsonyfa körbetáncolás, meztelenül fürdőzés stb. stb., de ezek végtelenül sablonosított jelenetek és párbeszédek, nulla karakterábrázolással. Ráadásul pontosan látod, hogy hol kéne meghatódnod, elnevetned magad, hol próbálják meg éppen oldani a feszkót, vagy mikor kell azt érezned, „na, ez egy fontos pillanat”. Mintha valaki ülne melletted a moziban és mondaná, hogy most mire figyelj. Ez pedig baromi idegesítő. Én már csak tudom, mert anno egy ilyen randin néztem végig a Mátrixot. A csávó végig bemondta a mondatokat előre és mindig megbökött: „figyelj már ezt figyeld, ez baromi nagy lesz! Na, ugye megmondtam, hogy ezt mondja. Óriási!” Az már csak hab volt a tortán, hogy a film előtt odaadta az együttesének a demóját, amit a végén ki akart velem fizettetni.

Mindegy is, kedvet ugyan senki nem kap ettől a filmtől a kommunában éléshez, de nem is ettől fog kiábrándulni belőle. Azt viszont leszűrtem magamnak tanulságként, hogy ha a pasid összeáll egy nálad sokkal fiatalabb csajjal, akkor jobb, ha nem vágsz hozzá jó pofát, hanem inkább elhúzol, és új életet kezdesz.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.

Eredetileg a Claire Darling utolsó húzása című filmet akartam megnézni, ami egy idősödő nőciről szól, aki egy reggelen rájön, hogy ez élete utolsó napja. Na, ez eléggé érdekelt, de mire eljutottam a moziba, kiderült, hogy nagyon hamar levették a műsorról, kábé egy hónapig volt fent. A jegypénztáros azt mondta, hogy ne szomorkodjak, mert nem találkozott még olyan emberrel, akinek tetszett volna. Engem azért eléggé érdekelt volna, hogy mit hoznak ki ebből a témából. Én mondjuk, kétféle verziót is megnéznék: hogy tölti az utolsó napját az, aki szeret élni, és hogy tölti az, aki nem szeret.

Na, mindegy is, mert ezt már nem játszották, helyette viszont épp kezdődött a Szavak ereje. Úgy tűnik ez se túl népszerű film, legalábbis én a Kino Caféban tök egyedül ültem az egész teremben, persze az első sor közepén. Elég rémisztő volt, mert mögöttem folyamatosan recsegett valami, de nem volt ott senki, szóval gyorsan írtam két üzenetet két ismerősömnek, hogy hol találnak, ha eltűnnék, mivel ez a szituáció túlságosan jó indításnak tűnt egy horrorfilmhez. Felkapcsolják a lámpákat és nincs ott senki, csak egy üres kávés pohár. Az öreg mozigépész meg arra gondol: "biztosan kiment, aki itt ült, vagy lehet, nem is volt itt senki? Kevesebbet kéne innom, igaza van az asszonynak." Mondjuk most felmerült bennem, hogy lehet, hogy akkor sem zörög senki a hátam mögött popcornos zacskóval, amikor telt ház van és tök feleslegesen húzom fel magam, hogy a sok nyomorult nem tud viselkedni?

De a lényeg, hogy a Szavak ereje egy olyan film, ami egészen tetszett, viszont egyszerűen szinte semmire nem emlékeztem belőle már abban a pillanatban, amikor kijöttem a moziból. 

Ami megmaradt, az az összbenyomás, hogy van egy komoly sztori: egy családból eltűnik egy srác, mégis viccesen tálalva, mivel egy scrabble-parti közben sétál ki az ajtón felháborodva, amikor apja kétségbe vonja a kirakott szó létezését; és nem is jön vissza soha többé. Az apa és a második fiú életének közös keresztmetszete pedig innentől kezdve csak a scrabble-ről és a báty előkerítéséről szól. Az apát a nagyon szerethető Bill Nighy alakítja, akit szerintem nálunk mindenki az Igazából szerelem kiöregedő pop énekeseként ismer, a srácot pedig Sam Riley, aki a legőszintébb és legcukibb „de hülye apám van” fejeket tudja vágni, amit eddig láttam életemben. Azt hiszem, ez a fim igazi erőssége, hogy nagyon jól vannak kitalálva a figurák, igazán életszerűek a beszélgetések és nagyon jók a színészek. Na meg tényleg vicces a film, pedig nem vígjáték (bár annak van besorolva), csak van egy nagyon finom, tényleg intelligens humora, amin én többször is hangosan felnevettem, mert azért persze prosztó is, ahogy kell. Amúgy tényleg felejthető az egész film, mondhatnánk, hogy egynyári mozi, de ahhoz meg túlságosan színvonalas. Olyan, mint amikor van egy időszakos szeretője valakinek, aki túl jó ahhoz, hogy leépítsék, de azért nem is jelent igazából semmit, asszem ez a jó hasonlat.

A sztori az otthon maradt srác (közben már felnőtt és szintén családapa), valamint az apa kapcsolatára épül, akik nem igazán tudnak egymással mit kezdeni, mert úgy tűnik, hogy az egyetlen kommunikációs téma az eltűnt családtag keresése maradt, ami egyformán köti össze őket és ver is éket kettejük közé. Az apa csak keresi és keresi az eltűnt fiút, különösen online scrabble-fórumokon, míg a kisebbik srác szenved a méltánytalanságtól, ami az apai szeretet és figyelem hiányából fakad, nem mellesleg ő sem találja a hangot a saját kamaszodó fiúgyermekével.

A film humora amúgy leginkább arra épül, hogy ezt a konfliktust végtelenül őszintén, nagyon hétköznapian mutatja be, mindenféle drámai hatásvadászat nélkül.  Miért is mennek agyunkra a szüleink, és hogy lehet, hogy mások szerethetőnek látják őket, miközben egyértelműen ők a világ legidegesítőbb figurái. Bill Nighy különösen jól hozza a szimpatikus, ugyanakkor baromi kellemetlen és bumfordi apát, aki még öregkorában is nagyobb sármmal és potenciállal bír, mint harmincas éveiben járó fia, ami szintén nem segíti a közeledést: „Apa, hogy szexelhettél az ágyamban? Még én sem szexelek benne!” Ezt a megrekedt, berozsdásodott apa-fiú kapcsolatot formálja aztán valahogy a scrabble, meg a különlegesen gazdag szókincs használata, ami közös családi szenvedély. Az angol nyelvimádóknak is igazi csemege a film.

Ami viszont zavart, az az animációs trükkök túlzott használata, bár azt hiszem, én a kevesebbet is rosszul viseltem volna. Nem tudom miért, de amikor egy filmben ilyen jellegű effektet használnak, kifejezetten gyomorgörcsöm lesz, valahogy azokra a nyomasztó esti mesékre emlékeztetnek ezek, amikor mondjuk csak a szája mozgott egy rajzfilm figurának, vagy amikor gyors vágásokkal raknak össze filcből vagy papírból készült montázs-jeleneteteket (nem tudom mi erre a szakkifejezés). Nekem ez kábé horror szint.

De ezt leszámítva a Szavak ereje egy kifejezetten kedves, szerethető és megható film arról, vajon javítható-e felnőttkorban a szülő-gyerek kapcsolat, és hogy elég-e a hatalmas szókincs a beásott lövészárkok felszámolásához. Arról, hogy hogyan lehet megküzdeni azzal, ha eltűnik egy családtagunk, de legfőképpen arról, ami minden valaha hittant tanuló gyereket, és kivételező szülők mellett felnövő második vonalas testvért foglalkoztatott már: miért a tékozló fiú a jó arc és miért a hűséges gyermek a futottak még kategória?

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.

Nem tudom, mostanában miért toppannak elém pont olyan filmek, amik az isteni akarat és motiváció megfejtésére irányulnak (na jó, igazából én választom őket), de a lényeg, hogy pár héten belül már a második sikertelen próbálkozást láttam ebben a témában. A Viskó című filmet egy ismerősöm ajánlotta, méghozzá olyasvalaki, akiben megbízom, meg szerintem jó fej is. Csak arra nem emlékszem, hogy ki volt, pedig elég sokat agyaltam rajta az alatt a két óra alatt, amíg megpróbáltam átverekedni magam ezen a teológiai magaslatokat ígérő, végül Disney-szinten megragadó családi mozin. Már az első tíz percben látszott, hogy ez valami über-gagyiság lesz, de bíztam a titokzatos Mr. X véleményében (arra emlékszem, hogy pasi volt), szóval, ha magára ismer, jelentkezzen és hívjon meg legalább egy kávéra kárpótlásul.

A Viskó című film (2017) egy állati híres bestsellerből készült, amit eredetileg egy apuka gyártott a gyerekeinek karácsonyra. Gondolom, hogy megmagyarázzon pár kényes témát, amit a gyerekek előbb utóbb bedobnak a létezéssel kapcsolatban, már ha nem olyan családból jönnek, ahol miértes kérdéseket jobb ha nem teszel fel arról, hogy például a vasárnap esti Dagobert bácsi kacsameséi helyett hogyhogy a dögunalmas és kicsit büdi templomba kell menned minden héten, bármennyire is semmi kedved hozzá.

Innentól SPOILER-es az egész cikk, de amúgy sem javaslom, hogy megnézd a filmet, szóval, ha gondolod, olvass tovább.

Szóval a sztori szerint van egy idilli család: papa, mama, három gyerek, akik gondtalan életet élnek, vasárnap templomba mennek, énekelnek, nevetgélnek, és vidáman átintegetnek a szomszédnak, aki a füvet nyírja, mígnem  a boldogságnak egyszer csak  vége szakad, amikor a legkisebb gyereket a családi nyaralásról elrabolja és megöli egy sorozatgyilkos.

Ekkor az apa (Mack) megharagszik Istenre, és megromlanak a családi viszonyok. Ez eddig még oké, de itt jön a fordulat. Egy nap Mack levelet kap Istentől, hogy látogassa meg őt abban a viskóban, ahol a kislány ruháit és vérét megtalálták (a teste nem került elő). Az apa odautazik és innentől kezdődne a spirituális kaland, ahol is várjuk, hogy most megmondják nekünk a frankót, vajon Isten mi végre tette/engedte ezt a dolgot megtörténni? Mi is a magyarázat?

Hát elmondom előre, hogy semmilyen magyarázatot nem kapunk, felesleges végigszenvedni a több mint kétórás játékidőt. Persze, hogy is kaphatnánk pont itt és pont így. Pár percnyi minimális feszültség után reménykedni kezdünk, hogy most végre kezdetét veszi valami izgalmas, ám az elhagyott téli viskóból rögtön paradicsomi állapotba érünk át, amolyan Jehova tanúi-prospektus feelingben, ahol maga a Szentháromság fogadja Mack-et. Gondolom, a meghökkentő fordulat az lenne, hogy az Atya, akit ő Papának hív, nőként, ráadásul fekete és kövér nőként jelenik meg, hogy tényleg abszolút píszík legyünk, ezen felül van a Fiú, egy jóképű arab srác és a Szentlélek, aki szintén csaj, méghozzá valami távol keleti kiadásban. Ezek hárman nagyon laza társaság, nevetgélnek, táncolnak, tábortüzet gyújtanak. Persze ha a tartalmi mondanivaló meglenne, engem az sem zavarna, ha az egészet valami hippi tanyaként jelenítenék meg tizennyolcas tartalommal, sőt! Úgyis az a cél, hogy akadjunk ki, hogy nem egy szakállas vénember az Isten, aki trónuson ül szigorú fejjel.

Mégis ha egy dolgot kéne kiemelnem a filmből, ami a legeslegjobban zavart, akkor azt mondanám, hogy azt nem tudom megbocsátani, amikor valaki azt gondolja, hogy egy komoly(nak szánt) témát csak lefojtott hangon, rekedtesen hörögve lehet tálalni. Isten meg persze szintén azon a szelíden visszafogott, kissé megbocsátó hangon mondja ki a nyomatékosnak szánt, de semmitmondó frázisokat, amivel minden guru operál a való életben is. Nem maradhat el a jelentőségteljes nézés, a mondatok végén kitartott ötperces szünet és a nyugodt, mindentudó mosoly sem, amiről már tíz perc társalgás után kiderül, hogy nem takar az égvilágon semmit. Kicsit olyan, mint amikor egy humorista olyan rossz, hogy csak onnan tudod, ez most poén volt, hogy időnként elhallgat egy percre szünetet hagyva a röhögésnek. Amúgy a jelentőségteljes nézés és szugeramugera a legtöbb gurunak bejön, menj el bármelyik spirifesztiválra. Ezzel a módszerrel nemcsak híveket, de csajokat is simán fel lehet szedni, nem csoda, hogy a fekete Istennő is abban bízik, hogy ez majd elviszi hátán a show-t.

Mondjuk egy idő után már engem is kezdett érdekelni, hogy fog Isten kigabalyodni a kérdésözönből, amit  a pasi nekiszegez a gyerek halálával kapcsolatban. Végül a Teremtő nem bírja tovább az ostromot és végre megkapjuk a választ: Az nem is én voltam, hanem a Gonosz.

Ennyi.

Ezek után nincs más hátra Mac-nek, mint a megnyugvás és megbocsátás a gyilkosnak. Ami persze önmagában nem hülyeség, de az egész film inkább egy pszichoterápiás folyamatra emlékeztet, mintsem teológiai útmutatóra.  A film egy pontján ráadásul az apa újra láthatja a kislányt nagy vidáman szaladgálni egy mezőn más gyerekekkel együtt, és végül ez az, ami elhozza a fordulópontot, mert hirtelen már nem haragszik Istenre, hanem megköszöni neki, hogy láthatta a lányát, még ha csak egy percre is és innentől megint jó barátok. Szóval a néző jól cserben van hagyva (mármint azokról beszélek, aki még egyáltalán reménykedtek valamiben). Az apa ugyanis nem kérdezősködik tovább, magasról tesz élet és halál értelmetlenségére, az isteni jóság és akarat boncolgatására, kapott egy kis cukorkát, hát lepacsizik Istennel, és mehet is haza.

Nyilván hogy ezek a logikai bukfencek ne tűnjenek fel, állati megható és érzelmes jelenetekkel kell operálni, mert amíg telezokogjuk a zsebkendőnket, addig se mondjuk, hogy álljunk már meg egy pillanatra, minket most itten átvertek. Jó, mondhatnám, hogy azért aki szereti a csöpögős vallásos filmeket, amiken lehet sírdogálni, de csak annyira, hogy azért még valahogy le tudjunk tuszakolni pár zacskó chipset is a torkunkon, valamint ahol szép tájakon szaladgálnak szép emberek, miközben minden másodperce jut három közhely, az nézze meg a Viskót. De az a helyzet, hogy ráadásul baromi unalmas is az egész.

HA TOVÁBBI CIKKEKET OLVASNÁL TŐLEM, KÖVESS FACEBOOKON.

Nem igazán szokott előfordulni velem, hogy egy filmből egy büdös kukkot se értsek, de még olyan szinten sem, hogy vajon mit akarhatott mondani a költő? De most ez történt, amikor az Interjú Istennel című opuszt megnéztem az egyik legjobb barátommal. Másfél órán keresztül azon agyaltam, vajon mikor kezdődik a film, aztán vége lett. Ezért is volt meglepő, hogy amikor kijöttünk, és én abban a pillanatban elfelejtettem az egészet; akkor a barátom viszont, aki jelenleg a legintelligensebb ismerősöm, felsóhajtott: mennyire jó volt ez a film! Mi van?

Azért általában érteni szoktam legalább a koncepciót. De most csak annyit sikerült összeraknom, hogy VALAMIT nagyon akar mondani az Interjú Istennel, de maga se tudja, hogy mit. Pedig esküszöm nagyon figyeltem, mivel a téma abszolút az érdeklődési körömbe vág. Nemcsak hogy hívő vagyok, hanem kifejezetten fogékony is a spirituális kérdésekre, kicsit már túlságosan is. Az biztos, hogy a címet még sikerült úgy belőni, hogy azok, akikben van némi ingerencia a világ nagy kérdéseinek boncolgatására, beüljenek a moziba, de ennyiben ki is fújt a dolog.

Röviden a lényeg, ami még nekem is leesett: van egy amerikai újságíró, aki visszatérve Afganisztánból poszttraumás stressz szindrómában szenved és a haverjának is igyekszik épp pszichológust keresni, aki szintén PTSD-s. Na, innen már akkor tudhatjuk, hogy egy nagyon jó emberről van szó. Amúgy egy kiábrándult hívő a pasi. Van neki egy felesége, aki egész nap sírásra görbült szájjal ül otthon, és könnyes szemmel követi a férje minden mozdulatát a fotelból, vagyis egy igazi érzelmi manipulátor. Olyan fejet vág, mint aki háromlábú kutyát lát, de nem, valójában megmutatják nekünk, hogy mit néz. Hát a falon lógó esküvői képeiket, amiken anno ő és a pasija vidáman kacagtak a tengerparton. Ebből azt is megállapíthatjuk, hogy a csaj is nagyon jó ember, hiszen képes volt az elköteleződésre, sőt még örülni is tudott neki. De most ahelyett, hogy a férje és ő továbbra is boldogan rohangászna a naplementében, a pasi szomorúan főzi a kávét a konyhában és megy dolgozni. A rohadék. Ahelyett hogy otthon ülne a hátébé csajával.

Na most ez a pasi kap egy megbízást, hogy készítsen egy interjút Istennel. Szerintem ez elég király meló, én azért egy hangyalábnyit örülnék neki, de hősünk ettől sem dobódik fel. Háromszor félórás interjúsorozatról van szó, ami baromi izgalmasan hangzik, de sikerült egy ótvar nagy semmit gyártani belőle. Én mondjuk, ha Istennel készíthetnék interjút, megkérdezném tőle, hogy ennek a vidámparknak, amit teremtett, vége lesz-e valaha, és ha igen, szabad kérdeznem, hogy mikor. De ha még nagyon soká, akkor kimehetek-e, vagy ha leszállok a ringlispílről, akkor csak átkerülök a hullámvasútra, ahol még jobban összehányom magam, és még az ülések is nyomnak? Mert akkor nem vacakolnék a szabadulással.

Szóval igen jó kiindulási alap lenne a téma, mivel feltételeznénk, hogy egy újságíró fel tud tenni kérdéseket valamiről, ami ugyebár érdekli. Meg hát minket is, végül is ezért ültünk be a filmre. Ehhez képest megy a szarakodás, a kétkedés, a nyüszögés, amit már eleve nem értek, mert alapból arról van szó, hogy az interjúalany maga a Jóisten, ehhez képest azzal megy el az értékes interjú idő, hogy a csávó azon agonizál, hogy akivel beszélget, az most Isten?

A többi kérdésére már nem is emlékszem, akkora semmitmondó hülyeségek voltak, de ami meglepőbb, hogy Isten is pont ugyanekkora semmitmondó hülyeségeket válaszol rá. Esküszöm, annyira figyeltem, mert tényleg érdekel a téma, de egyszerűen semmire nem emlékszem. Vagy ez azért van, mert amikor nagyon figyelsz, nem emlékszel semmire? Az is elképzelhető, de nem kockáztatom meg, hogy még egyszer végignézzem ezt a borzalmat.

Mondjuk lehet, hogy a film készítője bár nem ateista, mivel vallja Isten létezését, de azt akarta kifejezni, hogy nemcsak te vagy hülye, hanem Isten sem ért semmit ebből az egészből, ne aggódj. Ez lehetne egy új hitbéli irányzat. Nem vagy magadra hagyva az univerzumban, de mivel Isten sincs képben, végül is nem vagy kisegítve. Két totál értetlen lény, teremtő és teremtett, akik egymásra bámulnak és nem értik, hogy akkor most mi a búbánatos lóbráner van? Na, ilyenkor vonul a teremtett lény évtizedekre pszichoanalízisbe.

Egy dialógus maradt meg, amikor megkérdezi a srác, hogy miért a jó emberekkel történnek a rossz dolgok. Mire Isten: igen, és ezt persze mindig a jó emberek kérdezik. Na, ez mondjuk szellemes volt, valószínűleg ezért is ragadt meg. De ennyi. Ami vicces volt, bár kétlem, hogy annak szánták volna, hogy Isten leginkább az „ezt majd kérdezd meg később” frázissal operál, amit azért tőle igazán nem vártam volna. Van egy egyetemi tanár barátom, na ő szokott ezzel a trükkel élni. Ha valamire nem tudja a választ, azt mondja a diákjainak: kérdezzétek meg fél óra múlva! És addig vagy elfelejtik, hogy egyáltalán akartak valamit, vagy vége az órának. Igazi értelmiségi a srác, hiába. A másik trükkje, hogy random benyög valamit. Például a múltkor megkérdezte tőle egy diákja: hányan végezték el már ezt a kísérletet? Kétszázötvenen. Ennyi. Nem volt több kérdés.

Amúgy azt vélem sejteni, hogy az Interjú Istennel a szabad akarat kontra isteni elrendeltetés témakörét próbálta kibontani. A sztori egy pontján Isten benyögi, hogy az újságíró csávónak már nincs sok hátra, és ettől elvileg felgyorsulnak az eseménynek és jön a feszültség, ami klassz, bárcsak értettem volna a cselekményből egy árva kukkot is. Mindenesetre azt ajánlom, hogy ezt a filmet senki ne nézze meg, viszont ha a téma érdekli, ami a szabad akarat kontra isteni elrendeltetés kérdéskörét járja körbe, akkor nézze meg a Hely című filmet, amin szénné fogja izgulni magát, olyan feszült és katartikus. És remélem, hogy csinál valaki majd ebből az ötletből egyszer egy normális filmet, mert igazán bűnös dolog elpazarolni azt a minimális érdeklődést a teremtés értelmezése iránt, amivel még mindig meg lehet tölteni egy tizennyolc üléses mozi termet.

Hétvégén megnéztem a John Wick hármat. Nem szabad akaratomból, vagyis de, csak épp nem tudtam, hogy mi ez. Az első pasimmal taliztam, akit húsz éve nem láttam, és összefutottunk; mondta, hogy menjek vele. Iszonyat naiv módon csak annyit kérdeztem, hogy érteni fogom a John Wick egyes és kettes nélkül is a sztorit? Hát persze, válaszolta. Én meg totál elfelejtettem, hogy Balira soha semmilyen körülmények között nem szabad rábízni a filmválasztást, mert annak általában az a vége, hogy hanyatt homlok menekülök ki a moziból, miközben komolyan traumatizálódom. Ráadásul sunyi kis hazugságokra is képes, mint amikor húsz éve beadta nekem, hogy egy amcsi tinikről szóló filmet fogunk megnézni, akik elmennek nyaralni, helyette viszont egy francia dokumentumfilmet néztünk meg egy gyilkosról, aki már az első két percben közvetlen közelről kitörte egy nő nyakát. De legalább nem is ő fizette a mozijegyet, hanem én perkáltam ezért a szuper mulatságért.

Szóval sajnos ezeket a plusz infókat már elfelejtettem, úgyhogy nagy vidáman beültem a John Wick háromra. Körülbelül tizenöt perc múlva kezdtem gyanakodni, hogy ez a film TÉNYLEG arról, szól, hogy John Wick, akit Keanu Reeves alakít és akit ugye nem a színészi kvalitásaiért szeretünk, egyszerűen mindenkit megöl. Ennyi. Kábé fél óra múlva megkérdeztem Balit, hogy vajon számíthatunk-e bármilyen dialógusra, de csak ennyit mondott nagy vidáman:

- Ez végig ilyen lesz.

- Mind a két óra?

- Inkább két és fél – válaszolta.

Mondjuk előbb-utóbb lett párbeszéd a filmben, de két mondat után azt kívántam, bárcsak inkább visszatérnénk az öldökléshez, mert ezek a csak és kizárólag jelentőségteljes mondatokból álló kinyilatkoztatások olyan szinten nem kötöttek le, hogy nem tudtam eldönteni, aludjak-e, vagy inkább sakkozzak a telómmal. Nagyon sokat köszönhetek a sakknak, mert már számtalan helyzetben kihúzott a szarból. Akárcsak Bukowski, aki minden esetben feldob, és instant módon hat, akár öt perces megzuhanás esetén is (ezért is van mindig nálam egy könyve); de a telefonos sakkot sötétben is lehet csinálni, az a jó, és szerencsére csak Bali ült a közelben. Két partit játszottam, persze kikaptam, mert nem vagyok hajlandó a master level-nél lejjebb adni. De visszatérve John Wick-re, bámulatos, hogy Keanu Reeves konkrétan egyetlen búval baszott fejet tud vágni százhúsz peren keresztül, és azt sem a tehetségének köszönhetően, hanem mert valóban depis a csávó az életben is. Jó, persze legalább szexis, és valami miatt nem öregszik. Nem úgy, mint Halle Berry, a pozitív női hős, aki kifejezetten leharcoltan nézett ki, persze lehet, hogy ez valamilyen koncepció részét képezte.

SPOILER

A film végén John Wicket lebaszarintják egy kétszáz méteres felhőkarcoló tetejéről, és zuhanás közben odavágódik az összes létező balkonnak, majd becsapódik a földbe. Persze előtte még a tetőn sortüzet eresztenek a mellkasába. De mire a gonosz nőci leér a földszintre, hogy ellenőrizze a holttestet, John Wick kámforrá válik. Kiderül, hogy egy bevásárlókocsiban eltolta valami hajléktalan, aki kigurítja a földre. Ott odahajol hozzá az alvilág királya vagy mije és megkérdezi: John Wick, bosszús vagy? John Wick tekintettel arra, hogy az imént zuhant kétszáz métert, viszonylag lassan emeli fel a fejét. Igen, bosszús vagyok. VÉGE.

Na fasza, ezek szerint lesz John Wick négy is.

- Majd arra is meghívlak - fordul hozzám a végén Bali.

- Már erre sem hívtál meg.

- Ja, tényleg.

Pár napja a facebookon elém ugrott egy hír, amit első blikkre úgy lehetett érteni, hogy Woody Allen meghalt. Magam is meglepődtem a fizikai reakciómon. Éreztem, ahogy egy pillanat alatt lezsibbadnak a karjaim, és ahogy elkezdtem gépelni, hogy rákeressek a hírre, jéghidegek és merevek voltak az ujjaim. Szerencsére kiderült, hogy a cikk nem erről szólt, de még másnap is ezen agyaltam, vajon hány olyan ember van az életemben, akinek a halálhíre ilyen erős fizikai reakciót váltott volna ki belőlem? Gondolkodóba estem, hogy mit jelent nekem Woody Allen, és hogy elképzelhető, hogy ez a figura bizonyos fokig közelebb áll hozzám, mint akár a családtagjaim, akár az állítólagos barátaim?

Rájöttem, hogy van még egy ilyen kaliberű ember az életemben, aki viszont már nem él. Ő David Bowie. Minden nap hallgatok David Bowie-t, ahogy minden nap gondolok Woody Allenre is. Jó, ezek szerint persze mégse számít, hogy élnek-e vagy nem, bár kétségkívül megnyugtató a tudat, ha még itt járkálnak köztünk. De a lényeg, hogy ezek az emberek sokkal többet adnak nekem, sokkal nagyobb érzelmeket váltanak ki belőlem napi szinten, mint azok az embertársaim, akikkel fizikai kapcsolatba kerülök, és úgymond az életem szereplői. Meg úgy vagyok ezzel, mint a legeslegjobb barátommal, aki öt hónapja halt meg. Olyan érzés, mintha csak átmenetileg lenne halott. Majdnem minden nap fel akarom hívni, aztán meg feszült vagyok, amikor eszembe jut, hogy ja nem is; és arra gondolok, hogy most már abbahagyhatná ezt a hülyéskedést és felébredhetne. Tényleg inkább halottaskodik, ahelyett, hogy moziba mennénk? De a lényeg, hogy David Bowie-ra is valahogy így tekintek. Mintha épp csak halott üzemmódban lenne, aztán majdcsak méltóztatik végre feltámadni.

Ez azért is jutott most eszembe, mert a napokban megnéztem a David Bowie arcai című filmet, és persze öt percenként elérzékenyültem. Mondjuk ez nem meglepő, mert a folyamatos meghatódás állapotában vagyok, amikor csak őt hallgatom vagy nézem.

Ezt úgy fogalmaztam meg tegnap valakinek, hogy David Bowie képe azért van kint otthon a falon, meg a telóm háttérképeként, mert baromi sok erőt merítek ebből az emberből akárhányszor csak ránézek. Lehet, hogy nyálasan hangzik, de nekem ő jeleníti meg és ő juttatja eszembe minden nap a bátorságot és a szabadságot. Sokszor gondolkodom azon, hogy a művészeknek vajon be kell-e áldozniuk magukat az eredményekért, azért, hogy katarzist tudjanak okozni nekünk, és azt gondolom, hogy egyértelműen igen. Ez az az áldozat, amit ők hoznak meg helyettünk. De érdekes, hogy bár David Bowie-nak is voltak brutál mély korszakai, mégse tartozik azok közé a figurák közé, akik totál szétestek, vagy boldogtalanul, magányosan haltak meg, esetleg hosszú sikertelenség és szenvedés után tudtak csak a felszínre törni. 

Ami őt különlegessé teszi, és ami miatt én végtelenül rajongok érte, az az, hogy milyen természetesen és magától értetődően mert önmaga lenni. Mondhatnánk, hogy ez sok művészre igaz, de szerintem egyáltalán nem. A művészek óriási többsége belefullad a saját elvárásaiba. Abba, hogy vagy nem ér el sikert és elismerést, vagy ha elér valamit, akkor görcsösen próbálja reprodukálni saját addigi legjobb önmagát. A lázadás így hamar újra rabszolgasággá válik, ráadásul még észrevenni is nehezebb. Csak valahogy elszürkül az illető és ismételni kezdi önmagát. Saját maga ikonja lesz, ami ellen nemhogy lázadni nem mer, de még csak kicsit különbözni vagy eltávolodni is fél tőle. Nem beszélve arról, hogy ez a bizonyos maximum teljesítmény, amit egyszer elért, vajon fogható-e például David Bowie életművéhez, aki olyan mennyiségű és minőségű produktumot hozott létre, hogy megemészteni is lehetetlen szinte, nemhogy ráunni. A David Bowie arcai nem klasszikus életrajzi film, és nem is ajánlanám azoknak, akik még nem ismerik Bowie-t, és azért ülnek le pont ehhez a filmhez, hogy megnézzék, ki is volt ez a pasi.

A film a "David Bowie is" című 2013-as tárlatot mutatja be, ami a londoni Victoria and Albert Musem történetének egyik legsikeresebb kiállítása volt, közel kétszázezren váltottak rá jegyet. Tehát nem klasszikus életrajzi filmről van szó, nem is törekszik a teljes élettörténet bemutatására, inkább a relikviáit mutatja be, azt hogy a pasi mániákusan eltett mindent, ami az ő Bowie-ságának része volt: a tinédzserkori rajzait, a fellépőruhák terveit, a zenés darabjainak szánt díszletmaketteket. Bowie csak három évvel a kiállítás után halt meg, és még jócskán alkotott ebben az időben is, így a teljes életmű bemutatása amúgy is lehetetlen lett volna. Inkább csak csemege ez a film azoknak, akik már amúgy is fülig bele vannak esve mint én, és azt is elnézegetik, hogy egy másik országban egy rég véget ért kiállításon milyen ikonikus Bowie-tárgyakat látunk a vitrin mögött.: saját kezűleg tervezett lemezborítókat, átfirkálásokkal tarkított világsláger-szövegeket, híres portrésorozatokat.

Kicsit olyan érzés beülni erre a filmre, mint amikor van egy kedvenc sorozatod, ami már réges-rég egy nagy rakat szar, de mivel már megszeretted, hát nézed. Mert bírod a karaktereket, szereted a jelenetek helyszíneit, a főcímzenét. Szóval nézed a David Bowie arcai című filmet, hogy ki van állítva a ruha, amiben elénekelte a Space Oddityt, aztán meg bevágják a videót, hogy jé tényleg ez az a ruha. De nem baj, mert közben hálás vagy, hogy egy kicsit közelebb érezheted magad Bowie-hoz és hallgathatod azokat az embereket, akik együtt dolgoztak vele, meg vagy hatva, hogy a háttérben David Bowie szól, nem mintha nem ez menne amúgy is mindig a füledben. De örülsz, hogy beszélnek róla, és végre nem Te hoztad szóba. Mint egy hülye szerelmes. Vagy mint egy nagyi, aki nem tud betelni az unokájával, pedig az csak épp a kakaós csigát trancsírozza szét a falon.

Ha mégis meg akarja nézni valaki a David Bowie arcait, annyi tanulság azért ragad még a nem-rajongókra is, hogy adott egy fiatal srác, aki tinédzserként kitalálja, hogy sztár lesz, és az első perctől halál tudatosan tervezi az imidzsét: minden dalszöveget, vázlatot eltesz, minden papírfecnit, ötlet-jegyzetet, mintha tudná, hogy az utókornak egyszer ez még fontos lesz. És aztán egészen a haláláig mégis képes valahogy beleszarni az egészbe, abba, amit úgymond "már kiépített". Hogy éppen melyik karakteréért rajong a közönség, vagy mi az a stílus, ami egyszer már „bejött”. A legtermészetesebb módon vedli le azt, ami már nem ő, hogy megszülethessen az új önmaga. Hű a változáshoz, hű önmagához.

Ezt az inspirációt mindenképpen megkapjuk ebből a filmből, még ha ilyen nagyon-nagyon áttételesen is: dokumentumfilm egy kiállításról, ami egy zenészről készült. Na meg persze mindig jó elnézegetni a világ legszexibb pasiját.  

Tegnap láttam egy filmet J. D. Salingerről. Megkérdezték tőle, hogy miért akar író lenni. „Azért mert dühös vagyok, és ki kell adnom valahogy a dühömet. És azért, mert az írásaimban létezik az egyetlen hely, ahol őszinte lehetek.”

Tőlem, ha megkérdezné valaki, hogy miért írok, egészen prózai okra tudnám visszavezetni. Azért, mert már nincs az a mennyiségű fül, ami képes befogadni az agymenéseimet. Elijesztem magam körül az embereket azzal, hogy folyamatosan mondom azt, ami eszembe jut. És hiába a mondanivaló minősége, egy idő után minden fül megtelik és besokall. Én meg úgy érzem magam, mint a pasik, akik nem tehetnek róla, hogy folyamatosan szexelni akarnak. Egyfolytában termelődnek a gondolataim, amik ki akarnak jönni, úgyhogy muszáj írnom, mert különben felrobbanok. Amikor írok, akkor pedig azt érzem, hogy megkönnyebbülök, legalábbis egy rövidke időre.

Visszatérve Salingerre, kifejezetten érdekes volt ez az élmény, bár maga a film gyenge volt. Kicsit olyan Disney-limonádé stílus, amit egy uncsi délután unaloműzésből mégis megnézel. Rebel in the Rye. Amúgy Kevin Spacey 2017-es, egyik utolsó főszerepe abból a korszakából, ahol a híre még nem szenvedett súlyos csorbát. Viszont a sztori és maga Salinger olyan érdekes (Nicholas Hoult játssza amúgy), hogy elvitte az egészet.

Másnap is sokat agyaltam rajta, főleg, hogy eredetileg egy barátom hívta fel rá a figyelmem: „Juci, meg kell nézned, olyan inspirációt kapsz tőle az íráshoz, hogy beszarsz.” Tényleg kaptam. Whit Burnett (Kevin Spacey), Salingernek a Columbia-n tanító egyetemi tanára azt mondja a kezdő írónak: „Készen állsz arra, hogy az írásnak szenteld magad úgy, hogy cserébe semmit ne kapj? Ha igen, akkor mehet a dolog.” És megjelentette az első novelláját. Salinger pedig később, befutott íróként sem akart semmit cserébe. Az utolsó negyvenöt évében nem jelentetett meg semmit, visszavonultan éldegélt, pedig válogatás nélkül leadtak volna tőle bármit a kiadók. Ez baromi nagy hatással volt rám. Az hogy az ember lehet őszinte, mert annál nagyobb dolog kevés van, minthogy az ember önmaga lehet. Milyen jó, hogy léteznek művészek. Tőlük lehet a legtöbbet tanulni arról, hogyan működik az önszeretet és az önfelvállalás. Annak ellenére, hogy paradox módon épp ők tudják a legjobban utálni is magukat.

A Rebel int he Rye egy klasszikus életrajzi film a Zabhegyező írójáról. Én nem olvastam a Zabhegyezőt, és őszintén szólva a filmből sem tudtam meg, hogy ez a könyv miért akkora durranás. Sokszor láthatjuk a filmben, hogy Salinger vadul gépel, miközben a narrátor felolvas mondatokat, amikről feltételezhetjük, hogy a nagy mű részletei, de olyan jellegteleneket, hogy nemcsak az nem derül ki, miről szól a könyv, hanem az sem, hogy ez miért lett akkora világsiker. A film második felében már látjuk, hogy a rajongók körbeveszik őt, hogy ikonná válik és sok fiatal saját magát fedezi fel Salinger személyében; és persze tudjuk, hogy egy új hang volt ő a háború utáni fiatalság problémáinak és életérzésének megszólaltatásában, de mindezt nem a filmből vesszük le, hanem vagy amúgy is tudtuk már, vagy utánanézhetünk, ha érdekel minket. Ahogy olyan apróságokkal sem pepecseltek a film készítői, hogy hogyan jutott el a fiatal író lelkileg oda, hogy kibukjon belőle ez az új hang. Nagyon lazán felvázolják, hogy van a gazdag vállalkozó papa, meg az érzékeny, művészet felé hajló mama, de az egész baromira nincs se kifejtve, se pszichológiailag alátámasztva, miért is lett Salingerből az, aki. Sem az, hogy miért számít nagy valakinek ő, vagy a saját magáról mintázott főhőse, Holden Caulfield.

Szerencsére maga a figura és a sztori annyira érdekes, hogy totál elviszi még ezt az elég igénytelen filmet is. És arra mindenképpen inspirál, hogy az ember írni kezdjen. Nemcsak azok miatt az említett motivációs frázisok miatt, amikkel Salinger mestere és egyetemi tanára operál, és nemcsak azért, mert elgondolkodunk azon, mennyivel jobb laptopon dolgozni a könyvtárban, mint ceruzával szarakodni a lövészárokban, hanem amiatt is, hogy látunk egy alakot, aki a nyolcszázadik visszautasítás ellenére is tovább dolgozik, mert írnia kell. Nem töri le a kudarc, ahogy később a siker sem hatja meg, sőt, inkább menekül a rajongók elől, nem ad interjúkat, elvonul a világtól. Élete második felében bezárkózik vidéki birtokára, sőt, még a házában élő feleségétől és gyerekétől is elszeparáltan a kerti lakba, amit egyébként nagyon irigyeltem tőle; tornázgat, meditál és írogat a szuper feng-shui nappaliként megjelenített szobájában. 

A másik, ami elgondolkodtatott, hogy Salinger a háború alatt, a fronton fejben írta a könyvét, mert máshogy nem volt lehetősége. Kábé ez tartotta életben saját bevallása szerint. És valóban sokszor lehet visszaemlékezéseket hallani munkatáborokat, frontot megjárt emberektől, hogy szinte a fizikai szükségletek kielégítésénél fontosabbnak bizonyul a lelki, szellemi motiváció az életben maradáshoz. Különösen, hogy Salingert a nélkülözéseken túl állati komoly lelki traumák is érték: kapásból az újságból értesült róla, hogy otthon maradt szerelme, Oona O’Neill elhagyta és hozzáment feleségül a harminchét évvel idősebb Charlie Chaplinhez. Érdekes, hogy pár napja, A Maria Callas sztoriban pont egy ugyanilyen történetet láttam, csak ott Maria Callas tudta meg az újságokból, hogy szerelme elvette Jackie Kennedyt. Úgy látszik ez olyan volt anno, mint ma a facebook: ha a pasid kiírja, hogy „kapcsolatban” és nem veled, akkor rájössz, hogy nektek game over. A lényeg, hogy bár a történelem utólag jó döntésnek igazolta O’Neill választását, mert sikeres volt a házasságuk Chaplinnel, amibe nyolc gyerekük is született és Chaplin halálig együtt maradtak; nyilván ez Salingert baromira nem dobta fel a fronton. Mindemellett részt vett a normandiai partraszállásban és a koncentrációs táborok felszabadításában, szóval látott pár olyan dolgot, amitől érthető módon megroppant. A tragikus az, hogy pont ez a megkattanás, ezek az élmények tették őt aztán világhírű íróvá, legalábbis későbbi szerkesztői és ő maga is így nyilatkozott erről. Emberileg tönkrement, íróként viszont elmélyült és kivirágzott.

Ami szintén tanulságos a filmben, hogy amikor élete második felében kivonul a városból a feleségével, azt vallja magáról, hogy a különleges emberek, amilyen ő is, a magánéletben valójában elviselhetetlen figurák. Salinger háromszor házasodott, második feleségétől két gyereke is született. Idillinek tűnhetett, hogy egy mini paradicsomban éldegélt a szőke szépség és a híres író, valójában azonban sokszor hetekig nem bújt elő a kerti lakból, felesége pedig megőrült az unalomtól és a magánytól az erdő közepén. Szóval igen, azt azért minden nagynevű zseniért rajongó nőnek érdemes az agyába vésnie, hogy ha szerencsésnek hiszed magad, mert a híres XY épp téged választott párjául, akkor jó eséllyel pár hónap múlva azt gondolod majd, bárcsak inkább a villanyszerelő Bélának a csaja lennél. Nem beszélve arról, hogy egy menő művész ezerévesen is szexi tud lenni, főleg a feltörekvő művészpalántáknak. Ennek megfelelően Salinger is számtalan fiatal írónővel folytatott kalandja után, már közel hetvenévesen elvett egy negyven évvel fiatalabb ápolónőt (milyen praktikus), bár ez a történet már a filmben nem szerepel.

Elgondolkodtató, vajon mennyire játszott szerepet elvárásoktól való félelem abban, hogy sikereinek csúcsán vonult vissza. A film csak halványan utal rá, hogy a szakma és a közönség is a következő mesterművet várta tőle, és ez valószínűleg elég nyomasztó lehetett. Salinger kilencvenegy éves korában halt meg 2010-ben úgy, hogy a világ az utolsó pillanatig várta tőle az újabb nagy dobást.

Szóval a lényeg, hogy ha valaki egy laza, kissé igénytelenül megcsinált és nem túl mély, de tartalmilag érdekes, baromi gondolatébresztő és jó színészekkel megspékelt filmet szeretne nézni, akkor a Rebel in the Rye nem rossz választás.

Megnéztem ma az Art+Cinemában A Maria Callas-sztorit. Nem vagyok egy eszméletlen operarajongó, vagy szaki, de szeretem az operát. Főleg Mozartot. Régen baromi nagy Verdi-fan voltam, aztán nemrég megpróbáltam megint belehallgatni, de olyan dagályosak éreztem, hogy nem bírtam. Nyilván ez is csak egy korszak, ami majd változik.

De az operáktól függetlenül ezt a filmet most kifejezetten azért néztem meg, mert tudtam, hogy Maria Callas hatalmas világsztár volt és nem volt könnyű élete. Kíváncsi voltam egy olyan ember gondolataira és tapasztalataira, aki hatalmas sikereket ért el nő létére egy férfivilágban az ötvenes-hatvanas években. Gondolom egy operaénekesnő élete valószínűleg csak egy operarajongót érdekel, de azért mégis szólok a biztonság kedvéért, hogy ezt a filmet tényleg olyan nézze meg, aki bírja az operát, mert sok archív felvétel van benne Callas fellépéseiről.

Hogy lelőjem a poént, engem nagyon megérintett a film és kifejezetten tetszett, bár nem szoktam dokumentumfilmeket nézni. De itt szerencsére nem egy kopasz és szemüveges csávót kellett hosszasan bámulni, aki egy könyvespolc előtt elmondja, mi hogy volt, miközben hosszú percekre elszundikálunk (ahogy a doku az én fejemben él), hanem egy gyönyörű szép nőcit, aki visszaemlékszik életének legfontosabb eseményeire.

A film érdekessége, hogy szinte csak Maria Callas gondolataiból áll össze az egész sztori, saját maga narrálja (nem saját hangon) a filmet, memoárjaiból és levelezéséből összeválogatott részletekkel,  illetve tévéinterjú-felvételeken magyarázza, mit hogyan élt meg, miről mit gondolt. Őszintén szólva, mint történet, nem olyan különleges az egész. Egy szorgalmas és hihetetlenül tehetséges énekes lineárisan felfelé ívelő karrierről van szó. Ami igazából érdekes, az maga Callas. Annyira karizmatikus, olyan szép és ami a legfontosabb, olyan baromi okos nő volt, hogy egészen elcsodálkoztam rajta. Nyilván ez is egy sztereotípia, hogy másként kellene lennie. Eszméletlenül intelligensen tudott reagálni a riporterek fasz vagy okos, de mindenképpen provokatív kérdéseire, és végtelenül őszinte volt, különösen ahhoz képest, hogy női sztár volt az ötvenes hatvanas években, aki akár sablon válaszokkal is machinálhatott volna.

Többször eszembe jutott film közben a pszichológusom, hogy lassan vad feministát nevel belőlem. Bár mindig is erős szolidaritást éreztem a szép és érzékeny nők iránt, akiknek szerintem minden korszakban sokkal többet kellett szenvedniük, mint a hasonló kaliberű férfiaknak.

Adott egy jó kislány, Maria Callas, akit anyja(!) erőszakkal zenei pályára nyomat, tanulni nem tanulhat mást, gyerekkora zérus. Egykori tanárnője is arról számol be, hogy legelsőnek érkezik, és legutoljára megy el a suliból, mindenre bólogat, mindent megért, másnapra mindent tud. Egy igazi mintagyerek. Először anyja nem hagyja élni, jellemző módon négy évvel hamarabb kezdi el konzervatóriumba járatni, mint életkora indokolná. Mivel azonban Maria magas kislány, idősebbnek hazudják, így elcsalják tőle még azt a pár gyerekkori évet is, ami kijárna neki.  Később aztán harminc évvel idősebb férje erőszakolja őt minél magasabb elvárások teljesítésére, aki Callas későbbi vallomása szerint fejős tehénnek és szamárlétrának használta saját céljaihoz, amit alanyi jogon nem tudott elérni, mivel tehetsége semmihez nem volt. Amúgy meglepő módon egy baromi öreg és ronda pasiról van szó, aki inkább Callas nagyapjának nézett ki az archív felvételeken.

A film legjobb jelenetei azok az interjúk, amikben Callas egyenes derékkal, tökéletes megjelenéssel és fegyelmezetten, mégis érzelmesen reagál a kérdésekre. Többször is kimondja, hogy a nő igazi hivatásának a családalapítást tartja, amitől őt először anyja, majd a férje zsarnoksága és elvárásai fosztották meg, mivel ezen a pályán, és ezen a szinten sajnos család és karrier nem megy együtt. Nem hiszem, hogy jó anya tudtam volna lenni ilyen karrier mellett- nyilatkozta.

Maria Callas igazi világsztár volt, tulajdonképp celeb is, mivel magánélete a kulisszák előtt zajlott. Viharos házassága Giovanni Battista Meneghinivel, amit végül amerikai állampolgársága leadásával sikerült csak annullálnia, szerelme a görög milliárdossal Aristotle Onassis-sal, aki kilenc év baráti-szerelmi kapcsolat után végül titokban nem őt, hanem Jackie Kennedy-t vette el feleségül. Ráadásul anélkül, hogy erről Callast egyáltalán értesítette volna. 

Egy jellemző példa visszafogott és okos megnyilvánulásaira, hogy amikor szerelme elhagyja, Callas azt nyilatkozza szomorú mosollyal, őhozzá továbbra is fordulhat tanácsért Onassis, ha szeretne valakit, aki tényleg meghallgatja és őszintén elmondja neki a véleményét; nemcsak a szavait visszhangozza majd vissza. Bár a férfiak alapból nem szeretik az őszinteséget. Ezen aztán kissé viccesen össze is vitatkoznak a férfi riporterrel. Ilyen finoman biztosítani valakit az örök szerelmemről úgy, hogy még a másik nőről is elmondom a véleményem, igazán profi munka. És valóban Onassis vissza is tér hozzá évekkel később, és életük végéig jóban maradnak. Callas úgy nyilatkozott, hogy a viszonyuk pocsék volt, a barátságuk viszont egész életükre kitartott.

Egyszer megkérdezték tőle, hogy boldog-e. Mire ő azt válaszolta, hogy egy művész sosem boldog igazán. Ez nagyon meghatott. Igen, kétségtelen, hogy a művész szinte mindig az élet-áldozata gyümölcsét ajánlja fel a többieknek, Callasra pedig ez végképp igaz volt.

Az biztos, hogy aki megnézi ezt a filmet, kicsit feministává válik, mivel egy olyan sztárról szól, aki végtelenül okos és tehetséges volt, és pusztán amiatt kellett szenvednie, mert nő. És nem a férfiak hibájából, hanem a teremtés hibájából. A vesztes csapatba született sajnos, megspékelve egy elvárásokkal manipuláló anyával. Egy férfi csak simán élvezte volna a sikert, hajszolta volna az ezzel járó örömöket. De egy nő alapvetően a kötődésre és az érzelmekre van teremtve, emiatt ha egy nőből lesz ekkora sztár, mint Callasból, az mindenképp tragédiával jár.

Nem beszélve a közönség elvárásairól. Karrierje második felében sokat betegeskedett, emiatt többször le kellett mondania előadást, és elterjedt róla, hogy megbízhatatlan, holott tizenhárom éves kora óta dolgozott, pihenni szinte képtelen volt. Egészségügyi kényszer szabadságai alatt is állandóan hangja tökéletesítésén fáradozott.

„Az idő mindent begyógyít” – nyilatkozta többször is egy-egy nehézség után, amivel én nem értek egyet, mert olyan sok időnk azért nincs, hogy minden seb behegedjen. Neki különösen nem volt. Ötvenhárom éves korában, két évvel élete szerelmének halála után szívinfarktusban halt meg Párizsban, 1977-ben.

Most kissé rákattantam Peter Falkra, úgyhogy újra megnéztem az Egy hatás alatt álló nő című filmet ma délután. Hát izé, azt javaslom, hogy az nézze meg, akinek eszméletlen szuper jó hangulata van, amiből még van hova zuhanni. Én amúgy sem voltam lelkileg a toppon, úgyhogy ez sem segített, de azért örülök, hogy megnéztem, mert tényleg nagyon jó film. Van egy háromgyerekes középkorú anya, Madlen (Gena Rowlands), aki háztartásbeli, a gyereknevelés és a ház rendben tartása a feladata, valamint az, hogy a férjét, Nicket (Peter Falk) várja haza a munkából. Ez még nem a lehangoló rész, muhaha.

De már az első perctől kissé hiperaktívnak tűnik a csaj, olyan idegesnek. Iszik, cigizik, fura kényszer mozdulatai vannak, és amikor rögtön a film elején a régóta tervezett, kettesben töltött este nem jön össze a férjével, mert annak bent kell maradnia a munkahelyén éjszakára, akkor Madlen nyakába veszi a várost és fura, kissé őrült dudorászás közben felszed egy pasit a bárban, akit haza is visz magával. De ez csak a kezdet, itt még csak olyan szétszórtnak tűnik, aki talán hűtlenke egy kicsit, lassan azonban összeáll a kép, hogy talán nem teljesen százas a nő. Hogy pontosan mi a baja, azt én nem tudtam megítélni, olvastam skizofréniát és mániás depressziót is, de a lényeg, hogy az első perctől az utolsóig ezeknek a hullámokban elhatalmasodó, és kezelhetetlennek látszó hangulatingadozásoknak a mentén fut a két és fél órás film. Illetve annak mentén, hogy mindezt hogy reagálja le a férj, valamint a három gyerek és a környezet: a férj munkatársai, a szűk család és a barátok.

Tulajdonképpeni cselekménye nincs is a filmnek, inkább a karakterek minél mélyebb megismerése zajlik. Peter Falk zseniális ebben a filmben (is), ahogy a nagyon egyszerű érzelmi intelligenciával megáldott munkásembert hozza, aki azonban valójában él-hal a feleségéért, és szegényes, valójában pocsék érzelmi eszköztárának minden elemével igyekszik kihúzni feleségét a lelki és szellemi káoszból. Nagyon szomorú, persze néha viccesen az, ahogy szinte mindig a lehető legrosszabb módszert választja ki, hogy Madlent visszatérítse régi önmagához. Hol mások előtt teremti le indokolatlanul, hol az asszony által gyűlölt emberek segítségét igyekszik bevetni, hol pedig a fizikai erőszakhoz folyamodik, ami után Mabel mindig sokkal rosszabb állapotba kerül, mint amilyenben előtte volt.

Én őszintén szólva egészen addig nem tudtam, hogy Gena Rowlands ekkora színésznő, amíg ebben a filmben nem láttam meg, valószínűleg mert egészen addig nem láttam igazán jó filmben, de ez az alakítása valami fenomenális, elviszi a hátán az egész filmet. Az összes arcideg rángása, túlzott gesztikulációja, az idegessége, a kényszeres grimaszai, gyakorlatilag ezeknek a folyamatos közvetítésére épül a film. Még amikor az előtérben egy másik jelenet zajlik is, a háttérben mindig nyomon követhetjük, ahogy Mabel arcán visszatükröződik az adott jelenetre való reflektálás.

Bár nyilvánvalóan egy valós betegségről van szó, mégis egyértelműen a család és a környezet abszolút szakmai dilettantizmusa és érzelmi érettségének hiperalacsony foka tolja bele Mabelt az egyre mélyebb pszichés zavarba. Férjével képtelen elérni a szükséges intimitást, a pszichiáter sem négyszemközt kérdezi problémáiról, hanem a gyűlölt anyós előtt, aki folyamatosan közbekotyog; a férj által neki szervezett meglepetés bulira pedig nem azokat hívják meg, akik közel állnak az asszonyhoz, hanem akiket úgymond illik meghívni. Mabel úgy érzi, hogy elárulták, és férje sem áll mellette. A film legszívszorítóbb jelenete, amikor mindenki ellene fordul, ő pedig az apját kéri, hogy álljon mellé. Erre a férfi fizikálisan akar mellé lépni, mire Mabel kijavítja: „Nem úgy, hanem állj ki mellettem!” Mire az apa: „Drágám, nem értem. Ezt a játékot nem ismerem.” Ezeket a jeleneteket látva, a film közben többször is elgondolkodtam, hogy most akkor ki is a gyogyós valójában, illetve hogy én már régen bekattantam volna, (be is kattantam kicsit) egy hasonlóan érzéketlen családtól.

Ugyanilyen szituáció, amikor fél éves pszichiátriai kezeléséről hazaérve az asszony szeretne kettesben maradni a férjével, de a rokonok nem hajlandók felkelni az asztaltól, hogy hazamenjenek, és Nick is csak udvariaskodik, ahelyett, hogy hazaküldené őket. Végül megint Mabel szégyenül meg a család előtt. Mintha minden egyes lépése balul sülne el, holott eltúlzott gesztikulációi, és hangulatingadozásai ellenére általában ő az, aki megfelelően mér fel egy helyzetet, és a legmagasabb érzelmi intelligenciával kezel egy-egy szituációt, legyen szó egy vendég fogadásáról, a férj szeretgetéséről vagy a gyerekeivel való kommunikációról. Egyedül amúgy a három gyereke az, akivel megtalálja a hangot, és akik konzekvensen kiállnak mellette. Sőt, ő az a két szülő közül, aki a megfelelő szeretetnyelvet képes alkalmazni a kicsikkel. Az apa minden törekvése ellenére sem képes igazán közel kerülni hozzájuk. Jól látható ez a tengerparti jelenetben, ahol hiába igyekeznek Mabel nélkül egy vidám közös délutánt eltölteni, az egész strandolás nyomorúságosan feszült légkörben zajlik. Mabelből viszont túlárad a szeretet, amit sajnos nem képes a többiek által elvárt módon tud kifejezésre juttatni, illetve azok képtelenek dekódolni azt. Az egyik családi ünnepségen Nick elkeseredetten kezd kiabálni vele, miután Mabel elmesél egy harsány viccet: „Miért nem tudsz az időjárásról beszélni? Ma kicsit hidegebb van, holnap kicsit melegebb!”

Nagyon érdekes végignézni a fotelből, ahogy két ember a nyilvánvaló szeretetük ellenére képtelen megoldani egy problémát, sőt minél többet szerelik azt, annál jobban megy tönkre az egész. Pedig kívülről nézve olyan egyszerűnek tűnik minden. A nyilvánvalóan szükséges szakszerű orvosi kezelésen túl egyszerűen csak megértő szeretetet kellene kapnia a főhősnőnek, aki minden egyes jó szóra azonnal megenyhül, és folyamatosan kérdezgeti a férjétől, vajon az szereti-e őt. Valószínűleg az sem segít neki, hogy férje képtelen kiállni mellette a szeme láttára (bár a háta mögött ezt többször megteszi, például a saját munkatársaival szemben).

SPOILER

A film zárójelenete katartikus és megadja a választ a megoldásra is. Kérdés, hogy a felfedezést férj és feleség be tudja-e majd építeni a közös életükbe. A gyerekek azok, akik kiállnak az anyjuk mellett újra és újra, testi épségüket is kockáztatva, amikor dühöngő apjukkal szemben meg akarják védeni a nőt. Ez pedig pillanatnyilag felébreszti Mabelt csipkerózsika álmából, és visszatéríti a normál működéséhez. A megoldás a feltétel nélküli szeretet ereje, amire nyilvánvalóan az egészséges embereknek is szüksége lenne az életben való működéshez, különösen a családtagoktól. Számomra ez a film végső tanulsága.